György Alfréd Csíkszentdomokoson született, jelenleg Nyíregyházán szolgáló kamilliánus szerzetes volt a pünkösdszombati csíksomlyói búcsú szónoka. Vele beszélgettünk a búcsút megelőző napokban élete sarokpontjairól: hivatáskeresésről, lelkiségről, Szent Kamill karizmájáról, otthonérzésről, zarándoklatról, népünk reménységéről.
Hivatáskeresés fiatalon…
Meggyőződésem, hogy Isten mindenkit hív valamilyen élethivatásra. Nemcsak a papi, szerzetesi hivatás a hivatás, hanem minden élethivatás. Az, hogy valaki nem sodródik, hanem keresi az útját, felismeri és azonosul egy hívással, egy álommal, attól lesz az élete személyes és hivatásjellegű. Van egy gyerekkori élményem, amikor a hozzánk közeli templomba bemásztam, és ott egy beszélgetésélményem volt Jézussal. Onnan indult gyerekkori papi hivatásom. Később természetesen ott voltak a papi példaképek, a szülőfalumban szolgáló káplánok papi élete, rájuk mindig példaként tekintettem. Aztán elindultam, következett a csíksomlyói búcsú, és a csíksomlyói Szűzanyára rábíztam a hivatásomat, hiszen úgy éreztem, hogy ha Jézus hívott, akkor ezt Máriával is meg kell beszélni. Ez határozta meg egész életemet, a Mária-tiszteletem.
Sokat vívódtam, amikor kiderült, hogy a fizikai sérültségem akadály a papi hivatás szempontjából, akkor ezt elég nagy kudarcként éltem meg 16 évesen, fiatal tinédzserként, kamaszként. Ez akkor az önbecsülésem, önelfogadásom krízise volt, úgy éreztem, hogy én az Istennek sem kellek. Akkor volt egy beszélgetésem az egyik Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón Csaba testvérrel, amiből életre szóló üzenetként vittem tovább, hogy „Isten nem teremt selejtet”. Ez volt az a mondat, ami segített, hogy kilábaljak az önmagam sajnálatának gödréből, és folytattam az útkeresésemet. Ekkor már nem voltam annyira biztos, hogy Isten papnak hív. Azon kezdtem gondolkodni, hogy családot alapítsak. Az is egy meghatározó élmény volt, amikor szabadon – és ezt tartom a jó Isten különleges pedagógiájának, hogy elvezetett erre a szabadságra – lemondtam a papi hivatásról azért, hogy amikor újra visszatérek a papi hivatás útjára, akkor valóban szabadon tudjak dönteni. Tehát Isten az ő pedagógiájával elvezetett oda, hogy választottam a két életállapot között. A hivatásban nem! Minden esetben Isten hívott engem, de hogy választottam, az egy szabad választás lehetősége volt. Nem csak ez az egyetlen út volt előttem, hogy én csak pap lehetek, és itt van vége. Ez volt a belső szabadságnak a megélése, amit persze később értettem meg, amikor Isten embereket küldött mellém az úton, akik segítettek ennek felismerésében. Nemes Ödön jezsuita szerzetes hivatástisztázó lelkigyakorlaton fogadott Gyulafehérváron, ő szerettette meg velem a Szent Ignác-i lelkigyakorlat módszerét, ami meghatározó volt életemben. Amikor eljött az ideje a kérdésnek, hogy még egyszer megkérdezzem az egyházmegyét, hogy felvesznek-e a papjelöltek közé, ő azt mondta, „fiam, én nem szaladnék olyan szekér után, ami nem vesz fel. Ha Isten papnak hívott, akkor előkészítette már a helyet neked”. Így 30 év távlatából azt mondom, hogy a jó Nemes Ödönnek annyi év szerzetesi élettapasztalatában igaza volt. Ő tanított meg arra, hogy ne görcsösen ragaszkodjak egy önmagam által épített, elképzelt hivatás útján. Isten arra nevelt rá engem évtizedeken keresztül, hogy minden nehézség vagy minden öröm mellett is szabadon döntsek, szabadon válasszam őt egy konkrét szerzetesi közösségben, egy konkrét karizmában, és ez történt.
