A papszentelést megelőző időszak mindig kiemelkedő és megható pillanata az egyházmegye életének. Ilyenkor nemcsak az újmisés papokra irányul a figyelem, hanem magára arra a titokra is, amely Isten és az ember között szövődik, amikor valaki életre szólóan igent mond a meghívásra: „Kövess engem! Hagyomány, hogy minden évben, a papszentelések előtt megszólítjuk azokat a fiatalokat, akik az oltár szolgálatára készülnek. Különösen fontos ez most, amikor a hivatások száma nem növekszik látványosan, és minden újmisés pap egy külön ajándék a közösség számára – remény, hogy Isten továbbra is szólít, hív és küld.
A teljes és becsületes nevem Gergely József. Általában Jocóként ismernek és hívnak az emberek. Csíkszentmárton határában születtem, és jelenleg is itt élek. 27 éves vagyok, és immár tíz éve tartózkodom Gyulafehérváron, ahol sokat tanulhattam, fejlődhettem, és mindezek segítségével végre nekivághatok életem leghosszabb kalandjának, egy felfedező útra Istennel, egy egész papságon át.
A jelmondatom Lukács evangéliumából származik, annak 4. fejezetének 18. verse. Eredetileg Izajás próféta könyvében található ez a kijelentés, aki a próféta mindenkori feladatát mutatja be és írja le. Az Újszövetségben egészen új értelmet nyer ezen leírás: már nem a prófétára vonatkozik, hanem magára a Jézus Krisztusra, Isten egyszülött Fiára, aki maga is önmagára vonatkoztatja e szavakat. Elsősorban én magam sem tudom, hogy miért pont ezt választottam. Mégis nagyon közelinek érzem e jelmondatot, mert találóan és pontosan mutatja be mindazt, ami életem kezdetéhez és eddigi szakaszaihoz kapcsolódik.
Az Úr Lelke van rajtam: Az Úr folyamatosan végigvezetett minden eddigi nehézségen. Az ő szeretetét, irgalmát, kegyelmét eddigi életem során és annak minden szakaszában megélhettem. Igen, voltak nehézségek, mint ahogyan minden embernek vannak. Mégis biztos vagyok benne, hogy nem igazán tudtam volna leküzdeni, ha ő nincs mellettem és nem nyújtja ki kezét, hogy fölemeljen és magához öleljen.
Azért kent föl engem: Azt akarta, hogy legyek. Akarta, hogy akkor megszülessem, s akarta, hogy ott nevelkedhessem nevelőszüleimnél. De legfőképp nem akarta, hogy elvesszek, hanem hogy éljek. Egy különleges feladatot szánt nekem, mint ahogyan mindannyiunknak itt a földön.
Hogy örömhírt vigyek a szegényeknek és szabadulást a foglyoknak: Mi az az örömhír, amelyet hirdetnem kell a szegényeknek? Kik egyáltalán a szegények? A szegények elsősorban nem fizikai értelemben vett szegények, akik kéregetnek, koldulnak. Hanem azok a szegények, akik lélekben koldulják a szeretetet s az irgalmat, mert mélyen vágynak rá.
A mai embernek megértésre, szeretetre,
de leginkább Istenre van szüksége
Arra az Istenre, akinek irgalma sokkal nagyobb annál, mint amit mi valaha el tudunk képzelni. Szeretnék segíteni abban, hogy az emberek közelebb kerüljenek az Úrhoz, vagy ha nem is közelebb, de legalább elinduljanak a hozzá, felé vezető úton, és rájöjjenek arra, hogy mindig van lehetőség, minden nap van lehetőségünk az újrakezdéshez. Újrakezdhetjük vele a kapcsolatunkat, csak lépnünk kell felé.
Már kiskoromban „pogányként” sokat jártam templomba, szerettem ministrálni, de ugyanakkor szerettem az akkori ifjúsági csoportban is énekelni és jelen lenni. A hivatás gondolata ekkor még nem igazán volt tudatos: talán csak elültetődött a kis mag, amely elkezdett csírát hajtani, de nagyon lassan. Később két kispap meglátogatta plébániánkat hivatások hétvégéjén, és elkezdtek mesélni önmagukról, saját hivatástörténetükről. Sok közös vonást véltem felfedezni. Ráébredtem, hogy lehet, nekem is papi hivatásom van.
