Bepótolható-e a halálban, ami elmaradt az élet során? – ezt a kérdést járja körbe Hartmut Lange A koncert című elbeszélésében. Az, hogy az áldozatok képesek-e a haláluk után megbocsátani az elkövetőknek, a megbocsátást interszubjektív dimenzióba emeli, miközben releváns teológiai kérdésként tevődik fel. Jan-Heiner Tück levélben járta körbe a témát XVI. Benedek emeritus pápával, aki az áldozatokról az elkövetőkre irányítja a figyelmet. A levélváltás részleteit a Vigilia Facebook-oldalán osztotta meg.
Das Konzert [A koncert] című elbeszélésében (1986) Hartmut Lange azt a kérdést boncolgatja, hogy bepótolható-e a halálban, ami elmaradt az élet során. Arról is áttekintést nyújt, milyen magatartást tanúsítanak áldozatok azokkal szemben, akik ártottak nekik: egyesek nem hajlandók megbocsátani, mások készek a megbocsátásra, és vannak, akik legalább közeledni próbálnak hozzájuk. Az elbeszélés arról tanúskodik, hogy az elkövetők és az áldozatok halál utáni megbékélésére irányuló reflexiók, amelyekkel napjaink teológiájában találkozunk, nem pusztán íróasztalnál kiötlött konstrukciók, hanem igenis van antropológiai kapcsolódási pontjuk, és az irodalom közegében is szerephez jutnak. Végidő címmel kiadott eszkatológiai áttekintésében (1977) Joseph Ratzinger nem foglalt állást az emberek között lejátszódó megbékélés problémájáról. Ez a hiány áll a hátterében Jan-Heiner Tückkel való levélváltásának, amelynek közvetlen kiindulópontját Tück Hartmut Lange fent említett novellájáról kidolgozott értelmezése szolgáltatta. XVI. Benedek elismeri, hogy az 1970-es években még nem játszott szerepet a megbocsátás interszubjektív dimenziója, de az eszkatológiának figyelmet kell fordítania erre a problémára.
Jan-Heiner Tück 2014. december 1-én XVI. Benedekhez intézett levele:
Hartmut Langénél, aki egykor marxista volt, majd bizonyos történelmi tapasztalatok hatására kereső agnosztikus lett, rábukkantam egy különleges elbeszélésre, amely irodalmi szempontból pásztázza át az elkövetők és az áldozatok között a halál után lehetséges megbékélés kérdését. A koncert című novella nem csupán azt vizsgálja meg, hogy a halálban bepótolhatók-e olyan lehetőségek, amelyeket élete során az ember elvesztegetett, de azt a teológiával közvetlenül érintkező problémát is felveti, hogy az áldozatok végül meg tudnak-e bocsátani azoknak, akik ártottak nekik, s kötelességük-e az efféle megbocsátás. Ha Hans Urs von Balthasar és az Ön nyomdokain haladva krisztológiai összefüggésben értelmezzük a tisztítótüzet, és olyan terápiás folyamatként fogjuk fel, amelynek során a vétkes élettörténetű személyek a Megváltó és Bíró színe előtt eljutnak az igazságra, és meggyógyulnak, akkor az a további kérdés is felmerül, hogy a végidőben nincs-e szükség a személyek között tönkrement viszonyok feldolgozására és gyógyulására is.
Ha nem tévedek, Spe salvi kezdetű enciklikájában Ön tett némi finom jelzést ebben az irányban, amikor arról beszélt, hogy a mennyei menyegzős lakomán különböző helyeket lehet majd elfoglalni: „A kegyelem nem oltja ki az igazságosságot, a jogtalanságot nem teszi joggá. Nem szivacs, amely mindent letöröl, hogy a végén teljesen közömbös legyen, hogy mit tett valaki a földön. Egy ilyenfajta mennyország és kegyelem ellen joggal tiltakozott például Dosztojevszkij a Karamazov testvérek című regényében. A gonosztevők végül nem ülnek az áldozatokkal együtt ugyanúgy az örök menyegzős lakoma asztalánál, mintha nem történt volna semmi.” Ha végül mindenki helyet kap az örök menyegzős asztalnál (ebben mer reménykedni az a teológia, amely nem akarja elvetni az egyetemes üdvösség lehetőségét), akkor már nem ékelődhetnek terhelő tényezők az elkövetők és az áldozatok közé. Érdemes-e eszkatológiai szempontból továbbgondolnunk ennek az interszubjektív viszonynak a problémáját, vagy inkább tételezzük fel azt az ítéletről szóló evangéliumi példázat alapján, hogy a többi emberrel kapcsolatos, még megválaszolatlan kérdések eleve jelen vannak a Krisztussal, a Bíróval és Megváltóval való találkozásban – és ezért nem is kell továbbfűznünk e szempontból a klasszikus eszkatológiát?
