A papszentelést megelőző időszak mindig különleges jelentőségű az egyházmegye életében. Ilyenkor nem csupán az újmisés papokra irányul a figyelem, hanem magára a hivatás misztériumára is – arra a mély, Isten és ember között szövődő kapcsolatra, amelyben valaki kimondja életre szóló igenjét Krisztus hívására: „Kövess engem!” Hagyomány, hogy a papszentelések előtt minden évben bemutatjuk azokat a fiatalokat, akik az oltár szolgálatára készülnek. Ez ma különösen is fontos, hiszen a papi hivatások száma nem mutat látványos növekedést, így minden újmisés pap valódi ajándék az egyház és a közösség számára – élő jele annak, hogy Isten ma is szólít, hív és küld.
Simon Sándor vagyok, 1999-ben születtem Sepsiszentgyörgyön, egy szép nagy család legkisebb, ötödik gyerekeként. Tizenkét éven keresztül a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjaként tanultam zene szakon. Bár sokáig gondolkoztam a zenei pályán, végül mégis a papságot választottam.
Az érettségi után egyből beléptem a gyulafehérvári szemináriumba, ahol két évet tanultam és készültem a papságra. 2020-ban, második évem vége felé azonban lehetőséget kaptam arra, hogy Rómában folytassam a tanulmányaimat és a papságra való készülésemet. Azóta kint tanulok Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricum diákjaként. Első három évemben elvégeztem a teológiai alapképzést a Pápai Gergely Egyetemen. Ezt követően hazamentem egy gyakorlati évre: az első félévemet Gyimesbükkben, a második félévemet pedig Tusnád faluban töltöttem.
A gyakorlati évet követően visszatértem Rómába, ahol 2024. október 1-jén diakónussá szentelt Kovács Gergely érsek. Ugyanakkor 2024 őszétől kezdtem el a szakosodást dogmatikára szintén a Pápai Gergely Egyetemen, amiből Isten segítségével az első évemet már el is végeztem.
Papi jelmondatomat az Énekek éneke könyvből választottam: Megtaláltam, akit szeret a lelkem (Én 3,4). Ez a mondat nekem elsősorban egy imaélményt jelent, melyet konkrétan a diakónusszentelésem előtti lelkigyakorlatom utolsó előtti napján éltem át egy szentségimádás alatt. Nagyon megérintett ez a mondat, és igazából egészen váratlanul jutott az eszembe imádság közben. Magával ragadott, és ott, akkor, abban az imában ezt a mondatot nagyon át tudtam élni. Azóta is magamban őrzöm ezt a tapasztalatot, és úgy gondolom, hogy nagyon jól megfogalmazza azt, ami számomra a papságban a legfontosabb.
Egyrészt egy életre szóló elköteleződés köztem és Jézus között, amelyet a legjobban talán a házasságkötéshez lehet hasonlítani.
A Jézussal megélt kapcsolatom az, amely mellett még mélyebben elköteleződöm, és amelyre alapozok, időt szánok, hogy papságomat megélhessem és abban megmaradhassak. Ez a kölcsönös hűség és szeretet az, amely számomra alapvető a papságomban, amelyre készülök, és erről szól a jelmondatom is.
Másrészt papként Krisztus szeretetét készülök az emberek számára hirdetni és a szentségekben jelenvalóvá tenni, és én ezt autentikusan szeretném megélni. Számomra mindig is fontos volt az őszinteség, mert úgy gondolom, hogy szavaimmal, tetteimmel, életemmel végül is azt adom át az embereknek, ami bennem él. Én Krisztus szeretetét készülök átadni, így arra törekszem, hogy megmaradjak Krisztus szeretetében, hogy éljen bennem, mert csak azt adhatom át, ami már bennem él.
Gyerekkorom óta élt bennem a gondolat, hogy én pap akarok lenni.