Ami még meghatározó élmény volt számomra, az a Nemes Ödön atyával végzett lelkigyakorlat utáni két év, amikor annyi elmélkedési anyagot kaptam házi feladatként, hogy két éven át Csíkszentdomokoson a segítő nővérek rendházában havonta egyszer lelki napot tartottam magamnak, ahol Annemarie nővér volt a lelki kísérőm, ő kísért a hivatáskeresés útján. Akkor tanultam meg igazán hallgatni a szívemre, a lelkemre, a rezdüléseimre, és Isten szavára bennem és rajtam kívül. 30 év távlatából úgy tekintek vissza – persze fiatalon más a lelki élete az embernek –, hogy olyan mély, és olyan rendszeres lelki életet még a kolostorban sem éltem, mint amit akkor éltem meg, amikor kerestem a hivatásomat a rendszerességben, az imában, az elcsendesedésben.
Isten nagyon érdekesen vezetett engem, hogy felnőjek egy karizmához. Azt vallom szerzetesi életem tapasztalatából, hogy nemcsak én találtam rá a karizmára, Szent Kamill irgalmasság karizmájára, a betegek szeretetére, hanem a karizma is megtalált engem, avagy egymásra találtunk. A karizma Isten ajándéka egy közösség számára az egyházban, és megszólíthat, megérintheti az embert egy konkrét korban. Szent Kamill karizmájával, a betegek szolgálatának a karizmájával felnőttünk egymáshoz, és igazából együtt alakulunk: a karizma és én, én és a karizma az irgalmas Jézus arcának a felfedezésében és továbbadásában.
Út Csíkszentdomokosról a kamilliánus közösségig
Amint említettem, érdekes Isten pedagógiája, hogy nem egy elvont, nem lelki élményekre alapuló valamire akar építeni, hanem mindig konkrét találkozások és konkrét emberek megélt személyessége révén. Biztos vagyok abban, hogy azért lettem kamilliánus, mert találkoztam Anton atyával (szerk. megj.: Anton Gots kamilliánus szerzetes, akinek jelentős szerepe volt Magyarországon a kamilliánus szerzetesrend elterjedésében, Erdélyben is több alkalommal járt), aki egy karizmatikus kisugárzású ember volt. Legelső találkozásunk alkalmával rám mutatott és azt kérdezte: „te nem akarsz kamilliánus lenni?” Mondtam neki, hogy nem, mert a katolikus egyházban nem lehet. És mondta, hogy dehogy nem lehet, az alapító is sánta volt, én is sánta vagyok, ez nem kizáró ok. Meg kell nézni, hogy alkalmas vagy-e közösségi életre, és valóban ez-e a te hivatásod.
Történt egy konkrét emberrel való találkozás, aki az első pillanattól kezdve bizalmat sugárzott. Az ő szerzetesi vidámsága, azzal a tört magyarsággal, ahogyan beszélte a magyar nyelvet, ahogy lelkesedett, ahogy a tekintetéből bizalom áradt felém, ami az Isten bizalma volt, meghívott. Mindenkinek akkor könnyű elindulni egy hivatás útján, amikor nem azt érzi, hogy meg kell felelni egy elvárásnak, hanem van egy megelőlegezett bizalom, ami szabaddá tesz. Sokat gondolkodtam, vívódtam, mert addig az volt a bajom, hogy ha nem vesznek fel, akkor mit csináljak, amikor meg ott volt a lehetőség, akkor mintha megijedtem volna: mégiscsak van lehetőség, döntenem kellett, hogy elindulok vagy sem.
Elindultam Nyíregyházára, autóstoppal. Az a fajta fiatalkori, akár meggondolatlan lelkesedés olyan, mint a szerelem: az embernek kicsit elborul az agya, és veszélyérzete sincs. Az egy hónapos próbaidő után hazamentem, lezárni az otthoni dolgokat. Akkor iskolakönyvtárosként dolgoztam szülőfalumban, és fontos volt számomra, hogy lezárjak mindent otthon, hogy ne az éljen bennem, hogy ha nem sikerül, akkor majd visszajövök. Lezártam egy utat, és egy új utat kezdtem.
