A hit sokak számára egyéni út, de vannak, akik ezt közösségben élik meg, és másokat is segítenek abban, hogy megtalálják saját lelki irányukat. KATONA HUNOR és GAGIU BARBARA nemcsak egy párként osztoznak az élet kihívásaiban, hanem egy közös hivatásban is: együtt vállalták el a hitoktatás feladatát a kolozsvári györgyfalvi negyedi Mária Szeplőtelen Szíve-plébánián. Elhivatottságuk nem csupán a templom falai között mutatkozik meg – Barbara tanárként az iskolában is segíti a diákokat a hit és a tudás útján. De hogyan született meg bennük a vágy, hogy másokat is támogassanak ebben? Hogyan élik meg a hitoktatás örömeit és nehézségeit? Milyen hatással van a közös munka a kapcsolatukra, és hogyan tudják egyensúlyban tartani a személyes és a szakmai életüket? Emberközelben Hunor és Barbara mesélnek hitről, közösségről, a fiatalokkal való munkáról, és arról, hogy számukra mit jelent Isten szolgálata a mindennapokban.
Mesélnétek egy kicsit magatokról? Hogyan ismertétek meg egymást? Mióta vagytok együtt, és hogyan segítitek egymást a hivatásotokban?
Az egyetemen ismerkedtünk meg, csoporttársak voltunk a teológián, ahol igazán jó közösségünk volt, és akikkel együtt tudtunk örvendeni a járvány utáni, újbóli találkozások lehetőségeinek. Több mint három éve alkotunk egy párt, és talán az első perctől az köt minket össze igazán, hogy szeretünk együtt (de nem egyformán) gondolkodni a hit dolgairól. Tudunk egymás támaszai lenni, ott vagyunk, ha egyikünk elfárad. S ilyen módon az örömeink megsokszorozódnak, míg a nehézségek megfeleződnek.
Mi motivált benneteket, hogy a hitoktatás irányába forduljatok?
Azért pont a hitoktatás irányába fordultunk, mert nagyon fontosnak tartottuk egy fiatal, élő keresztény közösség kialakítását a plébánián, amely elsősorban a gyerekek és a fiatalok katekézisével kezdődik. Igyekszünk, hogy akik jelen vannak mellettünk, érezzék, hogy abban a pillanatban ők a legfontosabbak számunkra, hogy Isten arcával mosolyoghassunk rájuk, s ők visszamosolyogjanak ránk. Ránk is így mosolyogtak, ezt és mindazt a tudást, szeretetet, illetve amit úgy éreztünk, hogy az egyetemről kikerülve keresztényi kötelességünk nekünk is, adjuk tovább.
Milyen szerepet játszik a hit a mindennapi életetekben?
Számunkra a hit egyszerre biztonság és folyamatos kihívás, a megnyugvás és a mindig tanulni, fejlődni vágyás forrása. Ezen kívül egy olyan élmény a hit, amely áttöri az egyén határait, ezért folyton arra sarkall minket, hogy amink van, azt megosszuk másokkal.
Hogyan kerültetek kapcsolatba a györgyfalvi negyedi plébániával és a hitoktatással?
Huni: már gyerekkoromtól a Mária Szíve-plébániához tartozok, itt is voltam megkeresztelve.
Barbi: Huni által kapcsolódtam be kezdetben a vasárnapi szentmisékbe. Ő az én hívásomra bekapcsolódott az egyetemi lelkészség közösségébe, ugyanúgy én is bekapcsolódtam vasárnapokon az ő hívására.
Miután végeztünk az alapképzéssel, Vizi Zakariás plébános úr felkért, hogy vállaljuk el a hitoktatást. Mi pedig nagy örömmel fogadtuk el a felkérést, és nagy lelkesedéssel vártuk, hogy az egyetemen tanultakat gyakorlatba ültessük.
Mi volt a legnagyobb kihívás számotokra, amikor átvettétek a hitoktatás vezetését?
