Egyházmegyéinkben a plébániai alkalmazottak közül a kántori szolgálatot vállalók nagy számban jelen vannak, sok olyan feladatot ellátva, mely sokszor nem egyszemélyes munka. Sorozatunkban kántorokkal olvashatnak beszélgetést, akik különböző települések különböző nagyságú közösségeiben élik hivatásukat. Az e heti Emberközelben ifjabb MOLNÁR ÁRPÁD szamosújvári kántorral készített beszélgetésemet olvashatják.
Milyen szerepet töltött be gyerekkorodban a vallás, a templomba járás?
Mivel édesapám a szülőhelyem, Maroshévíz kántora volt, és mind a mai napig – immár nyugdíjasként – ellátja ezt a feladatát, a vallásos élet megélése, a templomba járás központi szerepet töltött be a családunkban. A templom kertjében van a kántor szolgálati lakása, így a fő játszóhelyem a templom környéke volt, legközelebbi játszótársak, barátok is a ministránsok köréből kerültek ki. A ministrálás és az orgona melletti figyelmes üldögélés, egyáltalán a liturgiákon való jelenlét és éneklés a gyermekkorom szerves része volt.
Hogyan kezdődött a kántori pályád?
Otthon volt egy kis hordozható villanyorgonánk, amin sokat kísérleteztem gyerekként. Tízéves koromban elkezdtem zongorát tanulni egy kedves, idős zenetanártól, akitől elsajátíthattam a zenei alapokat, emellett pedig otthon vagy a templomi orgonán, szerencsés ,,kántor fiaként”, szinte bármennyit gyakorolhattam. Szép emlék az első szentmise, amelyen egyedül kántorkodtam. Talán 12 éves lehettem, amikor édesapám egyik nyári délután hazaüzent nekem, hogy az esti misére sehogy nem fog tudni elérni, így tétje lett annak, hogy beugorjak helyette. Az első ének után, még remegve az izgalomtól, a bejárati ajtó felé nézve ott mosolygott rám és intette, hogy folytassam, mert szépen csinálom. Az ilyen dicséretek, akár a hívek köréből is, löketet adhattak ahhoz, hogy a líceumi évekre a gyulafehérvári úgynevezett kántoriskolát válasszam, édesapám nyomdokain járva. Az ott töltött évek során Geréd Vilmos irányításával fejlődhetett az, aki érdeklődött a kántori pálya iránt. Hálával tartozom neki, amiért sokat segített és sok feladattal bízott meg, amelyek által fejlődhettem. Az érettségi és a sikeres kántorvizsga után Kolozsvárra költöztem, elkezdve a felsőoktatásban töltött időszakot, mellyel egy szerteágazó útkeresésbe kezdtem. Beiratkoztam előbb a teológia–német szakpárosításra, később pedig a bölcsészkaron folytattam, melynek eredményeként két alapfokú diplomát kaptam német és néprajz szakokon. Sok tapasztalatot és valamennyi tudást is szerezve, az itt töltött évek alatt, amikor csak tehettem, orgonáltam, ami elcsendesedést, igazi feltöltődést jelentett, és megerősítette azt a vágyamat, hogy egyszer majd zenét, orgonát tanuljak. Az első egyetemen töltött évtől kezdve, 2006 januárjától kántorkodom Szamosújváron, lassan húsz éve. A tanulást és a kántorkodást végig egymás mellett végeztem, voltak évek, amikor a szolgálati helyemen biztosított kántori szobában laktam és onnan jártam Kolozsvárra, néhány éve pedig fordítva van. 2012-ben, a második szakdolgozatom megvédése után beiratkoztam a Gheorghe Dima Zeneakadémiára, ahol orgonát tanulhattam, később pedig a BBTE Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán, ökumenikus egyházzene témakörben mesteriztem.
Mi egy kántor hitvallása, legfontosabb feladata?
