Mariazelltől Páduáig bicikliztek Mária Teker(g)ői, hogy zarándoklatukkal összekössék a Szűzanyát az egyik legismertebb és legnépszerűbb ferences szent, Páduai Szent Antal életével. Az utazás során a teremtett világ szépségén keresztül is felismerték a Teremtőt. Személyes hangvételű megosztást olvashatnak.
Ferenc pápa egy 2023-as Twitter-üzenetben úgy fogalmazott, hogy a Mária-kegyhelyek a vigasztalás és az irgalmasság oázisai, ahol a hitet anyanyelvünkön fejezhetjük ki, ahol az élet fáradalmait a Szűzanya kezébe letehetjük és a szívünkben békével térhetünk vissza az életbe. Hiszem azt, hogy ez a gondolat bármilyen zarándokhelyre érvényes, akár a Boldogságos Szent Szűzzel kapcsolatos, akár valamely szent személye körül kialakult kegyhelyre. Ezeken a helyeken szinte kézzel fogható az imádságos légkör és folyamatos lelki gyümölcsöket eredményezhet a zarándokok számára.
Ábrahám felszólítást kapott az Úrtól: Menj ki földedről… és ő ment. A néhány éve megalakult kerékpáros kis társaságunk – Mária Teker(g)ői –, bár nem biztos, hogy ilyen felszólítás hatására, mégis reményeink szerint a Szentlélek indíttatására, évről évre elindul egy lelki feltöltődésre. A pátriárkával szemben némi előnyünk is van, hiszen mi tudjuk a célt, ahova el szeretnénk jutni. Az idei zarándoklatunk is, ahogy minden esetben, csíksomlyói áldással indult útnak (ekkor még négy keréken) és a reggeli dicséretünk már Mariazellben hangzott el. A magas hegyek között megbújó kis település Közép-Európa legjelentősebb Mária-kegyhelye. Története (legendája) a 12. századra nyúlik vissza, amikor a környékre érkezett egy Magnus nevű bencés szerzetes St. Lambrechtből az ottani apát megbízására, hogy az itt élők lelkipásztora legyen. A szerzetes magával hozta fából faragott kedves Mária-szobrát is. Útját azonban egy helyen hatalmas szikla zárta el, amelytől nem tudott tovább menni. A szerzetes a Szűzanyához fordult segítségért, imája meghallgatásra talált, a szikla kettéhasadt, így Magnus folytathatta az útját. Megérkezve a szobrot egy farönkre tette és kis fakápolnát épített köré (Maria in der Zelle), amely hamarosan a vidék hitéletének központjává vált. A település hírét igazából Nagy Lajos királyunk alapozta meg, amikor a törökök felett aratott győzelme után hálából templomot épített a kápolna helyébe. Ebből ma is áll a középhajó és a középső, gótikus torony. Nagy Lajos óta a magyarok számára igen kedves Mária-kegyhely Mariazell, és most már számunkra is.
Mert mit nyújtott nekünk a reggel? Egy ének szövege jut eszembe válaszként: „Van egy jó hely, odamegyek. Lerakom ott a terheket. Ott fenn a hegyen van az a hely, ahol a szív békére lel…”Az a csend, a nyugodtság, a megérkezés öröme, a szentmise a kegytemplomban, a fénykép készítésére felkért „osztrák”, aki magyarul szólt vissza, a magyar pincér mosolya, mind-mind hálával és csodálkozással töltött el bennünket. És ezzel lelkülettel felvértezve indultunk el kerékpáros zarándoklatunkra, szívünkben talán a kis cserkészek jelmondatával: „Visszamosolyogni mindenre, visszamosolyogni az Istenre” (Mécs László)
Ahogy az utak előtt lenni szokott, gondosan megterveztük az úticélunkat. Idén Páduára esett a választásunk, hogy kössük össze a Szűzanyát az egyik legismertebb és legnépszerűbb ferences szenttel, Antallal.
De ahogy a közmondás mondja, homo proponit, Deus disponit (=ember tervez, Isten végez), mi is sokszor hagyatkoztunk Istenre. Ő volt a mi igazi navigátorunk (GPS-szünk), aki megajándékozott az útvonallal, az időjárással, jó emberekkel, szállásokkal, és miközben végiggurultunk a különböző szebbnél szebb természeti csodák között, rácsodálkoztunk a teremtett világon át a Teremtőre. És akarva akaratlanul is, kimondva vagy kimondatlanul is a Naphimnusz jutott eszünkbe (Áldott légy, Uram és minden alkotásod). A pihenőhelyeken hála töltött el bennünket és szinte magunkénak éreztük Szent Ferenc szavait, aki örömkönnyekre fakadva mondta: „Látod testvér, Isten előre látta, hogy mi itt egyszer megpihenünk a fa árnyékában és e forrásból szomjunkat oltjuk. Látod, nekünk teremtette ezt a fát és ezt a forrást.”
Utunk hegyeken és völgyeken, erdőkön és mezőkön, lakott és lakatlan területeken vitt keresztül. Volt mit ennünk, volt hol este álomra hajtsuk fejünket és nem volt aggodalom, nem volt kétségbeesés, nem volt kételkedés, mert lehettünk fenn vagy lenn, kipihenten vagy fáradtan, napsütésben vagy esőben, mindig éreztük Isten jóságát és szeretetét. Ámulatba ejtett bennünket.
Christian Bobin francia író játékosan fogalmaz az ámulatba ejtő Istenről: „Isten – ez a neve valakinek, akinek millió neve van. Úgy nevezik: csend, pirkadat, személy, lila. És még sok más néven. Egy egész élet sem elég ahhoz, hogy mindegyiket felsoroljuk. S ezért, hogy gyorsabban menjen, kitalálták ezt a szót: Isten…” (Mustó Péter SJ, Megszereted, ami a tiéd). Mi is megtapasztaltuk jelenlétét: benne volt a reggeli csendben, hozzá szóltunk indulások előtt, ott volt minden egyes kedves szóban, amit társainktól kaptunk és adtunk, jelen volt étkezéseinkben, ő volt a víz a kulacsainkban, vezetett a szállásainkhoz, sőt a kerékpárunk megszokott zajában is ott volt.
Megérkezni jó, célba érni kimondhatatlan. És mi lelkünkben a Szűzanya hálaénekével érkeztünk meg célállomásunkra, Páduába. Békét éreztünk. Hálát. Örömöt. Magasztaltuk Istent és közben csak mosolyogtunk. A szegényeknek a védőszentje várt minket. Kimondhatatlan.
Páduai Szent Antal, könyörögj érettünk!
Befejezésül rövid összefoglaló csapattársunktól, János Ernőtől: „A hála a boldogság kistestvére. Ez a gondolat kísért végig engem az úton. Hálás vagyok az emelkedőkért, a lejtőkért, az esőért és a nem elviselhetetlen hőségért. A közös imákért, étkezésekért, a fedél alatt ágyban alvásokért. A józan észért, ami segített dönteni, hogy mikor érdemes a szívünkre vagy az eszünkre hallgatni. Hálás vagyok egy olyan csapatért, amelyik egy autópálya menti lerobbanásból is bulit és mosolyt tud varázsolni. Ez csak néhány ok arra, amiért az az érzés járt át végig: Nem cserélnék senkivel!”
Teker(g)ők csapata nevében Bálint Róbert
