Március idusában, annak 15. napján ünneplőbe öltözötten kolozsvári fiatalok és öregek, gyerekek és tanárok, cserkészek és vezetőik jubileumi főtéri templomunk előtt zászlókkal, kicsi kokárdákkal, vagy éppen a Diáktanács hatalmas kokárdáját csodálva szívükre, eszükre, Istenükre hallgatva várakoztak. Változatos színekben pompáztak a zászlók: magyar-, román-, Erdély-, liliomos cserkészzászló, mind-mind a maga értékes jelentésével és emberi szívet melengető látványával.
A város több pontjáról szervezetten is érkeztek az ünnepelni vágyók a Szent Mihály-templom elé. A 81-es Makkay Sándor cserkészcsapat, az újonnan bővültekkel, törzshelyükről a Református Kollégiumtól; mások a Protestáns Teológiai Intézet kapujától és sokan otthonuktól indultak. E találkozási helyen, mintegy csúcsra és forrásra vágyva, a szabadságharc hőseire emlékezve, s közben Istenre és egymásra figyelve az ökumenikus istentisztelet imáin keresztül imádkozó magyar ünneplő közösséggé váltak.
László Attila kolozsvári főesperes-plébános a történelmi egyházak köszöntési formáival nyitotta meg az ünnepi imaalkalmat: ,,Erős vár a mi Istenünk! Békesség Istentől! Isten áldja! Dicsértessék Jézus Krisztus!” Ezzel is mindenkihez szólva, saját felekezete ismert köszöntési módja szerint szólva a legfőbb jóra irányította a figyelmet, ki Úr mindenek felett. Istent hívtuk általa segítségül ünnepünkhöz, melyben a hősök iránti tiszteletünket fejeztük ki a ,,magyar forradalom és szabadságharc 177. évfordulóján, nemzeti ünnepünk ökumenikus istentiszteletén.” Sokan állva kaptak helyet, a tele padok mellett, itt is, ott is a számos Istennel való találkozást megörökítő, de egykori országgyűléseknek is otthont adó templomban. Magukba szállva adták át önmagukat a közös, együvétartozás, emlékezés és ima lelkesítő, testvérivé formálódásnak, Isten akaratának.
A ,,mindent összezavaró világ diabolikus hangzavarában a mi imádságos kiáltásunk hangozzék hittel, testvéri szívvel áldást várva a mindenható Istentől, hogy a jót akarva és munkálva, békéérét könyörögve adassék szabadság, testvériség, áldás és oltalom népünknek, nemzetünknek, az egész világnak” – e szavakkal indította Istenre figyelésünket László Attila, a főtéri jubileumi templom római katolikus plébánosa. A Református és Unitárius Kollégiumok egyesített kórusa Ördög Ödön karnagy vezetésével Luspay Kálmán Ima a hazáért című énekművével mélyítette nemzeti öntudatunkat és hívta fel a figyelmet kötelességünkre. Hazánk a benne élők Istenre figyelése által, az ő oltalmában bízva bontakozhat ki, az ő tetszése szerint.
Rácz Norbert Zsolt, a belvárosi unitárius egyházközség lelkésze az 1848-as szabadságharc emlékünnepén Ézsaiás (Izajás) próféta könyvéből olvasta fel az 51. fejezetből a 4-8. verseket. Ebben a szentírási részben az Úr arra figyelmezteti népét, hogy figyeljen az ő szavára, hogy megtapasztalhassa és megértse az ő segítségét: ,,az én igazságom örökre megmarad és szabadításom nemzedékről nemzedékre” (Ézs 51, 8b). Az ünnepi ruhába öltözött fiatalok kórusának éneke tette továbbra is változatossá az imaalkalmat Kozma Mátyás Édesanyánk, szülőföldünk című zenemű hozzáértő előadásával.
