A Kolozsvári Magyar Napok évről évre sokakat vonz, a leglátványosabb részén, a vásáron azok is végigsétálnak, akik egyébként nem magyar napoznak valamilyen okból kifolyólag. Jóllehet a hivatalos megnyitó csak hétfőn, augusztus 18-án este volt, a rendezvény programjai már szombattól zajlanak, és hétfőre már teljes kínálattal – ha szabad így fogalmazni – várták az érdeklődőket a szervezők, délelőtt tíz órától már válaszúton találhatta magát az ember: melyik programra menjen.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székháza felé vettük utunkat, hiszen egy számunkra is érdekesnek ígérkező programot kínáltak a szervezők: Komáromi Tünde néprajzkutató vezetett kerekasztal-beszélgetést Papok segítő/gyógyító szerepben (egy mezőségi kutatás margójára) címmel.
Az egybegyűlteket a program szervezője, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának nevében Egyed Emese köszöntötte, bemutatva a kerekasztal vezetőjét a hallgatóságnak, illetve rámutatott, e néprajzi szempontból érdekes, ám szerencsés módon interdiszciplináris alkalmon „lebonthatunk olyan falakat, amelyeken a kérdések esetleg nem jutnak át”. Utalása nem véletlen, ugyanis a kerekasztalon részt vevők mindannyian lelkipásztorok is amellett, hogy tudományos kutatásokat folytattak-folytatnak: Székely Dénes kolozsmonostori kanonok-plébános, Máté István, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese és Bálint Róbert Zoltán unitárius lelkész, szociológus osztották meg gondolataikat a jelenlévőkkel.
Komáromi Tünde rövid gondolatsorral vezette be a beszélgetést, amelyben a korábbi, Mezőségen végzett kutatásainak egyes eredményeit érintette, rámutatva, hogy jóllehet az ortodoxia tanait és gyakorlatait a református egyház nem vallja, és egyes helyeken a lelkipásztorok a szószékről is nyomatékot adnak ennek, mégis ismert a gyakorlat, hogy egyes krízishelyzetekben az ortodox papot keresik fel, misét mondatnak. Majd feltette a kérdést, előre utalva a beszélgetés irányára: vajon mit remélnek a református vagy más vallású emberek az ortodox szertartásoktól, házszentelésektől. Még mielőtt azonban erről szó lett volna, amolyan bemelegítőként azt kérdezte a kerekasztal résztvevőitől, hogyan látják ők, miképpen vannak jelen segítőként a papok a magyar közösségekben.
Papok segítő szerepben
Székely Dénes válaszában kitért a lelkipásztor szóban rejlő jelentésre, miszerint a pap szerepe pásztorolni, azaz őrizni és védeni a nyájat, esetünkben lelkeket. Majd arra mutatott rá, hogy a katolikus egyházban a szentségek, különösen is az Oltáriszentség, illetve a bűnbánat szentsége lényegüknél fogva hogyan járulnak hozzá ahhoz, hogy az illető ember, aki hittel veszi e jeleket, megbéküléshez jusson. Mint rámutatott, negyvenhárom éves papi tapasztalata mondatja vele, hogy hit nélkül nem lehet eljutni a lelki egyensúlyra, a megbéküléshez.
Máté István arról beszélt, hogy a református egyházban főként az úgynevezett átmenetek alkalmainak kapcsán (házasságkötés, keresztelő, haláleset) van lehetőség találkozni a hívekkel, és bár egyébként lenne arra lehetőség, hogy lelki vezetés okán felkeressék a lelkészeket, ez nem magától értetődő dolog – és minél kisebb, szórványosabb egy közösség, minél kevesebb a szervezett program, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a felmerülő igényekkel más papokat fognak megkeresni az emberek. De ez egyébként felekezetfüggetlen, mondta, hiszen van olyan település, ahová az ortodox pap csak kéthetente jár ki, így a felmerülő dolgokkal a helyben lakó református lelkészhez fordulnak, és van olyan rítus, amit ezért utóbbi lelkipásztor be is fogadott a gyakorlatba – például az alkoholizmus elhagyására mondott fogadalmat ő is meghallgatja, és támogatásáról biztosítja az illető személyt. Ugyanakkor a pap, de az egész vallási közösség szerepe is megváltozott mára – ha csak nem igen kis közösségekről van szó, a korábban szokásos egyházfegyelmi eljárások is kikoptak, jelképessé váltak.
Bálint Róbert rámutatott, amint a katolikus és református egyházban, úgy az unitáriusban is fontos a megbékélés, azaz az egyensúlyra való törekvés. Ő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az egyes közösségek igényei másak. Felelevenítette a Zsil-völgyi tapasztalatait, ahol a városi környezet, illetve a gyülekezet tagjainak egyéni történetei – jellemzően első- vagy másodgenerációs lakosok, akik munkakeresésük folyamán lyukadtak ki ott, távol a családtól, rokonoktól – teljesen máshogy alakították a hívek igényeit, mint mondta, nagyon gyakran a leghétköznapibb kommunikációs helyzet is gyakran átalakult lelkipásztori beszélgetéssé. Nem így az Aranyos-völgyében, ahol a falvakban még nagyrészt egymáshoz közel élnek a családtagok, szorosak a szociális kapcsolatok, és ezért megoldódnak a nehezebb szituációk is.
Mit keresnek más felekezetek papjainál az emberek?
Ezt követően a beszélgetésvezető feltette a korábban már említett kérdést, vajon mit kereshetnek más felekezetű papoknál a hívek, mi lehet az egyes vallásokban az a plusztényező, ami odavonzza a híveket.
