Általános jelenség, hogy amikor valami még nem a miénk, akkor tartjuk igazán értékesnek. De mi is történik valójában, amikor sikerül megszereznünk azt a bizonyos anyagi javat?
Emlékeink tárházából felelevenítjük most, amikor egyetemista éveink alatt a nemzetközi jogot oktató tanárnőnk elővett egy (akkoriban még „divatban” lévő digitális tárolóeszközként használt) CD-t a táskájából, ami a vizsgaanyagot tartalmazta. Nagy csend lett, mindenki feszülten figyelt. Igen ám, de amikor sokszorosítás céljából átadta nekünk, már nem volt akkora szenzáció, hogy az csakis az övé, már nem tűnt elérhetetlennek, úgymond megkaparinthatatlannak.
Mi is történt itt? Amikor valami számunkra szükséges nem a mi birtokunkat képezi, természetesen mindent megteszünk annak érdekében, hogy eljusson hozzánk. A kérdés azonban, miután a miénk, ugyanolyan fontosnak tartjuk-e. Még mindig ugyanolyan fontossággal bíró célt jelképez? Ez olyan, akár az újonnan megkezdett füzet, amelynek legalább az első oldalát a lehető legszebb kézírással töltjük meg, minekután a hátramaradt lapokra már nem igazán figyelünk oda annyira, milyen írás kerül rá. Igencsak célszerű odafigyelnünk az általunk használt tárgyakra, megvigyáznunk őket annak érdekében, hogy minél tovább örvendhessünk azoknak. Ha pedig az anyagi javaknak ilyen nagy figyelmet tulajdonítunk, ennél sokkal jelentősebb emberi kapcsolatainkat is legalább ugyanolyan gondossággal ápolni.
A családon belül, amelybe beleszülettünk, természetes, hogy szoros kötelékek alakulnak ki, ámde ha nem vigyázunk rájuk, azok is meggyengülhetnek, sőt megszakadhatnak. Hasonló a helyzet az igaz barátainkkal való kapcsolatápolás esetében, ezeket úgyszintén szükségszerű megvigyáznunk, mint mindent, ami számunkra igazán értékes és fontos. Mindez kiterjed valaki figyelmének a megnyerésére is, például az udvarlás időszakában, amelyre mi magunk is oly nagy szeretettel és örömmel emlékszünk vissza minden nap, amikor a Házastársak imája elhangzik ajkunkról. Ilyenkor igyekszünk mindent megtenni, hogy kedvesünk kedvébe járjunk, hogy érezze azt, hogy igazán számít, fontos nekünk. Az udvarlás azonban semmiképp sem szűnik meg a házasságkötéssel, ez utóbbi nem egy végcél, amelyet ha elértünk, nyugodtan hátradőlhetünk. Ha megfő a leves, otthagyjuk a tűzhelyen vagy tovább foglalkozunk vele, hogy finomságát megőrizze, illetve fokozza?
Krisztus igazi követői valaminek vagy valakinek az értékét nem attól teszik függővé, hogy az övék-e vagy sem, hisz Isten szemében egyformán értékesek vagyunk, függetlenül attól, hogy nagy hatással bíró cselekedeteket hajtottunk végre vagy sem, attól eltekintve, hogy egészségesek vagyunk-e vagy különböző problémákkal küszködünk. Egy bankjegy sem veszít az értékéből, ha azt összegyűrik, hát mennyivel inkább nem vonatkoztatható ez Isten legkedvesebb teremtményére, nemde? Ha tehát embertársainkhoz történő viszonyulásunkra, illetve a velük való kapcsolatainkra odafigyelünk, azokra szomjazunk, Krisztussal való kötelékünket erősítjük, ami a legértékesebb, s hívő keresztény emberekként erre kell és szabad építenünk, ekképp „futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban” (Fil 3,14).
Csákay család