XVI. Benedek 2015. január 15-én Jan-Heiner Tückhöz intézett válasza:
Nagyon megragadott A koncert című elbeszélés, amelyet a leveléhez csatolt, teológiai kérdéseinek pedig beható figyelmet szentelt – és nekem is feltett. Először is örvendetesnek tartom, hogy ily módon a megbocsátás problematikájának egész mélysége megvilágíthatóvá válik. A megbocsátás kétségkívül kegyelem, de pontosan ezért olyan folyamatot is jelent mind a megbocsátó, mind a megbocsátásban részesülő ember esetében, amely a személy létének egész mélységét igénybe veszi. Ennélfogva tévesnek és veszélyesnek tartom, ha nagy hévvel amolyan feltétel nélküli megbocsátást követelünk, mert az ilyen megbocsátás alkalmával lényegében semmi sem történik. Hartmut Lange novellája megragadó erővel mutatja be, mennyire nehezükre esik a megbocsátás a rossz áldozatainak. Meglepő számomra, hogy az író szövegében aszimmetrikus a megbocsátás folyamata. Azzal számol ugyanis, hogy haláluk után a bűnösök mind megbánást tanúsítanak, és megbocsátásra vágynak. Csakhogy pontosan ez a kérdés. Ha például a háborús bűnösök nürnbergi perére gondolunk (a novellát elemezve Ön is ezt a példát hozza fel), azt látjuk, hogy éppenséggel nem ilyen magatartást tanúsítottak, akik a vádlottak padján ültek. Ha jól emlékszem, csak az egyik bűnös, a megszállt lengyel területek főkormányzója, Hans Frank adta jelét megrendülésnek és megbánásnak, s kifejezetten jóvátételként fogadta a halálbüntetést. Ahogyan Ön is kiemeli, a legtöbben úgy próbálták beállítani a dolgot, hogy csupán ártatlan végrehajtói voltak egy olyan hatalomnak, amely elől nem tudtak elmenekülni. Ám ily módon csak tovább éltették azt a hazugságot, amely egész élettörténetüket áthatotta, és mintegy önmaguk igazolására hivatkoztak lelkiismeretük szendergésére. Nem tanúsítottak tehát megbánást, és nem is kívánták, hogy megbocsássanak nekik – miközben az esetleges megbocsátás nem is talált volna kapaszkodót bennük, annyira meg voltak győződve arról, hogy igazuk van. Ezért úgy tűnik számomra, hogy az egyetemes kiengesztelődés problémája elsősorban nem is az áldozatok, hanem a bűnösök szempontjából vetődik fel. Az áldozatok eleve bevonódnak a megfeszített Úr önátadásába, amely nem csupán külsődleges értelemben váltja meg őket, hanem mindent meg is kapnak, amit elvesztettek: egész elveszített életüket visszakapják. Azt viszont nehéz megállapítani, vajon a bűnösök alkalmasak-e arra, hogy átalakuljanak, belsőleg megtisztuljanak és megváltozzanak, s ha képesek rá, vajon előre tudnak-e haladni ebben a folyamatban. Ki kell ugyanis égnie belőlük a hazugságnak, és életre kell támadnia az igazságnak. Ha viszont valakinek az egész élete egyetlen hazugság, nem könnyű látni, mi marad, ha a hazugság eltűnik belőle. Megítélésem szerint a legfontosabb kérdés, amelyre nem tudunk választ adni, a következő: marad-e valami igazság és szeretet a rossz leghatalmasabb megtestesítőiben, marad-e valami, aminek köszönhetően képesek lesznek arra, hogy átalakuljanak? Ami pedig az egyetemes kiengesztelődés kérdését illeti: ez az egész probléma nem csupán az embereket érinti, de a bukott angyalokat is, a sátánt is. Ha mindezt figyelembe veszem, az egyetemes megváltás kérdése több mint problémásnak tűnik a szememben. Ennek ellenére természetesen megtehetjük, hogy mindenki megmenekülésében reménykedünk, ahogyan Urunk is mindenkiért szenvedett.
Remélem, hogy e vázlatos megjegyzésekkel hozzá tudtam járulni valamelyest a problémát boncolgató reflexióihoz […].
A levélváltás részletei a Vigilia augusztusi számában olvashatók.
Forrás: a Vigilia Facebook-oldala