1996. szeptember 15-én reggel fél 8-kor visszatértem Nyíregyházára. Amikor megláttam a kolostort és a templomot, azt éreztem, hogy hazajöttem, megérkeztem, a lelkem is megérkezett. Kegyelmi érzés volt. Van egy kicsit humoros játéka is az egész hivatástörténetnek, mert amikor legelőször megérkeztem a nagy hátizsákkal, akkor épp a zöldséges előtt állt meg a busz, és az emberek, akik emlékeznek mind a mai napig erre, annyit láttak, hogy valaki kiesik a buszból. Én szó szerint landoltam Nyíregyházán. Becsengettem a kolostorhoz, és az akkor aktuális szerzetesjelölt azt hitte, hogy hajléktalan vagyok. Szólt Anton atyának, hogy van egy hajléktalan, vigyenek ki neki egy szendvicset. Amikor Anton atya kijött és látta, hogy én vagyok, akkor örömmel fogadott. Így az első benyomás ellenére most még mindig itt vagyok, Szent Kamill karizmáját élem. Nem torpantam meg ezekben a visszás pillanatokban, sőt, mosolyogva tekintek vissza erre a kalandos hivatástörténetre.
Lellisi Szent Kamill: több szívet a kezekbe
Általában vitatott kérdés, amitől az emberek egy kicsit félnek is, hogy mennyire szabad bevonódni bizonyos élethelyzetekbe. A pszichológia is beszél erről: érintettség, bevonódás, kiégés, a többi emberrel való azonosulás, transzfer, ezek mind benne vannak a pszichológiában, a pszichében, hogy a szociális szférában dolgozó embereknek ezek a kockázatai, hogy bevonódnak, hogy megérintődnek, és hogy ennek következtében ott van a kiégés veszélye. A karizmánknak pontosan ez a többlete, vagy ez egy másik sík, a psziché – én mindig azt mondom, hogy a psziché, az az értelemnek a terméke – hat ránk, hat a testünkre is, szomatizálódnak az érzéseink, de az, amit Szent Kamill mondott, hogy „a szíveteket hordozzátok a tenyeretekben, a kezetekben” vagy „több szívet a kezekbe”, épp arról beszél, hogy több szeretetet vigyünk a találkozásokba, de nem csak egyszerűen, hanem hogy hagyjuk megérinteni magunkat, a szívünket a másik ember nyomorától, szenvedésétől. Ez az irgalmas Isten képe, ahogyan a Szentírás is írja, hogy „megesett rajta a szíve”. A jó pásztor, az irgalmas szamaritánus képében lelke mélyéig megrendül az Isten. Ez konkrétan az, hogy hagyom magam megsebezni a másik ember élettörténete, élete, személyisége, sebei által, anélkül, hogy félnék attól, hogy az ő sebzettsége befertőz engem. A karizmának valahol ez a lényege: Istenben elrejtve megsebezhet engem a másik ember sebzettsége, mert hogyha ezt a jézusi kapcsolatomban tudom megélni, akkor lesz ebből egy új hivatás, hivatás a hivatásban. Amit Szent Kamillról is sokan mondtak már, azt én is úgy élem meg: sebzett gyógyító vagyok. Vannak sebeim, amelyek nem gyógyultak be és nem is fognak begyógyulni. Vannak olyan sebzettségek, amelyek ugyancsak megmaradnak, és nem tudjuk begyógyítani, mégis szívvel, teljes szívvel kell jelen lenni a másik ember életében. Korunkban, amikor minden a technológiára épül, és lassan már a gyógyításban is átveszik a szerepet a robotok és a számítógépek, nagyon fontos a karizmának ez a hús-vér jellege. Tehát hagyom, hogy megsebezze a szívemet a másik ember szenvedése, hagyom, hogy megsebezze a szívemet Isten. Ahogyan ez a nagy misztikusoknál is jelen van. Sebzett gyógyító volt Szent Kamill, aki azt mondta, hogy „a mi rendünket a keresztre feszített Krisztus és az én lábsebem alapították”, és ezzel azonosulva gyógyítóként élem meg a karizmát én is.
És itt nem is a sebzettségen vagy a gyógyításon van a hangsúly, hanem ennek a karizmának a megélésében ez az identitás, ez az arc, hogy azt mondom, hogy sebzett gyógyító vagyok, és ezzel gyógyítónak hívott meg az Isten. Nem veszi el a sebeimet, de nem fertőzöm sebzettségemmel a másik embert. Ahogyan a feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak, és azt mondja Tamásnak, hogy „tedd ide kezedet az oldalamba, és nézd a kezeimet, nézd a sebemet… Ne légy hitetlen, hanem hívő!” És Tamás gyönyörű rövid hitvallása: „én Uram, én Istenem!”.