Ünnepi beszédében Urbán János Erik OFM érseki helynök, az Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója a magyar nemzet őseire és hőseire emlékezve felvázolta, hogy életünk különböző szakaszaiban hogyan viszonyulunk ehhez az ünnephez. Gyermekként, kamaszként még értetlenül állunk hozzá, de jó az, amikor felnövünk és tudatosan törekszünk a felelős megemlékezésre. Felhívta a figyelmet, hogy ez az ünnep ,,a múlt öröksége, egyben a jelenünk és jövőnk része is”, a ,, magyarság összetartozásának egyik legjelentősebb ünnepe”. ,,Kárpátalja, Felvidék, Őrvidék, Délvidék, Partium, Erdély, az Anyaország, a moldvai csángó vidék és a világon szétszórtan élő magyar közösségek, mind egyként hajtanak fejet azok előtt, akik hittek a szabadságban, a nemzet erejében, a közös jövőben”.
A beszélő a ma élőkre vonatkozóan megfogalmazta az 1849-as forradalom és szabadságharcra való emlékezés fontosságát: ,,A múlt dicsőségének felidézése” mellett, nekünk, a 21. században élőknek megmutatja, ,,hogy mit jelent magyarnak lenni”. Érték az, mely a ,,nemzeti önazonosság és közösségi felelősség értékeit” hozza a felszínre. ,,Az ünnepi istentisztelet nemcsak igehirdetést, hanem történelmi tanítást is jelent”. ,,Megerősítjük hűségünket azokhoz az eszmékhez, amelyekért őseink küzdöttek: a szabadsághoz, a méltósághoz, az igazsághoz és az összetartozáshoz.” Hitünkért, identitásunkért, nyelvünkért, országhatárunkért, szuveranitásunkért, örökségünkért nemcsak régen, hanem most is meg kell küzdeni. ,,A történelem ismétlődik”. A tartományfőnök a ferences rend életéből vett példával igazolta a mondottakat.
Az 1848-as forradalom utáni századik évbe kalauzolt mindnyájunkat, amikor 1948-1949-ben a ferencesek ,,iskolákért, magyar nyelvű oktatásért, intézmények fenntartásáért, ingó és ingatlan javakért, hitért, a közösségi élet szabad megélhetéséért” küzdöttek, mert ,,az örökség kötelez”. Az akkori, ,,Kolozsváron székelő rendi elöljáró” levelét idézte, melyet a ,,dési kolostor házfőnökének írt”. ,,A kérdésben alku nincs. Ha újból ostromolják, az érintkezésben kövesse a legjobb receptet: fortiter et suaviter, azaz bátran és szelíden. A helytállás becsületbeli kötelesség.”
Urbán Erik ferences paptestvér tanácsolta, hogy ,,a nehéz időkben is meg kell tudni és akarni őrizni az emberi méltóságot és a hitet”. A ,,helyes cselekedetek”, melyek a ,,belső erkölcsi parancsok” alapján történelemmé formálódnak. Ezek igazolják majd helytállásunkat, mely ,,becsületbeli kötelesség”. Ilyen belső erkölcsi értékek és parancsok az: ,,akarat, döntés, szabadság, becsület, tisztaság utáni vágy, kitartás, áldozatvállalás, gerincesség, egység, hit, emberség, igazságkeresés, lelkesedés.” Vallotta, hogy szükségünk van viszonyítási pontokra, mert ,,nem mindegy , hogy hol él és hogyan él az ember.” ,,Nem mindegy, hogy ahol él, felismeri-e az igazodási pontokat, hogy megszülessék bennünk az otthonosság érzése.” Tanácsolta, hogy jó ha tájékozódási pontjaimmá válnak: a nemzeti öntudat, nyelvem, szülőföldem, annak épületei, környezete, az emberek akik között élek. Ezek ,,belső kapaszkodók is”. ,,A múltból örökölt és a jelenben megélt értékek összekapcsolnak azzal, ami túlmutat rajtam”. Ezért ,,tudatosan keressük és ápoljuk azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek megőriznek bennünket: a családot, a közösséget, a nyelvet, a hitet, a hagyományokat”. Ezek azok, ,,amelyek múltunkból fakadnak, jelenünket formálják, és jövőnket biztosítják”. Az otthon érzése ,,a lélek horgonya, amely a nyelvhez, a kultúrához, az emberi közösséghez köt”. ,,Nem elég létezni, meg is kell maradni.” Egymás kezét fogva fogjuk tudni honnan jöttünk és hová tartunk. Iochom Zsolt szavaiból ihletődve bíztatott, hogy ,,építsünk hidakat, ne árkokat ássunk; egymásra figyeljünk, ne egymást tiporjuk, s érezzük jól magunkat itthon”, hogy majd visszhangozzék ,,a Kárpátok között:/ Éljen a szabadság!/ Éljen a haza!”.
