Nem tudunk csendben lenni saját magunk gondolataival. A buszon ülve néha érdemes kinézni a telefonunkból, hogy elképedjünk: szinte nincs olyan ember, aki nem éppen maga is a képernyőjébe temetkezik. Az utcán sétálva is egyre ritkább, hogy valaki éppen ne telefonáljon (ami itt most még a jobbik eset), vagy hogy ne kandikálna ki füléből a fülhallgató.
Számos szerző szerint kétféle reprezentációt különböztethetünk meg. A mentális reprezentáció mindaz az információhalmaz, amit a koponyánkban, agyunk neurális hálózatában tárolva a világról tudunk, gondolunk. Ez azonban csak számunkra hozzáférhető, senki más „nem lát a fejünkbe”. Ezzel szemben a nyilvános reprezentáció létrehozása során mások számára is hozzáférhetővé tesszük a mentális reprezentációinkat például párbeszéd, levél, könyv vagy éppen egy közösségi oldalon közzétett üzenet formájában. A nyilvános reprezentációk végül ismét mentális reprezentációvá alakulnak, amikor azt egy másik ember befogadja és belsővé teszi. Az egész kommunikációnk tulajdonképpen erre a két alapmozzanatra egyszerűsíthető, amelyek körkörösen követik egymást: egyrészt gondolatainkat, mentális reprezentációinkat formába öntjük nyilvános reprezentációk formájában; másrészt a nyilvános reprezentációkkal találkozva azok gondolatokat és érzéseket váltanak ki bennünk, így mentális reprezentációként eltárolódnak az elménkben.
A közösségi média extrém módon eltolta az egyensúlyt a nyilvános reprezentációk terén: soha nem volt ennyi hozzáférhető tartalom, mint manapság. Keresve a fogalmakat, felhangosításnak neveztem doktori dolgozatomban azt a jelenséget, ami azt a reprezentációs zajt írja le, amit a közösségi oldalak okoztak, okoznak. Képzeljük el, ha mindaz a tartalom, amit sokszor csak a szemünkkel követünk, folyamatosan hanggal együtt járna: milyen zaj venne körül folyton?
A sok nyilvános reprezentáció nem szűnő befogadása miatt egyszerűen nem jut időnk arra, hogy saját belső, mentális reprezentációinkkal legyünk. Nincs időnk elgondolkodni a látott tartalmakon, nincs idő rendszerezni az olvasottakat, látottakat, hallottakat, mert folyamatosan az újabb és újabb nyilvános reprezentációkat fogyasztjuk. Nem reflektálunk, nem gondolkodunk, nem tépelődünk, csak engedjük feldolgozatlanul, mértéktelenül áramolni a nyilvános reprezentációkat. Ha pedig mégis rászánnánk magunkat, hogy kicsit csendben maradjunk, ne lepődjünk meg, ha hirtelen „fülsüketítő” belső zajt „hallanánk”, amikor végre a mentális reprezentációink is szóhoz jutnának.
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/14-es számában.
