Egy iskola, ami Nagy Mózes páter majd pedig a Státus nélkül, Esztelnek és Kantafalva nélkül nem volna az, ami. Hogy van-e valami maradandó, érzékelhető, megfogható és tanulmányozható nyoma a régmúltnak, túl mindazon, amit levéltárak csöndes falai és sokszor megírt tanulmányok, könyvek lapjai őriznek? Nyilván.
A Kanta – merthogy az egykori tanintézményt befogadó Kantafalva nevének előtagja után csak így hívják az iskolát kicsik és nagyok generációk óta – ma éppen 345 éves. Ez idő emberi szempontból nem kevés, és ha csak azokra a történelmi változásokra gondolunk, amit ennyi esztendő alatt megért a világ, lenne mit sorolnunk. Felnőttünk a mához 1680 óta: lett villanyvilágítás, lett automobil, fotográfia, lett iskolaépület az Erdélyi Státus Alapítvány által, és a mai szokásrenddel ellentétben, Erdély különböző pontjairól érkeztek a fiúk az érettségit adó intézménybe… Aztán megjelentek a lányok is a tanulók sorában.
Hány család van Kézdin és környékén, amelynek életében generációkra visszatekintve így vagy úgy megjelent az iskola? Ha csak az utóbbi néhány évtizedet nézzük, a 20. század sűrűjét és a 21. század elejét, akkor is sokakat találunk, akik elmondhatnák ugyanazt, amit én is: édesapa akkor járt ide, amikor szakiskola volt, és a régi rendházban berendezett bentlakásban laktak a diákok. Édesanya akkor járt ide, amikor szaklíceum volt. Én pedig elméleti líceumba jártam ugyanide, és a valamikori rendházat csak a régi szakértelem tartotta össze úgy, ahogy. Ma már az iskola főgimnáziumi besorolást nyert, és lassan-lassan belenőtt az a generáció is, amelynek a szülei a mi korosztályunkból kerültek ki. A régi rendház új funkciót kapott, szépen meg is újult.
A Kanta, azaz a Nagy Mózes Főgimnázium státusszimbólum volt, talán az ma is. A régi rend, fegyelem, minőségi oktatás helyét sorra más rendek, fegyelmek és minőségek, meggyőződések vették át. Koptak és színesedtek, elhervadtak és újranyíltak eszmék, álmok, vágyak, amelyek generációkat neveltek fel, tarisnyáltak fel ilyen vagy olyan hamuban sült pogácsával. Ha soha semmi mást nem adott volna az iskola, csak a periférián levés jól körülhatárolt érzéskavalkádját és az onnan és emiatt nagyot dobbantás lendületét, már az is rengeteg.
Ha csak az egykori osztálytársaimra gondolok, vagy a barátaimra, akik ugyancsak ismerték belülről és alaposan az intézményt, a főlépcső fokainak tízezernyi láb által koptatott íveit, a melléklépcsők szűkösségét, a szorongást, amit hangoskodásba rejtettünk, a bánatot, amit kacagás takart el, az igazságtalanságok megtapasztalása feletti tehetetlen dühöt, és – hát lássuk be – egynémely tanárunk velünk nem kompatibilis személyiségét is, mégis csak arra gondolok, hová jutottunk el térben és emberileg egyaránt. Nincs két egyforma történet, nincs két egyforma tanulság sem. De az, hogy azzá lettünk, akik ma vagyunk, az iskolánknak is köszönhető, adott fel leckét, tanulni- és túlélnivalót, meggyógyítandót, de megünneplendőt is.
Már nem emlékszem a matematikai analízisre, és a kovalens kötés is messze esik tőlem, a logika (vagy közgazdaságtan, pszichológia) tárgyak hallatán gyomrom ma is görcsbe rándul, angolóráról arra emlékszem, hogy közben a falon lógó Európa-térképet nézegettem, és így tovább. Nem az az öregdiák vagyok, akire emlékeznek tizenkilenc év távlatából a tanárok, vagy aki valaha is dicsőségfalra került vagy kerülhet. De az a diák vagyok, akinek a négy év olyan lendületet adott és távlatot nyitott, ami nemcsak Kolozsvárig hozott, hanem jóval tovább is vitt.
És lehet, annak idején a páter nem erre vagy nem így gondolt jövőként vagy tarisnyába rakott hamuban sült pogácsaként, de ma, 2025. május 22-én azt gondolom, hogy Nagy Mózes mégiscsak elérte célját.
A címben egykori magyartanárom, Nagy B. Tamás Diákhimnuszából idéztem.
