A sajtó hozzáértő művelői és értő fogyasztói kezében/szemében kiváló eszköz: tükröt tart, mérlegre tesz, látszatok mögé világít, és persze nem utolsó sorban kiemeli a teljesítményt, a tetteket és azokat, akik példaképek lehetnek. Ugyanakkor arra is való, hogy mintegy negyedik hatalmi ágként ellenőrizze a köz nevében a választott elöljárók cselekedeteit, élő lelkiismeretként jelezze, hogyan élnek hatalmukkal a hatalmasok, hogyan szolgálják a közösséget a belőle kiemeltek, hogyan érvényesülnek a csendesek, netán a rászorulók (gyermekek, idősek, betegek) jogai. Mindez a legnemesebb szolgálat. Talán az ideál, az ideális.
Miközben tudjuk, hogy vannak olyan sajtóorgánumok, amelyek tulajdonosaiknak a minél nagyobb hasznot hivatottak hozni, nem törődve azzal, valótlanságot, hazugságot állítanak, de a sűrű pletyka, a lejárató rágalom is elő-előfordul. Tudjuk, hogy van ilyen, de a sajtó világának nem ez a lényege, nem ez a jellemzője, nem ez a célja. Amikor valami kellemetlent, ijesztőt mutat is meg, azért teszi, hogy a nyilvánosság erejével visszariasszon hasonlók elkövetésétől.
Ebben az évben már sokadjára hallunk, olvasunk párkapcsolati erőszakról: családi veszekedés, vita vége egy brutális gyilkosság, egy pár szétválása nyomán az elhagyott fél nem tud beletörődni a kudarcba és durva agressziót alkalmaz: savas leöntés, lelki terror, gyilkosság… Az esetek nagyobbik hányadában az áldozat nő, és sokszor tehetetlen szemlélő vagy maga is áldozat: a gyermek.
Ha ilyen hírekkel is találkozik a kedves olvasó, bizonyára egészséges lelke elborzad, akár a rádiót, televíziót is lekapcsolja, az újságot becsapja, nem akar több borzalmat hallani. Igaza van, néha túl sok a szóbeli agresszió, a körülöttünk élők, a munkatársak, a közlekedésben társak olyan vibrálóan idegesek, szemtelenek, erőszakosak, hogy az már nekünk sok, a mi idegeinket megviseli.
Úgy tűnik, ma sokan túl sokat megengednek maguknak: ha idegesek, azt másokon vezetik le, egy apróság miatt is úgy ,,beszólnak”, hogy az egészen biztosan csíp, szúr, sebet ejt. Miért? Nem tanulták meg, hogy kétszer gondold meg minden szavad, semhogy egyszer bánts? Nem tanították nekik, hogy azt tedd a másikkal, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek? Sok okot találhatunk, de pusztán a motiváció felfedezése nem oldja meg a gondot.
Mi a megoldás? Nevelés, önfegyelem, jóérzés. Nem utolsó sorban keresztény értékeink komolyan vétele és azok megélése.
Ahogyan azt a Máté-evangéliumban olvashatjuk: ,,Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében.” (Mt 5,21-25)