A válaszadást ismét Székely Dénes kezdte, akinek sürgős ok miatt hamarabb el kellett mennie. Ő rámutatott, hogy mivel a katolikus egyházban a szentségekben adott minden, ami a megbékéléshez, az egyensúlyi helyzetbe való visszakerüléshez szükséges, ezért alapvetően arról lehet szó ilyen esetben, hogy az illető hívő nem találta meg a közös hangot a papjával, vagy nem tud megbízni benne – hiszen a lelkibeszélgetéshez bizalom szükséges, ám nem lehet senkit kötelezni a szentgyónásra vagy a szentségekhez járulásra. Hiszen ez is hasonló ahhoz, ahogy orvoshoz megyünk: aki nem szimpatikus, nem ismerjük, azt elkerüljük, ha tehetjük. Példaként említette németországi tapasztalatait, hogy ott alig-alig kellett gyóntatni, lelki beszélgetésre is csak kevés igény mutatkozott. Nem ismerik a szentségek lélekre gyakorolt hatásait – vonta le a konklúziót a beszélő, rámutatva arra, hogy a hívek művelése lehetne erre csak megoldás, mert ha valakinek nincsenek racionális ismeretei a hitéről, akkor a kisegyházak hívei könnyen el tudják őket téríteni, vagy legalábbis nem tudják megvédeni hitüket a támadásokkal szemben. Végül hozzátette, hogy a mai világban az élet krízisei tulajdonképpen a hit válságának a jelei, tehát mindenekelőtt ezen a téren szükséges lépéseket tenni, hiszen a pszichológushoz járást meg lehetne előzni vagy ki lehetne váltani a paphoz járással.
Máté István a kérdésre válaszolva elmondta, hogy a református egyház az igehirdetést helyezi középpontba, és nehezen fogadják el a tőlük idegen rítusokat, még a templomi gyertyagyújtás is kétségeket vet fel sokszor. A híveknek viszont hiányzik a misztika, amit más felekezetek képesek nyújtani, és bár a bibliaóra vagy az igehirdetés pótolhatja részben, de ahhoz a hívőnek is felkészültnek kell lennie, hogy ezekben megtalálja az általa keresett élményeket. Enélkül könnyen előfordul, hogy valaki egy bizonyos helyzetben más felekezetnél keresi az adott problémájára a megoldást.
Bálint Róbert válaszát a tágabb kontextus megteremtésével kezdte, gondolva azokra, akik nem járatosak az egyház- és vallástörténetben. Rámutatott a reformáció racionalizáló törekvésére, a deszakralizációs folyamatra. Ugyanakkor elmondta, ez együtt járt azzal, hogy a külső, úgynevezett mágikus cselekvések szintjéről a hitet a bensőbe próbálták áthelyezni, ehhez pedig szükség van a lélek munkájára. Ebben a folyamatban alakult át a pap szerepköre is fokozatosan a szentségek kiszolgálójából, illetve a liturgia levezetőjéből lelkigondozóvá.
Idő, tér és alkalom
A beszélgetőpartnerek a maguk rendjén többször is utaltak arra, hogy a téma annyira szerteágazó, hogy alig lehet konkrétan a kérdésre válaszolni, hiszen rengeteg aspektus feltáratlan marad, ezért érdemes lenne a témáról akár interdiszciplináris konferencián is tovább beszélgetni. Egyed Emese megígérte, még szavukon fogják a „felelőtlenül” ötletadókat. Így fordult rá a beszélgetés az utolsó kérdésre, amely azt vetette fel, hogy a lelkészi szolgálatban egyébként van-e idő, tér, alkalom a lelki beszélgetésre, vagy beleszólnak a lelkész otthon lévő családtagjai például.
Máté István lelkipásztor visszautalva a Bálint Róbert által mondottakra, kiemelte, hogy az igeközpontúság és a beindított szekularizációs folyamatok máig tartó hatása, hogy nagyon sok a maga módján hívő ember, az egyház tanítása szerint élők száma csökken. Illetve az sem ritka, hogy válogatnak, mint a szolgáltatónál: keresztséget kérnek, de házasságot nem akarnak kötni, a gyerek ne konfirmáljon, beszélgetésre sincs szükség, és így tovább.
A kérdés így tulajdonképpen némiképpen nyitott maradt, ám a témához a hallgatóság soraiból is többen hozzászóltak, vagy kérdeztek, az így kialakult eszmecseréből érthetővé vált, hogy a mai atomizálódó társadalom az egyházakra is hatással van, és a vallásosság globalizálódik, akár olyan formában is, hogy az ember összeválogatja magának, mit és hogyan hisz, mit és hogyan szeretne kapni a „palettáról”. A végén konszenzus volt arról is, hogy a felekezetek mozgástere egyelőre a szociális szférában van: a gyülekezeteken belüli kiscsoportokat is egy-egy jótékonysági vagy támogatási akció révén sikerül még összehozni.
Bár a jelenlévőknek még lettek volna kérdései, felvetései, a rendelkezésre álló idő sajnos elfogyott, így vélhetően igencsak időszerű lenne az a bizonyos óvatlanul megemlített konferencia, ahol végül is szó eshetne arról is, nem hivatalos egyházi nézőpontból vizsgálva, hogy vajon mit kereshetnek valóban a hívek, akik egyébként egyháztagok maradnak és vallásgyakorlók is, ám mégis bizonyos szertartásokért más felekezet papját keresik meg.
