XIV. Leó pápa megnyitja az utat, hogy Szent John Henry Newmant hivatalosan is egyházdoktorrá nyilvánítsák. A hírt július 31-én jelentette be a Szentszék Sajtóirodája.
A közlemény szerint XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta Marcello Semeraro bíborost, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusát, és megerősítette a dikasztérium bíborosai és püspökei plenáris ülésének egyhangú pozitív véleményét arról, hogy a Doctor Ecclesiae Universalis, azaz az egyház egyetemes tanítója címet odaítéljék Szent John Henry Newmannek.
A kereszténység egyik legnagyobb modern gondolkodója, akinek lelki és emberi útja mély nyomot hagyott az egyházon és a 19. századi ökumenizmuson, s aki írásaiban azt mutatta meg, hogy a hit megélése napi szívtől szívig tartó párbeszéd Krisztussal – ilyen életet élt John Henry Newman, akinek evangélium iránti szenvedélye és szellemi energiája 2019-es szentté avatásában csúcsosodott ki.
Newman bíboros: anglikán lelkészből katolikus bíboros
John Henry Newman 32 éves volt, amikor egy mély imádság fakadt szívében, hazafelé tartva Angliába egy hosszú olaszországi út után. 1801-ben született, és ekkor már nyolc éve anglikán papként szolgált. Egyházán belül is az egyik legnagyobb elmének számított – szavaival és írásaival egyaránt elbűvölte hallgatóságát.
Az 1832-es olaszországi út még mélyebbre vitte őt belső keresésében. Lelkében mély vágy élt, hogy megismerje Istent – az ő „kedves Fényét” –, amely számára egyben az Igazság fénye is volt: az igazság Krisztusról, az egyház valódi természetéről, és az ősegyház hagyományairól, amikor még egységes volt az egyház. Oxford – hitének epicentruma, ahol hosszú éveket töltött – volt az a közeg, amelyben meggyőződése fokozatosan a katolicizmus felé fordult.
1845-ben írta meg Az egyházi tanfejlődés esszéje című művét, amely lelkének hosszú útját foglalta össze. E műben ismerte fel a katolikus egyházat mint azt az intézményt, amely Krisztus szívéből született, a vértanúk és az egyházatyák egyházát, amely mint a fa, nőtt és fejlődött a történelem során. Még ugyanebben az évben kérte felvételét a katolikus egyházba, amelyre 1845. október 8-án került sor. Később így írt erről a pillanatról: „Olyan volt, mint kikötni a háborgó tenger után; s a boldogságom azóta is töretlen”.
Néri Szent Fülöp iránti odaadás
1846-ban visszatért Olaszországba, hogy – jóllehet világhírű teológusként és gondolkodóként – alázatos szeminaristaként belépjen a Collegio di Propaganda Fide-be. „Csodálatos itt lenni” – írta akkor. „Olyan, mint egy álom, mégis annyira nyugodt, biztonságos, boldog – mintha egy régi remény beteljesülése lenne, egy új élet kezdete.” 1847. május 30-án szentelték pappá, amivel beteljesedett hivatásának íve.
E hónapokban mély vonzalmat érzett Néri Szent Fülöp iránt – egy másik lélek iránt, akit Róma örökbe fogadott, mint őt magát is. Amikor Boldog IX. Piusz pápa arra kérte, hogy térjen vissza Angliába, Newman ott megalapította az oratóriumot, amelyet Szent Fülöpnek ajánlott – annak a szentnek, akivel közös volt a derűs természetük. Ez a jókedv még azután is megmaradt, hogy Newman számos nehézséggel szembesült Angliában a katolikus intézmények megalapításakor, amelyek eleinte kudarcra ítéltnek tűntek. Mégis tovább írta briliáns műveit a katolicizmus védelmében – még a legerősebb támadások közepette is.
1879-ben XIII. Leó pápa bíborossá nevezte ki. Amikor megtudta a hírt, Newman örömében sírt: a felhő örökre felszállt. Apostoli tevékenységét ezután is lankadatlanul folytatta egészen 1890. augusztus 11-én bekövetkezett haláláig. Sírkövére kérésére csak neve és egy rövid mondat került, amely életének 89 évét sűríti össze: Ex umbris et imaginibus in Veritatem – Az árnyakból és képekből az Igazságba.
XVI. Benedek pápa 2010-ben avatta boldoggá, és méltatta őt mint mély imádság emberét, aki – a pápa szavaival – „mélységesen emberi módon élte meg a papi szolgálatot, gondoskodva a szegényekről, betegekről, gyászolókról és börtönben lévőkről”.
Ferenc pápa 2019-ben avatta szentté, és Dilexit nos kezdetű enciklikájában kifejtette, miért választotta Newman jelmondatául a Cor ad cor loquitur – Szív szól a szívhez – mondatot. Ez a felismerés vezette őt – a kiváló értelmiségit – annak megértésére, hogy a legmélyebb találkozása önmagával és az Úrral nem az olvasmányaiban vagy gondolataiban történt, hanem az imádságos párbeszédben, szívtől szívig, az élő Krisztussal. A szentmisében találkozott Jézus élő szívével, amely képes felszabadítani bennünket, értelmet adni minden pillanatnak, és igazi békét ajándékozni.
Fordította: Cziple Hanna
Forrás: Vatican News
