Félszázan dolgoznak a Gyulafehérvári Caritasnál, akik szociális munka szakon végeztek, illetve szociális munkás feladatkört látnak el. Közülük egyik a felső-háromszéki András Levente. Vele a Kézdivásárhelyi Közösségi Központba járók találkozhatnak rendszeresen. Most Tibodi Ferencnek is alkalma adódott, hogy vele „beszélgessen” közvetlenül, tegeződve.
Mi inspirált arra, hogy szociális munkás legyél, és hogyan kerültél a Caritashoz?
A nővéremtől jött az inspiráció, hogy szociális munkás legyek. Ő is ezen a szakon tanult, és az egyetemi évei alatt sokszor mesélt, hogy milyen munka is ez. Miután elvégeztem a líceumot, még két évig nem mentem egyetemre, azt hiszem, meg kellett érjenek bennem a dolgok. Amikor elérkezett az idő, hogy tovább lépjek, akkor ez a szakma volt számomra szimpatikus, és azt éreztem, hogy az én lelkivilágomnak, személyiségemnek ez a munka felelne meg a legjobban. Mindig is visszahúzódó gyerek voltam, ám szerettem az emberekkel beszélni, segíteni nekik. Empatikus és megértő voltam, ezekkel a tulajdonságokkal alapból rendelkeztem, és a szüleim is erre neveltek. Miután elvégeztem az egyetemet, még egy fél évig nem kerestem munkát, majd egyszer csak szembe jött velem a caritasos álláshirdetés. Az állásinterjú nem Kézdivásárhelyen volt, hanem Sepsiszentgyörgyön, és jól sikerült a vizsga, mivel tetszett a megjelenésem és a hozzáállásom. Pontosan márciusban volt 16 éve, hogy alkalmaztak a Gyulafehérvári Caritashoz.
Miként emlékszel arra vissza, amikor friss diplomásként egyből beledobtak a mély vízbe?
Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy Háromszéken akkor kezdte bontogatni a szárnyait a családsegítő szolgálat és a szociális ágazat. Volt bennem egy egészséges félsz, de volt időm felkészülni arra a pillanatra, amikor egyedül kellett dolgoznom. Akkor még nem volt akkora hajtás, mint most, és olyankor érkeztem a szervezethez, amikor még volt idő arra, hogy sokat tanulhassak a kollégáktól. Elegendő időm állt a rendelkezésemre, hogy figyeljem a többieket, kipróbálhattam, milyen csoportot vezetni, és volt lehetőség kísérletezgetni.
Milyen kihívásokkal találkozol a mindennapi munkád során, és hogyan küzdöd le ezeket?
Igazából minden nap más és más. Az elmúlt évek során több helyen is megfordultam: kezdtem Kézdivásárhelyen, majd Ozsdolán dolgoztam, most ismét Kézdin dolgozom, ám a karrierem elején nagyon sokat jártam Szentgyörgyre és a környező falvakba is. A legnagyobb kihívást számomra mindig a jövőkép hiánya jelentette, hogy lesz-e finanszírozása annak a programnak, ahol voltam (vagyok). Végül is ez nem kihívás, hanem bizonytalanság, hogy lesz-e pénzünk, vagy sem, megszűnünk-e vagy sem. Azokban az időszakokban az adott egy kis nyugalmat, hogy a caritasos főmunkám mellett mindig is volt egy két órás másodállásom, és ott volt/van a vállalkozásom is. Talán ez segített nem pánikolni minden év decemberében. A mindennapok legnagyobb kihívása a sok papírmunka. Nagyon sok van, úgy érzem.
Ha már említetted a papírmunkát, akkor kérdezem, hogy te az a típusú vagy, aki hazaviszi a munkát, vagy megpróbálsz mindent az irodában elvégezni?
Szeretem az irodában letudni a napi munkát, ritkán viszem haza, mert ha igen, akkor sem biztos, hogy otthon tudok dolgozni. Két kislány édesapja vagyok és szeretek velük lenni. Általában tologattam, ám mindig, amikor helyzet volt, megnyomtam. December óta a Kézdivásárhelyi Közösségi Központban dolgozom, és papírilag soha nem álltunk ennyire jól. Ez köszönhető a kollégáknak, és annak, hogy per pillanat nem érzem azt, hogy túlhajszolnánk magunkat.
Tizenhat esztendő alatt biztos megéltél már egyet s mást a Caritasnál. Van-e olyan történés, eset, ami megmaradt benned, ami megérintett a munkád során?
Persze, van egy-két dolog, de ezek nem konkrét történések, hanem inkább események. Itt gondolok a kézdivásárhelyi Sokadalom alkalmával szervezett gyermekvárosra. Nem én voltam ennek a feltalálója, de mindig is szerettem csinálni, évről évre kibővítettük, és együtt vittük tovább. Ez egy olyan program, amire büszke vagyok. Emellett ott vannak a közösségépítő tevékenységek, amelyekbe a felső-háromszéki fiatalokat próbáltuk bevonni. Kimondottan szerettem és szeretek IX–XII. osztályos diákokkal együtt dolgozni, tanítani őket, a velük való munka fontos számomra. Szeretek olyan programokban részt venni, amelyek során kézzelfoghatót hozunk létre, vagy amelyek nyomot hagynak egy közösségben. Nekem ezek a szívügyeim. Csoportokkal szeretek leginkább dolgozni, mivel 16 évvel ezelőtt ebbe csöppentem bele. Most idősekkel foglalkozom, és ezt is nagyon élvezem, szeretem.
Mit tartasz legfontosabbnak a szociális munkában, és mi ad erőt neked a mindennapi folytatáshoz?
Ebben a munkában a legfontosabb számomra az, ha tudunk valakinek érdemben segíteni, és itt nem kell mindig nagy dolgokra gondolni. Hogy mi ad erőt a mindennapi folytatáshoz? Azok a tevékenységek, amikor látom, hogy az ellátottainkat érdekli, amit csinálok, és a pozitív visszajelzéseik erőt adnak. Az visz tovább, ha egy-egy foglalkozás jó, akkor látod és érzed, hogy hasznos vagy. Nekem kell a visszaigazolás, mert szeretem tudni, hogy mit csinálok jól, vagy rosszul, és azt is, hogy min kell javítanom. Hál’ Istennek örökké úgy alakult, hogy olyan kollégáim voltak, akikkel meg tudtam beszélni a gondjainkat, és így nem vittem haza a munkahelyi bajaimat. Újratöltődtünk azáltal, hogyha kibeszéltünk egy-egy problémát, és másnap tiszta lappal tudtunk kezdeni. Jó, hogy olyan munkatársak vagyunk, akik támaszkodnak egymásra és segítenek egymásnak.
Megítélésed szerint a társadalom hogyan támogathatná hatékonyabban a szociális munkások tevékenységét?
Ez kemény dió. Ha a társadalom nyitottabb vagy segítőkészebb lenne, akkor könnyebb lenne a munkánk, és nem néznének minket, szociális munkásokat marslakóknak. Emellett, ha még szorosabb együttműködésünk lenne az intézményekkel, a civil szférával, akkor talán hatékonyabban is tudnánk dolgozni. Az utóbbi időszakban láttam, éreztem erre irányuló haladást. Könnyebb lenne számunkra, ha valaki küldené hozzánk az időseket, vagy legalább ajánlaná a tevékenységeinket nekik. Úgy érzem, hogy jó irányba kezdünk haladni, csak idő kell hozzá.
Tibodi Ferenc
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