Valamiképpen ezt élem meg a sebzett emberekkel való találkozásban, akár a betegekben, akár a sérültekben, akár a hozzátartozókban, akár a háború áldozataival való találkozásban, hogy „én Uram, én Istenem.” A Feltámadt Krisztus nem tünteti el a sebhelyeket, hanem dicsőségesen mutatja meg azokat. Ahhoz, hogy megtalálhassuk a dicsőséges Krisztus sebhelyét, ahhoz alázat kell és ima. Ima nélkül, imádságos háttér nélkül nincs szolgálat. Akit Isten meghívott, annak az egyik alappillére a jó cselekedet, a másik az imádság. Ez a két tüdő, az egyik lebeny az imádság, a másik a testvéri szeretet, a jócselekedet, az irgalmasság cselekedetei. Ez a karizma, amit Istentől kaptam, ez a karizma, amit Szent Kamillon keresztül kapott meg a közösség, kapott meg az egyház, és ebben a karizmában próbálom megtalálni az „ora et labora”, az imádság és a munka, a szolgálat emberi egyensúlyát.
Otthonról hazajárni, határok nélkül
Úgy érzem, hogy a karizmám több mint európai, tehát határtalan. Most persze örülünk, hogy a Schengen-övezet része Románia, Erdély. Az én kamilliánus hivatásom azonban már Schengen előtt megvolt, én már előtte éltem a karizmának a határok nélküli szabadságát, és nem állíthatott meg a román–magyar határ, most pedig nem állíthat meg az ukrán határ sem, ha azt érzem, hogy most azzal a karizmával, amire Isten hív, én prófétaként jelen kell legyek és tanúságot kell tegyek az emberek előtt. Szent Pál mondja, hogy „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot.” Egy ilyen belső ösztönzés a határok átlépése, amit nem tudok megmagyarázni, és nem is akarok. Volt, amikor meg akartam magyarázni, de valahogy érzem ezt a prófétai küldetést, hogy Isten gyógyító jele legyek a világban anélkül, hogy bárkire is ráerőszakolnánk bármilyen receptet vagy bármilyen gyógymódot. Egyszerűen jelen lenni. Persze a szívem, a lelkem, az eszem, mindenem, a 30 év külföldi szerzetesi élet ellenére székely maradt, és a nyakasságom is ugyanaz maradt.
A csíki hegyek, a Hargita, a Nagyhagymás, a szülőfalum temploma, a csíksomlyói kegyhely, minden összetartozik számomra. Ez a lelkemnek az otthona, és akkor észrevétlenül is ott van a lelkem. Az afrikai kultúrában van egy olyan érdekes hagyomány, hogy ha valaki elhagyja a kontinenst és elmegy máshová, akkor a családtagjai minden étkezésnél kiteszik neki a tányért, mert majd valamikor vissza fog térni, hisz a lelke úgyis itthon maradt. Nem vagyok afrikai, de van egy pici hasonlóság abban, ahogyan Szent Kamill irgalmasság karizmáját megélem. Ahogyan elindultam a világba, Isten nevelt, formált, alakított.
Próbáltam teljes szívvel jelen lenni mindenhol a szolgálatban, de a lelkem otthon maradt Székelyföldön. Mindig visszamegyek a forráshoz, a gyökérhez, elég egy kis otthoni levegő, az otthoni emberek, és feltöltődöm. Ugyanakkor az a másik hivatásom, hogy amit Istentől kaptam, azt tovább kell adnom azok számára is, akik közül érkeztem. Nem véletlenül teremtett Isten engem Székelyföldre, nem véletlenül hívott meg onnan ide, hogy szárnyaljak, hogy táplálkozzam, hogy töltekezzem, hogy rátaláljak egy karizmára, és épp ez a karizma egy kötelesség, egy hivatás is, hogy vissza kell vinnem a karizmát oda, ahonnan indultam. Természetesen nem biztos, hogy én leszek az, aki a karizmát meghonosítja otthon, Székelyföldön, Isten gondviselése dönti majd el. Ennek a karizmának nem csak rendi keretei vannak. Nem csak egy kolostor által lesz egy karizma jelen, hanem jelen van már a 17 éve elindított gyerektáborok révén is, él Szent Kamill lelkisége ezekben a gyerekekben, és akik közben felnőtté váltak, ők is élik. Lehet, hogy nincsenek szerzetesi vagy éppen papi ruhában, de megélik ezt a lelkiséget, ezek a gyermekek, fiatal felnőttek követik az irgalmas Jézust.