A legnagyobb kihívás a korosztályok sokfélesége volt. A hittanórákra 3 évestől 17 évesig járnak gyerekek, gyakran a kisebbekkel szülő is jelen van. Igyekeztünk bizonyos témákat több síkon megközelítve egyszerre minden résztvevőnek hasznosat, gazdagítót és érdekeset adni. Mivel nem egy korosztályról beszélünk, a hittanóra időpontja is nehéz döntés volt. Fel kellett ismerjük, hogy a gyerekek nem tudnak egyedül eljönni az alkalmakra (a koruk, illetve a lakhelyük és plébánia közti távolság miatt), a hétköznapjaik pedig annyira telítettek, hogy teher lenne, ha akkorra szeretnénk tenni. Így a vasárnapot választottuk, és örömmel látjuk, hogy a gondolat, ami emögött állt, megvalósulni látszik: több család együtt érkezik a szentmisére, majd a gyerekek átsétálnak a hittanterembe, ahol közösen töltünk egy órát. Ez egy olyan döntés a részükről, amiért igazán hálásak tudunk lenni, ennek tudatában készülünk hétről hétre.
Hogyan építitek fel a hittanórákat a gyerekek és fiatalok számára? Van valamilyen különleges módszeretek vagy eszközötök?
A hittanórákat vasárnap, a szentmisét követően kezdjük. Nem titkolt szándékunk volt ebben, hogy a szentmiséről érkezzenek. Így sokszor adott az alkalom célja, a napi olvasmányokat mélyítjük el. Gyakran előretekintünk a következő időszakra, hogy egy-egy hosszabb projektbe fogjunk és úgy hangolódjunk az ünnepekre. A kreatív feladatokat a kisebbek és a nagyobbak is szeretik, így a vegyes korosztály ellenére is élvezhetően tudunk tanulni. Habár igyekszünk arra, hogy legyen egy átfogó gondolat, ami mentén haladunk, és előre megszabott témáink legyenek, ha azt látjuk, hogy a hittanosoknak vannak kérdései, nem ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent megvalósítsunk egy hittanórán, hanem igyekszünk olyan alkalmat biztosítani, ahol helye van a gondolatainak, kételyeiknek, kérdéseiknek.
Mivel idén elsőáldozóink is lesznek, vannak jól meghatározott témakörök, az elsőáldozást megelőzően pedig két csoportra oszlunk, témától függően döntjük el, hogy éppen melyikünk készül a számukra.
Ezen kívül idén bérmálkozási felkészítőket is tartunk a plébánián heti másfél órában, ahol az előadás és a gyakorlati megközelítés ötvözése mellett, játékosan, tesztekkel, projektekkel, valamint tematikus lelki napokkal akarjuk bevezetni a fiatalokat a közösségi életbe, valamint a bérmálás szentsége által biztosított teljes körű egyháztagságba.
Hogyan próbáljátok megszólítani a fiatalokat, hogy közelebb kerüljenek a hithez?
Úgy látjuk, hogy a fiataloknak két dologra van szükségük igazán. Mivel egyre korábban érő kamaszokról beszélünk, az egyik az, hogy felnőttként kezeljék őket, ezért kilépve az iskola mindennapos kötelező jellegéből, arra próbáljuk rávezetni őket, hogy a hit és az egyházi élet szabadon választható és szabadon választandó! Más szóval arra próbáljuk rávenni őket, hogy a nevelt hit helyét vegye át az individuális-reflektív hit, amelyben helye van az egyet nem értésnek és a kérdéseknek. Szorosan idekapcsolódva a másik fontos szempont számunkra, hogy az alapvető hitigazságok átadása mellett, tabuk nélkül, minden olyan kérdést megbeszéljünk, ami egy, a felnőttkor kapujában álló keresztényben felmerülhet. (Ebben talán segítségünkre van az is, hogy korban annyira még nem állunk távol tőlük.)
Hogyan fogadták a plébánia tagjai, amikor átvettétek a hitoktatást? Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a gyerekektől, fiataloktól vagy a szülőktől?