Nem tudom, mikor kezdődött és mikor vettem észre először, de valahogy bennem ez a gondolat mindig is ott volt. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy én mindig is erre készültem, hisz egy időben tényleg elgondolkoztam azon, hogy a zenei pályát folytassam, viszont ahogy haladtak az évek a művészeti iskolában, egyre inkább éreztem, hogy ez nem az én életem. Folyton visszatért a gondolat, hogy én pap akarok lenni, és bár akkor még nem teljesen tudtam, hogy ez miért jön folyton elő bennem, de úgy gondoltam, hogy erre mindenképp válaszolnom kell. Így léptem be a gyulafehérvári szemináriumba, akkor még kissé bizonytalanul, hogy nekem valóban itt-e a helyem, de őszintén szólva nagyon megerősítő volt számomra az ott eltöltött két évem: úgy éreztem, a helyemen vagyok, szeretem azt, amit csinálok, és őszintén tudok a papságra készülni.
Nem mondom azt, hogy sohasem volt nehéz időszakom. Időnként valóban felmerült az elmúlt hét év alatt bennem, hogy lehet, erre nem vagyok képes, és akkor ez nem is biztos, hogy nekem való. Gyengeségeimmel és hibáimmal találkozva nem egyszer elbizonytalanodtam, de igazából a vágy, hogy én pap szeretnék lenni, az sohase múlt el, csak legfeljebb háttérbe szorult egy-egy nehezebb időszakban.
Hálás lehetek az Istennek, mert rengetek példaértékű emberrel találkozhattam az életem során. A jó példák mindig is megerősítettek hivatásomban, és hála Istennek a családomtól kezdve, az iskolán keresztül, a kispapi éveimig mindig voltak mellettem emberek, akikre fel tudtam nézni. Egyre inkább belátom, hogy mindaz, aki vagyok és amire képes vagyok, az nem is annyira az én érdemem, hanem inkább mindazoké, akik velem voltak, jó példát adtak és kísértek engem az évek során.
Viszont akik a papságra való készülésemben kifejezetten is meghatároztak, azok a lelkivezetőim. És bár a körülményváltozások miatt többször is kellett váltanom lelkivezetőt, mégis úgy gondolom, hogy mindig egy újabb példaképpel ajándékozott meg a jó Isten minden egyes lelkivezetőmben, akik nem csak jó tanácsaikkal, élettapasztalataikkal segítettek, hanem magatartásukkal, életükkel is példát jelentettek számomra.
A Fehérváron töltött két évem számomra megerősítő volt a hivatásomban. Bár a napirendet elég szigorúnak éltem meg, és a folytonos közösségben élés időnként feszültségekkel járt, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, és hálás tudtam lenni, hogy ott lehetek. Sokat formálódtam, sokban gazdagodtam nemcsak tudásban, hanem az Istennel való kapcsolatomban és az emberi kapcsolataimban is. Ez folytatódott Rómában is, viszont egy egészen más környezetben és helyzetben.
Rómában ugyanis sokkal nagyobb szabadságot és vele együtt felelősséget kaptam a papságra való készületemben.
Sok mindent fel lehetne sorolni, amik jellemezték a római éveimet, hisz Róma rengeteg lehetőséget nyújtott a személyes fejlődésemhez, én azonban csak két tapasztalatot emelnék ki, amik úgy gondolom, hogy számomra meghatározóak, és amelyeket haza is viszek magammal: egyrészt a tapasztalat, hogy mit jelent szabadon és felelősségteljesen megélni a hitemet; másrészt a tapasztalat, hogy mit is jelent, hogy az egyházunk katolikus, egyetemes.
Mostanában egyre jobban megélem a szentelés előtti izgalmakat, hisz a nagy nap egyre közeleg, és tudom, hogy ez meghatározó nap lesz az életemben. Viszont Istenbe vetett bizalommal tekintek előre, mert tudom, hogy még sok meglepetést fog tartogatni az előttem álló út, de hiszem és vallom, hogy ha saját erőmből nem is, de Isten segítségével készen állok mindarra, amit az én mennyei Atyám gondviselő szeretetében nekem előkészített.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/28. számának Fókusz rovatában.
Összeállította: Cziple Hanna
