Általában a gyermekeket bocsánatkérésre neveli mindenki, próbálva megismertetni velük a határokat, meddig tart a saját „hatáskör”, honnan kezdődik a másé, mi az a megbántás, és hogy néz ki a megbánás. Hogy mikor kezdjük igazán érteni ezt a megbántás-megbánás dolgot, kérdéses. De talán csak annyira, mint a megbocsátás témájáé.
A mondatokat tudjuk formálni, „bocs’”, „semmi gond”, és megy tovább az élet. Néha azonban a semmi gond csak szó marad, ahogy egyébként a bocs’ is. Nem is gondolunk bele, vagy fel sem merül, hogy bele kellene gondolnunk abba, amit épp siettünkben vagy figyelmetlenségünkben vétettünk. Nincs látható nyoma vagy nem okoztunk anyagi kárt, tehát semmi gond nincs itt. Gyakran a bűnbánattal is hasonlóan állunk. Apró stiklijeink, jelentősebb vétkeink, bűneink is csak a gyónás alkalmával elsorolt listává válnak. Majd újból és újból rácsodálkozunk, hogy a bűnbocsánat szentsége jóllehet megtisztított, de nem változtatott meg: nem létezik láthatatlan erő, ami a szánkat csukva tartsa, csak nehogy ismét csúnyát, rosszat mondjunk, sem pedig a kezünket nem fogja le, hogy nehogy rossz helyre nyúljunk, ártsunk másoknak vagy magunknak. Esetenként még arra is hajlandóakká válunk, hogy önvádban éljünk, teljes bűntudattal, hogy lám-lám, milyen emberek vagyunk. Ahelyett, hogy a vétkezés, illetve bűnbánat után legalább egyszer elgondolkodnánk, miért is követtük el az illető dolgot. Mármint úgy értem, igazándiból nem gondolkodunk el rajta, hamarabb találunk rá bűnbakot: csúnyán nézett, ezért én is úgy beszéltem vele, nem fizetett eleget, ezért elvettem a tulajdonát, nem úgy él, ahogy én azt jónak látom, ezért megszóltam, pletykáltam stb. Innen csak egy lépésre van, hogy a sátán kényszerített. Az, hogy az ember felelős a cselekedeteiért, és egyedül ő az, aki meg tud változni, odafigyelve a beszédére, a reakcióira és egyebekre, tudatosan nyakon csípve az esetleges évtizedes rossz berögződéseit, szinte fel sem merül.
A saját dolgainkkal, vétkecskéinkkel kapcsolatban elnézőek vagyunk. Ha a környezet szóhasználatát nézzük, akkor szinte meg sem lep, hogy egyébként lassan bűnről sincs szó, de még vétekről sem, esetleg csak tévedésről vagy hibáról. Hiba bombát röpíteni egy játszótérre, ahol meghal kilenc kiskorú és kilenc felnőtt, hiba az, hogy a segélyhívásra érkező mentősöket (szám szerint 15 főt) egyszerűen kivégeznek, majd elkaparnak mások. Hiba.
A valódi bűnbánat, azaz ha magunkat és cselekedeteinket is reálisan látjuk, néven nevezzük, vajon hozzásegíthetne ahhoz, hogy ne csak hibákat lássunk?
Az írás a Vasárnap 2025/16. lapszámában jelenik meg.
