A zarándoklatok hagyománya a temesvári egyházmegyében többszáz éves múltra tekint vissza. 1723. július 4-én, a pünkösd utáni 7. vasárnapon a jezsuita elöljáró és adlátusa (helyettese) Rékásra utazott, mert ünnepélyes körmenetben mutatták be és szentelték fel az Szűzanya szobrát. Ettől kezdve a temesváriak minden évben körmenetben vonultak Rékásra.
„Búcsújárás: katolikus hívők zarándoklata. Alkalom az elmélyedésre, imádságra, bűnbánatra, ájtatos cselekedetekre és beszélgetésekre. Erőpróbája a testnek és a léleknek a gyaloglás, utazás, éjszakai virrasztás, böjtölés és más fáradalmak által. A nép egyik legnagyobb közösségi élménye. Indítéka lehet: 1. vezeklés, 2. hálaadás, 3. kérés (gyógyulás, nyomorúságtól való szabadulás), 4. közösségi élmény utáni vágy, 5. világjárás, világlátás, idegen tájak és emberek megismerése, kereskedés, ismerkedés. A középkorban a távoli szent helyek (pl. Róma) fölkeresése erősítette a keresztény összetartozás tudatát” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban a zarándoklatról. Idén sok zarándok útja vezetett Rómába a boldog emlékű Ferenc pápa által meghirdetett 2025-ös jubileumi szentév alkalmából. Ugyanakkor sok hívő utazik a temesvári egyházmegye két Mária-kegyhelyére, Mariaradnára és Mariacsiklovára is, hogy a különböző ünnepek alkalmából részt vegyen a szentmiséken, liturgiákon.
A zarándoklatok hagyománya a temesvári egyházmegyében többszáz éves múltra tekint vissza, amit a szerzetesrendek vagy plébániák krónikái dokumentálnak. A jezsuita szerzetesek naplója is beszámol egy ilyen szokásról, amelyet Martin Roos temesvári ny. püspök idéz az Erbe und Auftrag I.2a kötetében.„Rékás és az úgynevezett Fekete Madonna, a loretói Szűzanya másolata, az egyházmegye egyik legrégebbi zarándokhelye. A zarándoklat eredete a bosnyák ferences tartomány szerzeteseihez nyúlik vissza, akik a török idők alatt és után itt, Rékáson lelkipásztori szolgálatot végeztek. A zarándoklatnak semmi köze a legendához, ahogyan arról a temesvári jezsuiták naplói is beszámolnak. 1723. július 4-én, a pünkösd utáni 7. vasárnapon a jezsuita elöljáró és adlátusa (helyettese) Rékásra utazott, mert a mai napon ünnepélyes körmenetben mutatták be és szentelték fel az Szűzanya szobrát. Ebből az alkalomból rascianica et germanica/rácz és német prédikációt tartott Péter ferences atya és Kostka jezsuita atya. Este visszatértek Temesvárra.
Ettől kezdve a temesváriak minden évben körmenetben vonultak Rékásra. Reggel öt órakor a jezsuita elöljáró csendes misét celebrált a Szent György-templomban, a Szent György téren álló jezsuita templomban a zarándoklat megnyitójaként, majd gyalogosan kísérte a menetet a városon kívüli téglaégető kemencékig. Itt várta egy jármű, amelyet a városnak kellett biztosítania, hogy az atyát és ministránsait Rékásra – és este vissza Temesvárra – szállítsa. Rékás falu szélén az atya megvárta a körmenetet, amely gyalog tette meg az utat, és elkísérte a zarándokokat a plébániatemplomba. Itt ünnepélyes nagymise volt német és sokác prédikációval; délután – az ebédet a helyi plébános biztosította – 14 órakor énekelt vesperás (loretói litánia). Ezt követően hazatértek. Estére, fél nyolc körül az elöljáró atya Temesvár külterületén várta a körmenetet, és – a zenekar hangjaira – elkísérte a zarándokokat a Szent György-templomhoz, ahol a körmenet a Te Deummal és a szentségi áldással zárult.
Meglepő azonban, hogy a rékási zarándoklatot később a cigányokhoz kapcsolták, akik nyilvánvalóan a zarándoklat megszűnése után is folytatták ezt a hagyományt. Ennek egyik magyarázata lehet a jezsuita naplóban szereplő megjegyzés, miszerint az atya elkísérte a zarándokokat a téglaégető kemencékhez, és ott várta őket este. Abban az időben ezekben a kemencékben égették a vár építéséhez szükséges téglákat – és valószínűleg többnyire cigányok. Vajon már akkor is csatlakoztak a körmenetekhez, és később is így tettek, kizárólag az ő hagyományuknak tekintve azokat, amikor a többi népcsoport már régen nem gyakorolta ezt, vagy nem is tudott róla?”A fenti írásban említett legenda a temesrékási plébánia historia domus-ában (krónikájában) is olvasható, ahol több változatát is feljegyezték. A sokác (horvát) közösség a legenda egyik változatát így ismeri: „Ott, ahol ma a római katolikus templom áll, abban az időben (1721 körül) egy kis erdőcske volt. A sokácok, akik akkoriban a Selistyében (a Bega bal partján, az Ármág közelében) laktak, halottaikat ebben a kis erdőcskében temették el. Itt fából egy kis imaházat állítottak fel. Ebben az erdőcskében egy hatalmas, vén, üreges tölgyfa állt, s ebben akadtak egy Mária szoborra.
Mint Istenfélő nép, az imaházba helyezték. Mikor 1738-39-ben a török háború kitört, s török csapatok községünket is végigpusztították, a Szűz Mária szobrot a ferencrendi szerzetesek a korhadt fába rejtették. A fa az imaházzal együtt elégett. Az ellenség elől elmenekült lakosság visszatérése után a szinte szénné égett, korhadt fa maradványaiban megtalálta az elrejtett Szűz Mária-szobrocskát, amely sértetlen maradt. Egy baja támadt csupán – fekete lett.
A háború elmúltával a sokácok Mária Teréziától pénzt kaptak, s Mária tiszteletére templomot emeltek. Ezt a németek más helyen, ott, ahol ma a román templom áll, akarták felépíteni, és egyelőre ide is helyezték a Fekete Máriát. Azonban másnap a lakosság legnagyobb megrökönyödésére a szobor innen eltűnt, s mikor a keresésére indultak, a régi helyén, a fában akadtak rá. Újra visszavitték, ismét eltűnt, úgyhogy a régi helyén hagyták, ahová is felépítették a kőtemplomot.”
Jelenleg a Fekete Mária szobra a temesrékási templom egyik mellékoltárán áll. A templom az első világháború alatt, 1914-1918 között épült, és ahogyan Koleszár János plébános a historia domusban megjegyezte, „hogy milyen nehézségekkel a munkás- és anyaghiány miatt, az szinte leírhatatlan”. A templomot Augustin Pacha püspök, temesvári apostoli adminisztrátor szentelte fel 1927. június 24-én.
A temesvári püspökség sajtóirodája
