A kolozsvári Szent Mihály-nőszövetség áprilisi első találkozójának vendége László Attila, a Szent Mihály-templom plébánosa, a kerület főesperese volt, aki valójában a házigazda és a nőszövetség lelkivezetője. Arra kérték, arról beszéljen, hogyan lett ő a liturgia szerelmese.
A főesperes bevezetőként elmondta, hogy a kommunikációkutatás eredményeivel igazolta saját megérzéseit: a szavaknál erősebb, maradandóbb hatása van a mondanivalót kísérő gesztusoknak, a metakommunikációnak. Ha embereknek emberként akarunk beszélni, tudnunk kell a gesztusainkkal is bánni, és minden mozdulatunkat összhangba hozni a mondanivalónkkal.
Az ember, aki test és lélek, e kettő egyensúlyát kell megteremtse. Ha csak a testire figyelünk, az állatias, de ha túl lelki valaki, arra azt mondják, nem jár két lábbal a földön. Az egyensúly kimunkálása nagy feladat. Ahogyan valaki ott van a templomban, a gesztusain, mimikáján, ahogy ül a padban, azon már látszik az istenképe, a hite. Egy pap, még ha nem is nagy szónok, de szépen végzi a liturgiát, hatásosabb, hosszabb távon ható, megtartó erő, tanúságtétel ez.
László Attila azt osztotta meg, hogy számára szülőfaluja papja volt az élő példa erre: máig emlékszik a gesztusaira, olykor maga is azokat ismétli, mert a szavak rég elszálltak, de mozdulatai, ahogy az istentiszteletet végezte, valóban Istent jelenítették meg, rá mutattak, rá irányították a figyelmet.
A liturgia ki kell fejezze az emberit is, és fel kell emeljen. ,,Szülőfalum templomának első harangozónénije a példaképem”, vallotta László Attila, az első, ami megkapta, az a szeretetteljes odaadás, ahogy a szentmisére előkészítette a szükséges tárgyakat, ahogy úrnapjára díszítette a monstranciát. A második emlékezetes dolog a betlehem, amely egy teljes történetet mondott el, nem csupán egymás mellé rendezett gipszdarabok voltak. Inspiráló volt a nagymama kertje is, a mód, ahogy azt rendezte. Nem csoda, hogy a gyulafehérvári papi szemináriumban az oltár virágdíszítése kedves feladata lett. Volt, hogy megmentette a kápolnadíszítést, mert a nem túl mutatós virágokból is szép oltárdíszt tudott készíteni. Az ikebana művészete érdekelte, ebben olyannyira elmélyedt, hogy virágkiállítása is volt a teológiai évek alatt, 60 virágdísszel, s még a váratlan kihívást is meg tudta oldani. Nagy elismerés volt, amikor a hatodéves Reszler Mihály beválogatta a koszorúkötéssel foglalkozó csoportba. Tudjuk, hogy nem a pap kell ezt a plébánián végezze, de neki oda kell erre is figyelni, minden kis részletre, látnia kell.
Isten szent, jó, igaz — erről beszélünk, arról kevesebbet, hogy Isten szép. ,,Én ezt meg akarom mutatni!” László Attila a pasztorációban is ezt az utat járja: ezért törekszik arra, hogy a liturgia legyen szép. Hiszi, hogy minden emberben ott a vágy a szépre, ami önmagában is vágy Istenre. A gyerekek hitre vezetésében a szó kevés, a széppel lehet nevelni, vallja. A liturgia közösségi élmény, ami Isten felé irányít. Ez nem színház, hiszen részesei vagyunk annak, ami ott történik.
Forrás és fotó: kolozsvári katolikus nőszövetség