Főként a korunk miatt kezdetben voltak nehézségeink, fiatal korunk miatt, nem volt adott a feltétlen bizalom a szülők részéről, viszont ezt hamar elnyertük. A hittanóra tekintetében konkrét elképzeléseink voltak, ebben pedig teljes mértékben egyetértettünk. Meg kellett tanuljunk ezek mellett kiállni és egymást bátorítani, viszont a gyerekek, fiatalok visszajelzése, amely számunkra a mai napig a legfontosabb, hamar eloszlatta a kezdeti nehézségeket.
Vannak olyan programok vagy események, amelyeket különösen sikeresnek éreztek?
Tavaly a hittanórák lezárására valami meghatározó élményt szerettünk volna. Felismertük azt, hogy milyen fontos lenne a szülőket is bevonni, hogy ők is kapjanak valamit. Ahogy ezen gondolkodtunk, elkezdtünk nyitott szemmel járni más plébániákon, olyan programok után nézve, amelyek hasonló céllal jöttek létre. Udvarhelyen bekapcsolódtunk a családi napba, így nemcsak láthattuk, hanem tapasztalatokat is gyűjthettünk, majd amikor visszatérve a plébános úrral megosztottuk, hogy szeretnénk, ha a Mária Szívében is lenne hasonló, lelkesedéssel fogadta és támogatását fejezte ki.
Összességében elmondhatjuk, hogy a program sikere nagyrészt a gyerekek érdeme, akik heteken keresztül győzködték szüleiket, testvéreiket, és sok esetben a szülők végül lemondva más tennivalójukról, igent mondtak. Mégis azt, hogy mennyire fontosak ezek az alkalmak, ott helyben értettük meg igazán. Felnőttekként néha elfelejtünk játszani, sokszor nincs időnk a természetet csodálni, vagy csak úgy elengedni magunkat. Ezen a napon volt erre is lehetőség. Igyekeztünk arra, hogy a plébánia közösségét, majd a családokat egyenként is feladatok elé állítsuk. Közösen készítettük el az ebédet, majd a délutáni program után együtt adtunk hálát. A szentmisén az oltárdíszt a családok képei alkották, amelyeket aznap készítettünk, s melynek a keretét közös rajzaikkal, illetve olyan szavakkal díszítettek, amely családjuk jellemzői. Erősségeik mellett azt is felírták, amiben fejlődni szeretnének. Ezekért imádkoztunk a szentmisében. Végül a szülők kérdezték meg, hogy mikor lesz a folytatás, így nem lezártunk valamit, hanem valamit megnyitottunk.
Az idei évünk nagy részét kitölti a bérmálkozók felkészítése, akiknek különböző lelki napokat, közösségi alkalmakat próbálunk szervezni, és jó látni, hogy a fiatalok még mindig ugyanúgy érdeklődnek Isten és az egyház iránt, csak meg kell találni a módját, hogy behívjuk őket.
Ezen kívül az egyik legnagyobb sikerélményünk nem egy programhoz, eseményhez kötődik, hanem ahhoz a felismeréshez, hogy a különféle plébániai alkalmakon, eseményeken csökkent az átlagéletkor, mert a gyerekek, fiatalok által sikerül bevonni a családokat.
Van-e olyan meghatározó élményetek a hitoktatás során, amit szívesen megosztanátok?
A legkisebb gyerek is tanít minket valamire, s ilyen módon nemcsak mi adunk, hanem folyamatosan kapunk is tőlük valamit. Érdekes megtapasztalni, hogy mindketten jelen vagyunk, ezekben az élményekben osztozunk, s bár gyakran más-más pillanatokat emlegetünk fel, az igazán mély és meghatározó pillanatok ugyanazok számunkra.
Visszagondolva, néha egy esemény, máskor annak a hatása igazán maradandó. Az első meghatározó pillanat a legelső hittanóra, annak a megszervezése, az, ahogy összegyűjtöttük a hittanosokat. Nem tudtuk biztosra, hogy hárman lesznek majd, vagy tízen vagy tizenötön. Így az első találkozás öröme, az, hogy majdnem húszan hallgattak a hívó szóra, nagyon megerősített minket.