Gördülékenyen folytatódott az ünnepség Kodály Zoltán Ének Szent István királyhoz című zeneművével az összevont kórus előadásában. Viszhangzott az ének s annak jelentése a szentélyben is, mert ,,Virágos kert vala híres Pannónia,/ Mely kertet öntözé híven Szűz Mária./ Kertésze e kertnek István király vala”. A nemrég, február 1-jén felszentelt Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imádságában teremtőnkhöz mint a történelem urához alázattal szólt, ahhoz akit áldunk, aki lázadó természetünk ellenére mégis szeretetből kegyelmével halmoz el. ,,Vigasztaló Urunk, fájdalommal emlékezünk a forradalom áldozataira, akik vérüket és életüket adták a szabadságharcban. Emlékük soha ne kerüljön feledésbe. Bátor kiállású példaként álljon előttünk, amikor napi küzdelmeinkben anyanyelvünkért és önrendelkezésünkért bátor szívvel kiállunk.” ,,A kisemberből vett honvédek bátorsága bátorítson és buzdítson a felelősségvállalásra.” ,,Bár sokfélék vagyunk és töbféleképpen gondolkodunk”, mégis a ,,közös egység” az, ami érték, mert az egyetértés, a békesség és türelem formálja a közös jövőt és adja ennek alapját a ,,teljesedő jelent”. ,,Imádkozzunk tehozzád Erdélyünkért, hogy békesség legyen e sok felekezetű és nemzetiségű országrészben, melyet mindannyian a mi hazánknak és szülőföldünknek nevezünk”. Beszédét a történelmi egyházak közös imádságával, a Miatyánkkal zárta, melybe a jelenlévők is örömmel bekapcsolódtak és gondviselő Atyjukhoz szóltak.
Potyó István kántor-karnagy vezetésével és orgonajátékának kíséretével felcsendült az ,,Isten hazánkért” liturgikus népének, összekötve és az egységet megélve a jelenlevő ünneplők között. ,,Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek./ Hazánkat így mentsd meg”– hangzott sokak ajkáról lelkesen az ének a kórusban, a szentélyben, a templom hajójában.
Fehér Attila evangélikus lelkész Szent Pál apostolt idézve megfogalmazta, hogy ahol az Úr lelke jelen van ott szabadság is van. Ezt követően szavai kérés formájában Isten áldásáért esdekeltek a jelenlevők részére, hogy ,,hálás szívet, hűséget, hitet, reménységet” sugározzanak az Úr segítségével. Kolumbán Vilmos József református püspök a minden kegyelem Istenének áldását közvetítette és kérte, hogy Jézus Krisztus ,,tegyen tieket tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká” az ő tanításában és annak megélésében. Rácz Norbert Zsolt unitárius lelkész az ároni áldással kérte az ünneplőkre Isten áldását, figyelmét, hitben megtartó segítségét, hogy általa a békesség legyen osztályrészünk. Urbán Erik pedig Jézus Krisztus segítségéért, a Szeplőtelen Szűz és a magyar szentek közbenjárásáért és Isten áldásáért imádkozott, az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy megőrizze az emberek közt levő békességet, hozzá való hűséget, a családokban az egymás és Isten iránti szeretetet minden jóakaratú emberben. Nemzeti ünnepünk ökumenikus imádsága a Himnusz és a Szózat eléneklésével zárult. A történelmi egyházak képviselői és az ünneplők sokasága orgonajáték és trombitaszó kíséretében vonulhatott ki a jubileumi templomból.
Bíró Jolán-Ilona