Tehát a karizma szélesebb, mint egy kolostor, szélesebb, mint egy közösség, és pontosan ennek a karizmának a szabadságát élem meg. Nem tudjuk, mit fog Isten ebből formálni, hogy ki az, akit meghív erre, vagy fogom-e látni ennek egyáltalán a gyümölcsét, ez mindig a jó Isten titka. Charles de Foucauld jut eszembe, akinek meggyőződése volt, közösséget kell alapítania a sivatagban, a városok sivatagaiban, és úgy halt meg, hogy földi életében nem látta a közösséget, azonban most élő közösségek vannak. Biztos vagyok abban, hogy nehéz volt neki ezt megélni, rábízni az Istenre. Ugyanígy látom, hogy a karizmámnak vannak nyomai, amiket én hagyok, vagy én általam hagy a jó Isten Székelyföldön, de hogy ki lesz az, akit erre kiválasztott, azt nem tudom. Ha én leszek, akkor megpróbálom ezt ennek a hivatásnak megfelelően élni, ha meg nem, akkor az Isten szabadsága az, ami ezt eldönti.
Népünk reménysége
A remény nem optimizmus. Nem egy humanista beállítódás, nem egy emberi erőfeszítés vagy pozitív gondolkodás, hanem a remény Isten ajándéka, egy isteni erény, a hit és szeretet közösségében, amit mindannyian megkapunk a keresztség szentségében. Tehát a remény valahol annak a tudatosítása, hogy nem véletlenül lettünk azzá, amik vagyunk, Isten népe. Még a nyakas székely is, aki a maga módján hisz Istenben, a Mária-tiszteletünk, Isten-szeretetünk, -ismeretünk, az istentiszteletünk, a vallásos gyakorlataink révén felismerheti, hogy mindezek táplálják a reményünket, ami nem csak a földi életre mutat, hanem túlmutat a földi élet mezsgyéjén, és az örök élet távlatait nyitja meg nekünk. Ha csak ebben a földi életben reménykedünk, akkor sajnálatra méltóbbak vagyunk minden embernél, és ez téves út lenne.
Azt gondolom, hogy az örök élet távlatait megnyitó remény, ami megszületik minden ember szívében, és minden közösség szívében, az, ami nekünk erőt adhat. Érdekes, hogy a népünknek a sorsa, a története, a nehéz idők, a történelmi nehézségeink, a Gábor-kertjeink, a fekete márciusaink, a temetőgyalázásaink ellenére is van reménye, hogy Isten kiválasztott bennünket, hogy az ő hírnökei legyünk mint közösség. És ez az, ami reményt ad és adhat nekünk. Visszatekinteni az ezeréves múltra, ezeréves egyházmegyénk életére, népünk szentjeire, magyar szent családunk, Szent István, Boldog Gizella, Szent Imre vagy épp Szent Margit, Szent Erzsébet, Boldog Batthyány-Strattmann László életére, és folytathatjuk a sort szentéletű Márton Áron püspökünkkel, aki egész életével a remény zarándoka volt, előttünk járt, mint jó pásztor, és aki azt mondta, hogy „a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül”, és hogy nem csak őseink bűneit, hanem erényeit is örököltük.
Igen, őseink erényeiben benne van, azt mondhatnám modern szóhasználattal, hogy a Kárpátok ölelésében élő népeknek a géntérképében benne van a reménykedő ember erénye, ami nem a mi érdemünk csupán, hanem örököltük. Istentől nekünk adott, ránk hagyományozott örökség, de ugyanakkor felelősség és kötelezettség is.
Mi, akik a remény zarándokai vagyunk, kötelességünk átörökíteni a következő nemzedék génjeibe is ezt a reménykedő élni akarást.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/24-es számában.