A kántor feladata alapjában véve az, hogy legjobb tudása szerint biztosítsa a liturgikus események énekes, zenei részét. Erre a tudásra pedig kötelessége szert tenni, illetve a feladatok ellátásában mindig igényesnek kell lennie. Fontos, hogy a templom gyülekezetét éneklésre bírja, ne csak hallgassák őt. Ehhez kapcsolódik, hogy ha van erre lehetőség – márpedig a szamosújvári példánk is azt mutatja, hogy egy kis létszámú szórványközösségben is van –, igyekezzen kórust formálni, hogy lehetőséget biztosítson a közösségi éneklés olyan formájára is, ahol egymásra figyelve, támaszkodva, egy közös cél érdekében rendszeresen együttműködhetnek a hívek. Egy templomi kórusban éneklés mindig imádkozás és istendicséret is. A közös felkészülés feltárja a tagok között egymás erősségeit, gyengéit, jobban megismerhetik egymást, őszinte, nyitott és elfogadó közösséggé formálhatja őket. Néha megható látni, hogy egyeseknek milyen örömöt jelent egy kórus közösségéhez tartozni. A gyerekeket is idejében bele kell nevelni a templomi éneklésbe, hiszen ők az utánpótlás, akik majd a jövőbeni egyházunkat alkotják.
Hogyan telnek egy kántor mindennapjai? Melyek a megszokott vagy kevésbé szokványos feladatok?
Az én helyzetem kicsit eltér a megszokottól. Már a kezdetektől kétlaki életmódot folytatok. Hétköznapokon Kolozsváron tanultam, hétvégénként pedig Szamosújváron voltam, mivel főleg ekkorra koncentrálódnak azóta is a kántori teendőim. Emellett azokon a hétköznapokon vagyok jelen Szamosújváron, amikor egyházi ünnep van, vagy ha temetés, egyéb szertartás vagy kántort igénylő esemény adódik. A zeneakadémiai tanulmányaim időszakában zongoratanításba kezdtem egy kolozsvári egyesületnél, így a hétköznapjaim délutánjait főleg ez az aktivitás határozza meg jelenleg is. Szombatonként a délutáni román nyelvű szentmise után mindig kóruspróbát tartok, készülve a másnapi misére és az aktuálisan következő ünnepekre. Örülök, hogy egy maroknyi lelkes emberrel rendszeresen szebbé tudjuk tenni az egyszerű vasárnapi miséket is. Vasárnaponként a délelőtti nagymisét egy filiában tartott mise követi, havonta kétszer pedig örmény rítusú misénk van az örmény templomban. A rómaitól formailag nagyban különböző örmény liturgia megtanulása volt talán az utóbbi évek legnagyobb kihívása, amely által megismerhettem egy különleges és gyönyörű dallamvilágot, és egy eddig ismeretlen, keleties liturgiaformát.
A gyulafehérvári főegyházmegyében létezik egy egyezményes kántorvizsga. Milyen emlékeket őrzöl erről? Hogyan emlékszel az első szentmisére, amelyen kántorizáltál?
A kántorvizsga a négyéves kántorképzésnek inkább záró részeként csapódott le. Akkoriban már sok kántorsághoz kötődő feladatot láttam el, úgy emlékszem, hogy a magabiztosság nyugalmával vártam a vizsgázást. Éppen aznap töltöttem a 19. életévemet, így emiatt is emlékezetes ez a nap. A vizsgáztató egyházzenei bizottsági tagok kedvesek, támogatóak voltak, de elvárták, hogy uraljuk a helyzetet az orgonánál, és legalább olyan szinten rendelkezzünk liturgikus és zeneelméleti ismeretekkel, amilyen szint biztos alapot jelenthet elindulni ebben a szakmában.
A kántor figyelme több mindenre kell kiterjedjen a szentmise alatt. Mennyire tudsz figyelni az igeliturgiára, a prédikációra?
Az énekrendek összeállításakor át szoktam olvasni az aktuális igeliturgia részeit, de ez nem helyettesíti például a misén belül hallott prédikációt. Saját bőrömön tanultam meg, hogy egy szentmise a legjobb alkalom arra, hogy annak minden részletében elmélyülve lelki táplálékhoz juthassunk. Fontos az is, hogy az imák se váljanak rutinszerűen elmondott szövegekké. Volt ugyanis időszak, amikor a figyelmem nem volt elég összeszedett, és egy idő után rádöbbentem, hogy mekkora lehetőségtől fosztom meg magam, ha ott vagyok, de nem figyelek eléggé az aznapi mondanivalóra. Persze a kántori feladatok ellátásával jár az is, hogy néha mise közben át kell szerkeszteni az énekrendet, kottákat rakosgatni, részleteket egyeztetni kórustagokkal, amik kizökkenthetik az embert, de meg kell tanulni mindezek mellett is figyelmesen jelen lenni. Kialakítottam viszont egy szokást, hogy amikor nincs szolgálatom, olyankor is igyekszem minél gyakrabban részt venni hétköznapi szentmiséken, amikor csak ,,civilben”, padban ülő hívőként lehetek jelen. Ez az állapot azért mégiscsak nagyobb elcsendesülést, odafigyelést eredményez.