Ehhez kapcsolódik az elsőáldozás is. Az ahogy 12 fiatallal együtt készültünk: nekik is első volt és nekünk is, de ilyenek voltak a karácsonyt megelőző misztérium- vagy pásztorjátékpróbák és a közös karácsonyok is.
Hogyan látjátok a jövőtöket a hitoktatásban és a plébániai munkában? Mik a terveitek?
A cél az világos, az eszközöket sokszor még keressük, és általában azok sokfélék, ahogy eddig említettük. Viszont egy nagy tervünk van, mégpedig az, hogy olyan alulról építkező közösséget, közösségeket hozzunk létre (hisszük, hogy ez az egyházunk jövője), amelyek nem függnek kizárólagosan sem paptól, sem hitoktatótól, sem más egyházi munkatársaktól, hanem mindenki felelős keresztény lévén kiveszi a részét a közösség életéből, ha kell, munkával is. Másképpen fogalmazva a hitoktatással próbáljuk kinevelni az “utódainkat”, jövőbeli munkatársainkat.
Mit jelent számotokra a közösségi szolgálat, és hogyan hatott ez a kapcsolatotokra?
A közösségi szolgálat számunkra azt jelenti, hogy a hitünk már nem magánügyként van jelen számunkra, nem „passzív elszenvedői” vagyunk az egyházi életnek, hanem folyamatos tenni akarással próbálunk egyszerre fejlődni a hitünkben, bekapcsolódni a közösségbe, és néha áldozatok árán is segíteni ezt a közösséget az Isten felé vezető zarándokúton.
Sokszor alakulnak ki közöttünk „szakmai viták”, mert alapvetően más nézőpontot képviselünk sok kérdésben, viszont mindig sikerül megtalálni a középutat, amelyet az egymás felé intézett kritikák tesznek igazán erőssé. Emellett azonban a közösségi élmények, amelyeket már említettünk, és az, hogy a közös életünk mellett, van ez a másik nagy projekt, amit nagyon szeretünk és együtt tudjuk megélni, folyamatosan megerősíti a kapcsolatunkat.
Van-e olyan példaképetek vagy inspirációs forrásotok, ami segít a munkátokban?
Vannak példaképeink, akik az életpéldáikkal állnak előttünk. Ilyenek a szüleink, akik a templom közelségébe tereltek, fáradhatatlan munkával és szeretettel állnak előttünk és mellettünk. A volt tanáraink között is vannak akikre így tekintünk, hiszen ők vezettek ezen az úton. Mára vannak, akikre barátként hivatkozhatunk, másokkal kollégák lettünk. Merítkezünk a szentek életéből, és figyelemmel vagyunk a minket körülvevőkre.
Mit tanácsolnátok azoknak a fiataloknak, akik a hitoktatás vagy a közösségi szolgálat iránt érdeklődnek?
Talán elsőként azt, hogy a hivatás és a felkészültség egyaránt fontos. Ahhoz, hogy hitelesen tudjunk szolgálni, az indíttatás nem tőlünk kell jöjjön, viszont ha már ez megvan, hozzá kell tegye ki-ki a magáét, hogy életpéldájával, tudásával, szavaival és tetteivel szolgáljon. A másik észrevételünk talán az, hogy a közösségi szolgálat során elengedhetetlen, a nyitottság és a másik emberre való odafigyelés, tudatosítva azt, hogy a kérdéseknek és a kritikus gondolkodásnak helye van az egyházban.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnotok, mit jelent számotokra a hitoktatás, mit mondanátok?
Az idei szentévhez kapcsolódva talán azt mondanánk, hogy a hitoktatás is egy zarándokút, melyben néha az utat keressük, néha azt, akivel járnunk kell, s bárhogy is kanyargózunk, rögös vagy sima utakon, Istenhez tartunk.
Az interjú a Vasárnap hetilap 2025/13. és 2025/14. számaiban jelent meg.
