„Add fel! Van remény!” – hangzott el az ellentmondásosnak tűnő kijelentés a július 18–24. között megtartott 18. Ferences Biciklitúrán, azaz a FerBiTen, ami arra emlékeztette a résztvevőket, hogy ha feladják a görcsös akarást és Istenre bízzák életüket, akkor az nem a küzdelem befejezését, hanem a kontroll elengedését, Istennek való átadását jelenti.
Istennek hála, hogy Főcze Imre, Bonaventura OFM dévai (azóta már madéfalvi) plébános és segítői idén tizennyolcadik alkalommal szervezték meg a FerBiT-et – a Ferences Biciklitúrát –, amely évről évre különleges lelki útravalót kínál, és amely az elmúlt évek alatt valóságos lelki családdá formálta a résztvevőket, új lelki családot biztosítva a frissen csatlakozóknak is. A 2025-ös túra középpontjában egy erény állt: a remény. Olyan erény, amely talán korunk egyik legégetőbb hiánycikke, ugyanakkor az egyik legmélyebben belénk ültetett isteni ajándék.
A remény – mint megtudtuk a FerBiT első napján – nem pusztán optimizmus vagy pozitív gondolkodás. Nem csupán egyfajta elvárás, hogy „talán minden jóra fordul”. Teológiai értelemben az a biztos, állandó akarati készség, mely bizalommal várja Isten segítségét, miután az ember mindent megtett, amit emberileg lehetséges. A remény tehát nem a semmittevők vigasza, hanem a küzdők ereje. Nem egy olcsó illúzió, hanem az isteni ígéretbe vetett bizalom.
A FerBiT alatt a testi fáradtság és a lelki feltöltődés egymásból táplálkozik. A napi kilométerek leküzdése – hegyen, völgyön át – kiváló terepet ad arra, hogy az ember saját határait megérezze, és ne csak fizikailag, de lelkileg is kilépjen a komfortzónájából. Minden reggel közös imával, tornával indultunk, majd a napot biciklizés, beszélgetések, csend és a közösség együtt dobbanása töltötték meg. A napok koronáját a szentmisék jelentették, az ebben való elmélyülés, tanítás, imádság, amelyek segítettek abban, hogy a napok során megélt élmények valódi lelki táplálékká formálódjanak.
Az út során újra és újra szembesültünk a remény konkrét arcaival. Volt, hogy valaki elcsüggedt, mert a meredek emelkedő vagy a nagy hőség kikezdte az erejét, de a csoport együttes ereje, a társak bátorítása és a naponta újra felolvasott szentírási sorok mindig visszavezettek minket a remény forrásához: Isten hűségéhez.
A szív szemei – másként nézni a világot
A túra során különösen mély benyomást tett ránk egy tanítás a boldogmondásokról. A központi gondolat az volt: nem a körülményeink határozzák meg, hogy boldogok vagyunk-e, hanem az, hogy miként nézünk az életre. Jézus tekintete másként lát – és ezt a látásmódot akarja átadni nekünk is. Az, aki hisz, nemcsak azt látja, ami „van”, hanem azt is, amit Isten tehet belőle. Így lesz a szegénységből kiváltság, az éhezésből Isten gondoskodásának ígérete, a veszteségből az igazi gazdagság kapuja.
E szemléletmód vált számunkra is kulcsfontosságúvá: nem csak elméleti tudásként, hanem napi tapasztalatként. Amikor valaki hátrafordult segíteni egy társának, vagy megosztotta utolsó energiaszeletét egy fáradt biciklistával – ott a remény kézzelfoghatóvá vált. Minden apró gesztus, minden segítő szó, minden együtt elmondott Miatyánk ebben a reményben gyökerezett.
Add fel! Van remény!
A keddi nap tanítása különösen is megrendítő volt: Add fel! Van remény! – hangzott az ellentmondásos, de annál mélyebb tartalmú felkiáltás. A világ üzenete szerint mindent mi magunk tudunk és kell is megoldjunk. Főcze Imre, a FerBiT vezetője azonban arra hívott, hogy engedjük el ezt a görcsös akarást, és merjük Istenre bízni magunkat. Feladni nem a küzdelem befejezését jelenti, hanem a kontroll elengedését: annak elismerését, hogy nem mi vagyunk a világ urai, de kapcsolatban állunk azzal, aki az.