Az egyházi év mely időszakának énekeit énekled a legszívesebben?
Minden időszakban vannak számomra kedvesebb énekek. Azonban elmondhatom talán, hogy a nagyböjt énekanyaga az, ami leginkább közel áll hozzám. Sok olyan emlékem van, melyekhez énekek társulnak. A Térj meg, keresztény, hagyd el vétkedet kezdetű nagyböjti ének nem szebb vagy díszesebb az átlagosnál, a szövege sem túl mély értelmű, de a líceumi évek alvinci lelkigyakorlataira emlékeztetnek, annak kellemes emlékeit idézi fel bennem, akárhányszor hallom vagy éneklem. Tulajdonképpen a zene és az éneklés az érzelmek, érzések felszínre hozásának, felidézésének is az eszköze. Másik példaként említhetném az énekelt Úrangyala imádságot, amely gyermekkorom hajnali roráté szentmiséinek az emlékét idézi fel. És ha már az adventre gondolok, az ó-antifónákat is kiemelhetném, amelyek a várakozás vége felé, a megszületni készülő isteni Gyermekre irányítja rá a figyelmünket. A Küldé az Úristen gyors és hű szolgáját kezdetű adventi szekvencia miatt is várni szoktam az adventi időszakot, és ezzel együtt a nagy ünnepek allelujáihoz kapcsolódó szekvenciákat is mindig felemelő érzés énekelni az adott ünnepen.
Milyen tapasztalatokat szereztél az elmúlt évek során kántorként? Szamosújváron, egy olyan településen szolgálsz, ahol két közösség két templomában is énekelsz.
Húsz év alatt alaposabban megismertem az olykor kevesebb, olykor pedig több érintkezéssel, együttműködéssel egymás mellett élő két katolikus közösséget, az örményt és a római katolikust. Jó látni, hogy az utóbbi évek a közös irányba haladásról, egymás támogatásáról szólnak. Nem is tehet mást két élni akaró, de nagy ütemben fogyatkozó közösség, mintsem hogy összefog. Ez az én területemen úgy nyilvánul meg, hogy a két közösség énekeseit néhány éve egy egyesített kórusba sikerült egybeolvasztanom, így egymás ünnepeit közös erővel tudjuk szolgálni. Így is kevesen vagyunk, de mégis, együtt könnyebb.
Összesen három szamosújvári templomban látom el a kántori feladatokat, amihez jelenleg még a filiánk, Szék is hozzátartozik negyedikként. Szamosújváron két sípos orgonán, a kisebbik örmény templomban pedig egy harmóniumon játszom, illetve Széken is van egy igen értékes, régi sípos orgona. Ezek a hangszerek lehetőséget adnak nemcsak a szentmisék szolgálatára, hanem akár orgonakoncertek szervezésére is, melyeket igyekszem rendszeres jelleggel szervezni, csakúgy, mint zongora-, kamara-, kóruskoncerteknek is teret igyekszünk biztosítani, hogy ezzel is gazdagodhasson a közösség és a város élete.
Milyen az örmény liturgia, mit jelent számodra ott is kántorizálni?
Az örmény katolikus liturgiát szemlélve az ortodox és a görögkatolikus liturgia juthat eszünkbe. Az általunk jól ismert római rítus nagyon régi formájához is hasonlítható, ugyanis fellelhetők benne olyan mozzanatok, amik az évszázadok során leegyszerűsödtek vagy kikoptak a mi mai liturgiánkból. Mivel már senki nem beszéli és érti az örmény nyelvet Szamosújváron, a liturgia nyelve a magyar, de az énekeké az örmény maradt. A felmenők által is énekelt dallamoknak az ősi nyelven történő éneklésével továbbörökíthetjük a kulturális identitást leginkább meghatározó nyelvet és dallamvilágot, folytonosságot teremthetünk ezáltal a hazájukból egykor elvándorolni kénytelen ősökkel. Azért, hogy értsük is, hogy miről éneklünk, a hívek kezébe adott misefüzetekben a kotta mellett az énekszövegek magyar fordítása is megjelenik. Lényegesen több ének szerepel ebben a liturgiában, sok esetben ezek kitöltik a pap csendes imáit. A dallamok pedig gyönyörűek, keleties hangzásúak, az idegen hatás miatt megszokást igényelnek a mi nyugati dallamvilághoz szokott fülünknek. Talán elmondható, hogy a dallamok többségében – a magyarhoz hasonlóan – a szomorúság vagy a melankolikusabb hangulat érezhető ki, amely utalhat a két nép egymáshoz hasonló, hányattatott történelmi sorsára.