Igazából énekes akartam lenni. Sok ilyen show-t néztem a tévében. Aztán emiatt elindultam a kántoriskolába, hogy zenét tanulhassak. Bár a valóságban nem olyan volt, mint amit elképzeltem, vagy ahogyan a musicales filmekben játszódott, de mégis valami fontosat tanított: az életre nevelt. Vallásos nevelést kaptam. A hivatás gondolata talán ebben az időszakban erősödött meg, néha azonban gyengült is. Gyengült, mert nem voltam biztos benne, hogy valóban ezt akarom. Az érettségi hozta meg a végleges döntést. Ekkor alkut kötöttem Istennel, hogy ha sikerül másodszori nekifutással románból az érettségi, s valóban megszerzem az érettségi diplomámat, akkor tudni fogom, hogy ez az utam, amelyen járnom kell. Ez alapján választottam és döntöttem a papi hivatás mellett. Sok minden történt azonban e mögött, amelyet nem lehet leírni, hiszen az már nem bemutatkozás, hanem életrajzi regény lenne.
Nem tudom, hogy a legtöbb esetben a megszólítást éreztem-e, de egyfajta leírhatatlan belső békét mindenképp.
Ez a tapasztalat a templom csendes hűvösében jelentkezett és jelentkezik, főleg akkor, amikor betérek szülőfalum templomába és részt veszek a szentmisén. Mindig ugyanaz az érzés jelentkezik és tér vissza: csend, a templom hűvöse és a béke. Talán ebben tapasztaltam és hallottam meg e megszólítást.
Természetesen kísértések és bizonytalanságok is értek az elmúlt évek során. Mindannyian tudjuk, hogy van valaki, aki szeret felfordulást okozni és megzavarni az elmét, ha valami jó van készülőben. Kísértésem nem a hivatásomban, hanem sokkal inkább a bizonytalanságban rejlik. Amint már mondtam, nem a hivatásommal kapcsolatosan éreztem és érzem a kísértést, hiszen arra sokszor megerősítést kaptam Istentől és embertársaimtól, hanem leginkább abban rejlik, hogy ezt jól fogom tudni „csinálni”? Biztos vagyok benne, hogy állni fogom a sarat a nehéz helyzetekben is? Sikerülni fog Isten országát építenem? Sikerül majd lehajolnom az emberekhez és felemelni őket? Vajon képes leszek rá? Ezek a gondolatok a legnagyobb bizonytalanságaim, amelyek kísértenek.
Példaképem sok van. De ha mégis ki kellene emelnem egy párat, akkor rögtön az én kis családomat és annak tagjait említeném, akik jó példával járnak előttem: ők voltak azok, akik képesek voltak befogadni egy idegen gyermeket. Képesek voltak felnevelni, támogatni, még a legnehezebb időkben is. Számomra a kitartás, a támogatás és a befogadás példaképei ők. Aztán plébánosaim, akiknek különböző talentumaik voltak és vannak. A barátaim, kikre számíthattam. Illetve nem utolsósorban, akit igazán ki szeretnék emelni, az nem más, mint a spiri atya. Az elmúlt hat évben lelki stabilitásával, a liturgia iránti szeretetével és feladatának teljes, következetes és odaadó végzésével igazi példaképként szolgál számomra. Hiszem, hogy nemcsak számomra, hanem kispaptársaim számára is.
Nem mondom, hogy fantáziám nem kel szárnyra, amikor arra gondolok, hogy nemsokára tényleg beállok az Úr „szőlőjébe” dolgozni, és nem fantáziálok arról, hogy mit és hogyan szeretnék megvalósítani.
Azonban eddigi életem tapasztalatai mind azt bizonyítják, hogy nem szabad sem a múltban, sem a jövőben élni. A jelent most kell megélni, megfogni, és sohasem szabad elengedni. Ki kell kihasználni minden egyes pillanatát. Éppen ezért nem indulok el semmilyen elképzelésekkel, mert azok mind elvárásként születnének meg bennem, amelyeket nem tudnék szívből megvalósítani, csupán kötelességből. De akkor hol marad az őszinteség? Fantáziámat nem mindig tudom kalitkába zárni és talán nem is szabad, de nem kreálok belőlük elképzeléseket, hogy szabadon, örömmel és szeretettel végezhessem papi szolgálatomat, bárhová is helyeznek.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/27. számának Fókusz rovatában.
Összeállította: Cziple Hanna
