A Szentszéki Sajtóiroda közzétette Ferenc pápa katekézisét, amelyet március 26-án tartott volna a hívek számára a szerdai általános kihallgatáson. A pápa lábadozása miatt törölték az audienciát, aki visszatért a Szent Márta-házba, miután több mint egy hónapig a Gemelli-kórházban volt polimikrobiális fertőzés és kétoldali tüdőgyulladás miatt. A pápa folytatta elmélkedését, amely Jézus és a szamáriai asszony párbeszédéről szól, akik a Jákob kútjánál találkoztak. Ez a második, a „Jézus Krisztus, a mi reménységünk” jubileumi katekézis-sorozaton belül, amelyet a Jézus élete. A találkozások témának szentelt a pápa.
Miután elgondolkodtunk Jézus találkozásán Nikodémussal, aki elment megkeresni Jézust, ma azokról a pillanatokról elmélkedünk, amelyekben úgy tűnik, hogy Jézus vár ránk éppen ott, életünk válaszútján. Olyan találkozások ezek, amelyek meglepnek minket, és eleinte talán még hitetlenkedünk is: igyekszünk óvatosak lenni és megérteni, mi történik – kezdte szerdai katekézisét Ferenc pápa.
Valószínűleg ez volt a szamáriai asszony tapasztalata is, amelyről János evangéliumának negyedik fejezete beszél (vö. Jn 4,5–26). Nem számított arra, hogy délben egy férfit talál a kútnál; sőt éppen azt remélte, hogy egyáltalán nem talál ott senkit. Valójában szokatlan időben megy vizet venni a kútból, amikor nagyon meleg van. Lehet, hogy ez a nő szégyelli az életét, talán úgy érezte, hogy ítélkeznek felette, elítélik, félreértik, és emiatt elszigetelődött, megszakította a kapcsolatot mindenkivel.
Ha Júdeából Galileába akart menni, Jézus más utat is választhatott volna, és nem kellett volna áthaladnia Szamárián. Még biztonságosabb is lett volna, tekintettel a zsidók és a szamaritánusok feszült viszonyára. De ő ott akar elhaladni, és pont abban az időben áll meg annál a kútnál! Jézus vár ránk, és akkor jelenik meg, amikor azt gondoljuk, hogy nincs többé remény számunkra. A kút az ókori Közel-Keleten a találkozás helye, ahol olykor házasságok köttetnek, az eljegyzés helye. Jézus segíteni akar ennek az asszonynak abban, hogy megértse, hol keresse az igazi választ arra a vágyra, hogy szeressék – mutatott rá a pápa.
A vágy témája alapvető fontosságú ennek a találkozásnak a megértéséhez. Jézus az első, aki kifejezi vágyát: „Adj innom!” (Jn 4,10) A párbeszéd elindítása érdekében Jézus gyengének mutatja magát, ezzel megnyugtatja a másikat és biztosítja, hogy ne féljen. A szomjúság gyakran még a Bibliában is a vágy képe. De itt Jézus mindenekelőtt ennek az asszonynak az üdvösségére szomjazik. „Aki inni kért – mondja Szent Ágoston –, szomjazott ennek az asszonynak a hitére.”
Nikodémus éjjel ment el Jézushoz, itt viszont Jézus találkozik a szamáriai asszonnyal délben, amikor a legnagyobb a világosság. Ez valójában a kinyilatkoztatás pillanata. Jézus Messiásként mutatkozik be az asszonynak, és rávilágít az életére is. Segít neki, hogy új módon olvassa újra a saját történetét, ami bonyolult és fájdalmas: öt férje volt, most pedig egy hatodikkal van, aki nem a férje. A hatos szám nem véletlen, hanem általában a tökéletlenséget jelzi. Talán csak utalás a hetedik férjre, arra, aki végre képes lesz kielégíteni ennek a nőnek a vágyát, hogy igazán szeressék. Az a vőlegény pedig csakis Jézus lehet – jelentette ki a pápa.
Amikor rájön, hogy Jézus ismeri az életét, a nő vallási kérdésre tereli a beszélgetést, amely megosztotta a zsidókat és a szamaritánusokat. Ez néha velünk is megtörténik imádkozás közben: abban a pillanatban, amikor Isten megérinti az életünket annak a problémáival, néha elveszünk az elmélkedésekben, amelyek a sikeres ima illúzióját keltik. Valójában azonban védőkorlátokat emeltünk. De az Úr mindig nagyobb, és annak a szamaritánus asszonynak, akihez a kulturális normák szerint nem is szólhatott volna, a legmagasabb kinyilatkoztatást adja: az Atyáról beszél neki, akit lélekben és igazságban kell imádni. És amikor az asszony ismét meglepetten megjegyzi, hogy jobb ezekben a dolgokban várni a Messiásra, azt mondja neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,26). Ez olyan, mint egy szerelmi vallomás: Akire vársz, az én vagyok. Az, aki végre meg tud felelni vágyadnak, hogy szeressenek. Ekkor az asszony szalad, hogy hívja a falu népét, mert éppen a szeretet megtapasztalásából fakad a küldetés. És milyen üzenetet hozhatott volna, ha nem azt a tapasztalatát, hogy megértették, elfogadták és megbocsátottak neki? Ez egy olyan kép, amely arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk az evangelizálás új módjainak a kereséséről – hangsúlyozta Ferenc pápa szerdai katekézisében.
Akárcsak a szerelmes ember, a szamáriai asszony is Jézus lábainál felejti a korsóját. Annak a korsónak a súlya a fején, valahányszor haza felé ment, a helyzetére, zaklatott életére emlékeztette. De most a korsó Jézus lába elé került. A múlt már nem teher; kiengesztelődött. És ez velünk is így van: ahhoz, hogy elinduljunk és hirdessük az evangéliumot, először arra van szükségünk, hogy letegyük történetünk súlyát az Úr lábai elé és átadjuk neki múltunk súlyát. Csak a kiengesztelődött emberek hordozhatják az evangéliumot.
Kedves testvéreim, ne veszítsük el a reményt! – kérte szerdai katekézise végén a pápa. Még ha történetünk nehéznek, bonyolultnak, esetleg tönkrementnek is tűnik, mindig megvan a lehetőségünk, hogy átadjuk Istennek, és újrakezdjük az utunkat. Isten irgalmas és mindig vár ránk! – buzdított Ferenc pápa.
Somogyi Viktória, VaticanNews