Nagyjából öt éve végezzük, plébános és kántor, az örmény szolgálatot, tehát alig vagyunk még túl a tanulási fázison, úttörők is vagyunk, de a templomba járó közösség és a kórustagok is egyre magabiztosabban és büszkeséggel éneklik ezeket a saját identitásukat, múltjukat is hordozó gyönyörű énekeket.
Szamosújvári kántorként a kórusvezetés is feladataid közé tartozik. Milyen ez a feladat? Zenekar is tartozik a kórushoz?
Egy nagyon lelkes, néhány hívőből álló csapat jelenti a kórust, akikkel igyekszem – a lehetőségeinkhez képest – mindig a lehető legszebb eredményt elérni. Ezért sokszor fáradtak is (vagyunk), de remélem, hosszú távon ez az énekesek javára szolgál, és úgy érzik, gazdagodnak a befektetett munkájuk által. A nagyjából 10-14 lelkes kórus tagjainak különösen hálás vagyok a sokéves önzetlen szolgálatért és hozzáállásukért. Nélkülük sok tervemet nem tudtam volna megvalósítani. Jó példával szolgálnak később érkezett tagoknak és a jövő generációnak. A kóruson belül van egy állandónak tekinthető, 3-4 női hangból álló beéneklő „schola”, akik a szentmiséken végzik az antifonális tételek beéneklését. Nagy ünnepeken ezt a beéneklő feladatot a ministránsok egy része szokta ellátni az ambótól. Állandó zenekar létrehozására nem igazán volt eddig lehetőség, de példa volt rá, hogy kisebb zenekarral kísért miséket, zeneműveket szólaltattunk meg az évek során. Állandó kísérő hangszerünk az orgona, ritkábban a zongora, és néha bevonok fuvolást vagy csellóst, ami épp rendelkezésünkre áll. A közösségi érzés megélését segítő céllal születésnapokon, ünnepi misék után rendszeresen ünneplésre ülnek össze a kórustagok egy erre a célra kialakított kis teremben, közel a próbatermünkhöz. Ha már a kórusról, kóruséneklésről esik szó, megemlíteném a kolozsvári Visszhang kórust és annak vezetőjét, Molnár Botondot, akihez sokéves barátság és zenei együttműködés fűz. Több éve a kórusában, a tenor szólamban énekelve, a kóruséneklés magas szintjét, lelkesedést, jó szervezést, egyszóval sok szépet tapasztalhattam, melyekből szakmailag mindig merítkezni tudtam. Az együttműködésünknek köszönhetően az évek során több alkalommal is létre tudtunk hozni néhány szép hangversenyt, ünnepélyesebb zenekari, melybe bevontuk a helyi kórustagokat is. Emellett a Szent Cecília-kórust és irányítóját, Potyó Istvánt is megemlíteném, aki által ugyancsak sok zenei élményt, profizmust tapasztalhatok a kórusában énekelve. Néhány hete éppen ők látogattak el hozzánk, ünnepélyesebbé téve a vasárnapi szentmiséinket.
Van-e valamilyen mottó, bibliai rész, énekszöveg, ami erőt adott, utat mutatott az elmúlt évek során?
Az idők során rengeteg szentírási részletbe, de énekszövegbe is tudtam kapaszkodni különböző nehéz élethelyzetben. Sokszor csak utólag tudatosodott, hogy az életem egy-egy nehézségére támaszt találtam bennük. Visszautalhatnék az előbb mondottakra, hogy mennyire fontos, hogy éljünk a szentmise nyújtotta lehetőséggel, hogy figyelmesen megértsük,amit ott hallunk, esélyt adva magunknak a felénk nyújtott segítség befogadására. Ha idéznem kell egy példát, Jézusnak az utolsó vacsorán mondott parancsát tartom legfontosabb iránymutatónak: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Úgy gondolom, hogy a legfőbb feladatunk keresztényként a földi életkörülményeink között, hogy különbözőségeink ellenére mindig nyitottsággal és szeretettel forduljunk egymáshoz.