„Ne félj, mert megváltottalak; neveden szólítalak: az enyém vagy” (Iz 43,1) – ez az ige többször is visszatért a napok során, mint emlékeztető: Istennek nem egy tömeg vagyunk, hanem személy szerint is fontosak.
A remény nem a kétség kizárása, hanem az Istenre alapozott bizalom, hogy még a kétség közepette is van kiút. Hogy a szív mélyéből fakadó vágyaink – a végső, igazi boldogság utáni vágy – nem hiábavalóak, mert Isten maga ültette azokat belénk. A cél tehát nem pusztán egy könnyebb élet, hanem az örök élet – vele.
A természet oltáránál
A FerBiT napjai nem csupán a mozgásról és lelki elmélyülésről szóltak, hanem a közös élményekről is. A biciklizésen túl együtt falatoztunk, imádkoztunk, énekeltünk, nevettünk és sírtunk, estéről estére pedig közösségi játékok, beszélgetések, valamint tábortűz körüli éneklés hozott közelebb minket egymáshoz.
A FerbiT utolsó napja méltó lezárása volt a hétnek: egy csodálatos, lélekemelő túrával az Oslea-csúcsra, a Kis-Retyezát vonulatai közé. A hegyek csendje, a természet lélegzete és a közös erőfeszítés ismételten összekovácsolta a csapatot. Bár a lábainkban már benne volt 285 km, amit biciklin tettünk meg, a túra alatt mégsem éreztünk fáradtságot. Majd a csúcs alatti fennsíkon olyan szent pillanat következett, amely messze túlmutatott a testi erőfeszítéseken: újra szabadtéri szentmisén vehettünk részt, az égbolt alatt, ezúttal a Retyezát csúcsok ölelésében, a természet oltáránál.
A szentmise méltósága szinte megállította az időt. A hegység csöndje befogadta az imádságokat, a szavak súlya, az elhangzott mese és a csend közötti feszültség szinte tapintható volt. Ott, a teremtett világ szívében, eltörpültek a hétköznapok gondjai. Sokak számára ez a szentmise nem csupán egy szertartás volt, hanem egy bensőséges találkozás Isten jelenlétével – olyan élmény, amelyben a remény, a hit, a hála és a közösség egyszerre voltak jelen.
A misét követően tovább kapaszkodtunk felfelé, s végül a csúcsról nézhettünk be a Retyezát körül fekvő völgyekbe. A látvány lenyűgöző volt: a táj nagysága és szépsége előtt állva Istenhez, önmagunkhoz és egymáshoz is közelebb érezhettük magunkat. Ez a nap mélyen bevésődött mindannyiunk szívébe – nemcsak a természet csodája miatt, hanem azért is, mert egyszerre éltük át a testi teljesítmény és a lelki megtisztulás élményét.
A hét során sok barátság szövődött, régiek mélyültek el, és többen jelezték, hogy újfajta inspirációval, megerősített hivatástudattal és nyitott szívvel térnek majd vissza a hétköznapokba.
Küldetés
A túra végén már nemcsak izmainkban, hanem szívünkben is éreztük a megtett utat. Fáradtan, de megerősödve, izzadtan, de belül letisztulva valami nagyon fontosat vittünk magunkkal haza. A reményt. Nem mint elméletet, nem mint teológiai fogalmat, hanem mint személyes élményt. Olyan reményt, amely a hétköznapokba is elkísér: a bizonytalanságok, a döntések, a csalódások, a magány vagy a kihívások idejébe.
És hogy mi az igazi küldetés a FerBiT után? Hazamenni és másként látni. Nem a körülményeket, hanem a valóságot – Isten szemével. Ahol a nehézség nem vég, hanem eszköz. Ahol a gyengeség nem bukás, hanem bizalom lehetősége. Ahol a remény nem egy „opcionális extra”, hanem az isteni élet jele bennünk.
A FerBiT idén is megtette azt, amire talán egyetlen nyári tábor sem képes úgy, mint ez a vándorló biciklis lelkigyakorlat: utat nyitott Isten és ember, test és lélek, közösség és egyéni történet között. A remény szikrái nem a hegytetőn gyulladtak ki, hanem az emelkedők közepén, a fáradt esték akár vidámságában, akár csendjében, egy ölelésben, egy együttérző tekintetben, egy megosztott imádságban, egy „gyere, segítek!” mozdulatban. Ezek a szikrák azonban hazakísérnek minket – s ha engedjük, lángra is lobbanthatják a világot.
Keresztes Erika
