A szentatya szentmisét mutatott be a teremtésvédelemért a Castel Gandolfó-i pápai rezidencia kertjében található Borgo Laudato si’ központban július 9-én délelőtt. Ezen a misén már a július 3-án közzétett, a teremtett világ megőrzéséért szóló új miseszöveget használták.
Ezen a szép napon mindenekelőtt arra szeretnék hívni mindenkit, kezdve magammal, hogy éljük meg azt, amit mondhatni egy „természetes” székesegyház szépségében ünneplünk, a növényekkel és a teremtés oly sok elemével, melyek ide hoztak bennünket, hogy az eucharisztiát ünnepeljük, melynek jelentése: hálaadás az Úrnak.
„Sok minden van ezen a szentmisén, amiért hálát akarunk adni az Úrnak: ez a mise lehet az első, amelyet a teremtett világ őrzéséről szóló új miseszöveggel mondunk, amely több vatikáni dikasztérium munkájának gyümölcse. Én személyesen is szeretnék köszönetet mondani sok itt jelenlévőnek, akik e téren dolgoztak a liturgiáért. Mint tudjátok, a liturgia az életet képviseli, ti pedig ennek a Laudato si’ Központnak az élete vagytok. Szeretnék köszönetet mondani ebből az alkalomból mindazért, amit Ferenc pápa e csodálatos inspirációját követve tesztek, aki ezt a kis részt, ezeket a kerteket, ezeket a tereket éppen azért adta, hogy folytassuk azt az oly fontos küldetést mindannak tekintetében, amit tíz évvel a Laudato si’ közzététele után tudunk: a teremtett világ, közös otthonunk gondozásának szükségességéről van szó. (…)
Azt a sok természeti katasztrófát, amelyet ma is látunk a világban szinte nap mint nap, oly sok helyen, oly sok országban, részben az ember túlkapásai okozzák, az ember életmódja okozta. Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést, vajon mi magunk megéljük-e ezt a megtérést? Mennyire szükségünk van rá!
Mindezek elmondása után, van egy homíliám is, melyet előkészítettem és meg fogok osztani, csak egy kis türelmet kérek: van itt néhány elem, melyek valóban segítenek folytatni ezt a délelőtti elmélkedést, megosztva ezt a családias és derűs pillanatot egy olyan világban, amely ég, mind a globális felmelegedés, mind a fegyveres konfliktusok miatt, amik oly időszerűvé teszik Ferenc pápa Laudato si’ és Fratelli tutti kezdetű enciklikáinak üzenetét.
Magunkra ismerhetünk a most hallott evangéliumban, megfigyelve a tanítványok félelmét a viharban, azt a félelmet, amely az emberiség nagy részének a félelme. De a jubileumi év közepén mi megvalljuk – és többször is kimondhatjuk –: van remény! Jézusban találkoztunk vele. Ő még ma is lecsendesíti a vihart. Az ő ereje nem felforgat, hanem teremt; nem pusztít, hanem létet, új életet ad. És mi is megkérdezzük: „Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mt 8,27) Az ebben a kérdésben jelen lévő megdöbbenés az első lépés, amely kihoz bennünket a félelemből. Jézus a galileai tónál lakott, és ott imádkozott. Ott hívta meg első tanítványait: életük és munkájuk helyén. A példázatok, melyekkel Isten országát hirdette, mély kapcsolatot mutatnak az ottani földdel, az ottani vizekkel, az évszakok ritmusával és a teremtmények életével.
Máté evangélista a vihart „földindulásként”, „a föld felfordulásaként” írja le (a szeiszmosz szó). Máté ugyanezt a kifejezést fogja használni a földrengésre, amely Jézus halálának pillanatában és feltámadásának hajnalán történt. Krisztus e felfordulás fölé emelkedik, egyenesen állva: az evangélium már itt felfedezteti velünk a feltámadottat, aki jelen van feldúlt történelmünkben. Az, hogy Jézus megdorgálja a szelet és a tengert, az ő életadó és megmentő erejét mutatja, mely felülmúlja azokat az erőket, amelyekkel szemben a teremtmények elveszettnek érzik magukat.
Kérdezzük hát meg újra: „Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mt 8,27) A Kolosszeieknek írt levél imént hallott himnusza, úgy tűnik, épp erre a kérdésre ad választ: „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtetett minden a mennyben és a földön” (Kol 1,15–16). Tanítványai azon a napon, a viharnak kiszolgáltatva, a félelem szorításában, még nem vallhatták meg ezt a tudást Jézusról. Mi ma, a ránk hagyományozott hitben viszont folytathatjuk: „Ő a testnek, az egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben” (Kol 1,18). Ezek olyan szavak, amelyek elköteleznek bennünket a történelem során, élő testté tesznek bennünket, azzá a testté, amelynek Krisztus a feje.
A küldetésünk, hogy a teremtett világot őrizzük, és hogy békét és kiengesztelődést vigyünk neki, az magának Krisztusnak a küldetése: az a küldetés, amelyet az Úr bízott ránk. Mi meghalljuk a föld kiáltását, meghalljuk a szegények kiáltását, mert ez a kiáltás elérte Isten szívét. A mi felháborodásunk az ő felháborodása, a mi munkánk az ő munkája. E tekintetben a zsoltáros éneke inspirál bennünket: „Az Úr szava a vizek fölött, a dicsőség Istene mennydörög, az Úr a hatalmas vizek fölött. Az Úr szava tele erővel, az Úr szava tele fönséggel” (Zsolt 29,3–4). Ez a hang próféciára kötelezi az egyházat, akkor is, amikor ez azt a merészséget követeli meg, hogy szembeszálljon e világ fejedelmeinek pusztító hatalmával. A Teremtő és a teremtmények közötti elpusztíthatatlan szövetség ugyanis mozgósítja elménket és igyekezetünket, hogy a rosszat jóra, az igazságtalanságot igazságosságra, a kapzsiságot közösségvállalásra fordítsuk.
Az egy Isten végtelen szeretettel teremtett mindent, életet adva nekünk: ezért nevezi Assisi Szent Ferenc a teremtményeket fivérnek, nővérnek, anyának. Csak a szemlélődő tekintet változtathatja meg a teremtett dolgokhoz való viszonyunkat, és vezethet ki bennünket az ökológiai válságból, melynek oka az Istennel, a felebarátunkkal és a földdel való kapcsolatunk megszakadása a bűn miatt (vö. Laudato si’, 66).
Kedves testvéreim, a Borgo Laudato si’, ahol vagyunk, Ferenc pápa intuíciója szerint olyan „műhely” kíván lenni, amelyben megélhetjük azt a harmóniát a teremtéssel, amely gyógyulás és kiengesztelődés számunkra, új és hatékony módokat találva ki a ránk bízott természet megőrzésére. Imáimról és bátorításomról biztosítalak benneteket, akik elkötelezetten dolgoztok e projekt megvalósításán. (…) Erről a helyről azzal szeretném zárni e gondolatokat, hogy rátok bízom azokat a szavakat, amelyekkel Szent Ágoston a Vallomások utolsó lapjain kozmikus dicséretben kapcsolja össze a teremtett dolgokat és az embert: „Ó, Uram, dicsérnek alkotásaid, hogy szeressünk téged. Szeretünk, Uram, hogy műveid dicsérjenek téged”. Ezt a harmóniát árasszuk a világban!
Fordította: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír
