Nyár van, és szekrényünkből előkerültek a lengébb ruhadarabok és talán a fürdőruhák is, hiszen meleg van (időnként kánikula), talán szabadságon vagyunk, és így együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy többet megmutassunk magunkból, a testünkből. És ezzel együtt a közösségi média oldalai tele vannak olyan tartalmakkal, ahol jórészt túlsúlyos nőket (de nem csak) szégyenítenek meg viccesként előadott forgatókönyv szerint. A minap például egy túlsúlyos nő, amint a tenger vizébe dobta magát, felborította a bárkát, amelyen több ember ült. Vicces, ugye? Talán már Önök is láttak ilyen tartalmakat, sőt talán meg is mosolyogták őket? Ami talán ennél is „viccesebb”, hogy nagyon sok nő kedveli, szívecskézi, sőt megossza ezeket a tartalmakat.
És olyan tartalmakkal is találkozhatunk, szintén viccesen megszerkesztve, ahol nők/férfiak inkább vállalják a pár napig tartó szégyent, mintsem a hosszan tartó edzést, és ne adj Isten, életmódváltást, ahol az életmódváltás sikertelenségét csökkent értelmi képességekkel hozzák kapcsolatba, finoman manipulálva a tartalmat, sokszor szóvicc formájában. Vicces, ugye?
Az emberi testből, a test tökéletlenségéből vicceket gyártunk, és közben áhítattal hallgatunk egy-egy podcastet, teszünk fel az idővonalunkra bölcs gondolatokat, mások bölcs gondolatait, miközben hozzáállásunkban sokszor öntudatlanul gyarapítjuk az ön- és mások sértők táborát. És közben úton-útfélen az önelfogadásról, egymás elfogadásáról beszélünk. Bocsánat: posztolunk.
Nyár van, meleg van, és szeretnénk kényelmesen lenni a bőrünkben, de nem tudjuk hogyan. Nem tudjuk, hogyan, mert elvesztettük a kapcsolatot a testünkkel, mert a „csodi testünk” (a beach body) még nem érkezett meg, mert a leggyakoribb érzés a szégyen, netán a viccességbe csomagolt szégyen és megszégyenítés.
A test megszégyenítése egy olyan komplex folyamat, amely sok esetben már a családban elkezdődik, közösségekben erősödik, a divatipar is támogatja, és amely kihat a fizikai, lelki és mentális egészségünkre egyaránt. És amely rengeteg nő és sok férfi esetében elvezet oda, hogy nyárban, melegben sem mer lengébben felöltözni, hiszen szégyelli, nem oda valónak tartja (tengerpart, strand, napozás) önmaga jelenlegi formáját. És nem csak.
Nyár van, és nyáron talán nyilvánvalóbbá válik, hogy milyen nehéz elfogadnunk és szeretnünk magunkat és azon belül a testünket (milyen gyakran hallom, hogy magammal semmi bajom, csak a testem…), hiszen sok esetben megpróbáljuk magunkat egy valós-elképzelt szépségideálhoz mérni, és ha ezt megtesszük, akkor marad az, hogy elbújunk, nem vállaljuk azt, ahogyan kinézünk, megtagadjuk magunktól például a strandolás/fürdés/lengébb öltözködés lehetőségét, mert a testünk már nem 20/30 éves, vagy nem ennyi/annyi kiló, és egyre inkább távolabb kerülünk magunktól és az önmagunkkal való harmonikus kapcsolattól.
Nincsenek gyors és egyszerű megoldások arra, hogy ezen a nyáron hogyan viseljük jobban, elfogadóbban a testünket, de úgy vélem, kicsit mindannyian hozzájárulhatunk a folyamat elindításához/megkönnyítéséhez azáltal, ha elsősorban saját testünkön találunk legalább egy olyan részt, amivel elégedettek vagyunk, és tudatosítjuk ezt magunkban, ha megdicsérjük és megerősítjük gyerekeinket, keresztgyerekeinket, családtagjainkat, barátainkat, osztálytársainkat, kollégáinkat egy-egy pozitív visszajelzéssel, ha nem osztjuk/tetszikeljük/szívecskézzük az emberi testet megszégyenítő tartalmakat, ha… És mindenki saját maga egyénileg folytathatja a listát, hogy ő személyesen mivel tud hozzájárulni ahhoz, hogy neki és környezetének könnyebb legyen hitelesen önmagát elfogadva élnie most is, ezen a nyáron is.
Lehet, hogy a fenti gondolatok nagyon optimistán hangzanak, de én személyesen hiszek abban, hogy van választási lehetőségünk, és ezen belül a változtatás egy reális opció, legyen szó ön- és mások elfogadásáról, ön- és mások segítéséről, támogatásáról és motiválásáról. Hiszen sokszor elég, ha egy becsmérlő megjegyzést nem mondunk ki, ha egy megszégyenítő tartalmat nem osztunk meg, és ha egymást bátorítjuk arra, hogy mondjunk igent egy strandolós napra, egy napozásra, egy nyárias ruhára, és ha meg tudjuk egymásban látni a szépet, a meglévőt, az értékességet, ami állandó, és nem függ a testünk méretétől.
Hiszen „ha minden ember megtenné azt a keveset, amit tud – micsoda más világ lenne!” (Evelyn Beatrice Hall)
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/32-es számában.