Időközben családot alapítottál, megnősültél, és gyermeked is született. Hogyan tudod a családapai feladatokat összeegyeztetni a kántori szolgálattal? Családod érdeklődik a zene iránt?
Beleszülettem a kántori létformába, kisgyerek korom óta láttam édesapám mindennapjait. Aki viszont nem, annak bizonyára szokni kell, hogy ami másoknak pihenésre szánt hétvége vagy ünnepnap, a kántornak általában az a legsűrűbb szolgálati ideje. Egy szóval sem mondhatom, hogy ezt a feleségem bármikor is nehezményezte volna, de természetes, hogy ehhez hozzá kellett szoknia. Úgy szoktam mondani, hogy „kontratimpben” élünk a hétvégeinket illetően. Ez az időbeli eltolódás a hétköznapokon is megjelenik, amíg ugyanis ő ellátja építészi feladatait, addig én a jelenleg kétéves András fiunkkal vagyok, délután pedig felváltjuk egymást. Ekkorra időzítem a diákjaimmal a zongoraórákat, de a hétköznapi esték mindenképpen közösen töltött családi idők lehetnek. Ha pedig temetés vagy egyéb, akár váratlan feladat adódik Szamosújváron, egy félóra-órás utazással tudok kijutni, hogy ellássam a feladatot. A nagy ünnepeket természetesen mindig igyekszünk együtt megélni a szolgálati helyemen. A feleségemmel éppen templomi kóruséneklés során ismerkedtünk meg. A zenét, éneklést ő is kisgyermek korától szerette és művelte. Zongorázni tanult, több kórusban is énekelt iskolásként, majd felnőttként is, és templomba járó családban nőtt fel. Az alapértékek, elképzeléseink tehát azonosak, könnyen össze tudjuk hangolni a dolgainkat, céljainkat. Az évek során a kórusomban is sokszor énekelt, hozzájárult a munkánkhoz. A világjárvány kezdetén a plébánossal gondolkodtunk, hogyan tegyük a nagyheti online miseközvetítéseket ünnepibbé. A technikának köszönhetően a feleségemmel hanganyagra vettük többek között a két nagyheti passiót (a tömeg részeket kétszólamra díszítve), valamint egy négyszólamú Stabat Matert úgy, hogy a szopránt és az alt dallamot a feleségem, a tenort és basszust pedig én énekeltem fel, a végén pedig a hangsávokat összeillesztettük. Meglepően szépre sikerült az eredmény, ami különösen lélekmelengető volt abban az egymástól elzárt időszakban. Jólesett visszahallgatni az ünnepi közvetítésben, hogy mit tudtunk nyújtani mi ketten a közösségnek. A gyerekünk még csak alig múlt kétéves, így csak annyit mondhatok, hogy a beszéd és a éneklés terén is épphogy kezdi bontogatni a szárnyait, de bízom benne, hogy a templom és a zene párosa az ő életét is meghatározhatja majd valamilyen szinten.
Mit üzennél a pályakezdő kántoroknak, miért válasszák ezt a pályát?
Feltételezem, hogy aki érdeklődik a szakmánk iránt, az eddig is közelinek érezte a templomot, a liturgiánkat és az imádságot. Ez a három határozza meg ugyanis ezt a szakmát: a templom köré szerveződő életnek a tevékeny szolgálata, a liturgikus események zenei részének az ismerete és végzése, valamint hogy ezt a tevékenységet és a mindennapi életet hassa át az Istenbe vetett hit és a vele való kapcsolattartás, azaz az imádság. Ha valaki érez elhivatottságot, de nem elég bátor, nem hisz abban, hogy jól elláthatja ezt a feladatot, arra biztatnám, hogy kitartóan gyakoroljon, tevékenykedjen, Isten pedig egyre alkalmasabbá teszi majd őt erre. Az egyházunk tevékeny, lelkiismeretes szolgálatát nemes feladatnak gondolom. Ne azért válasszák ezt a szakmát a pályakezdők, mert kívülről szemlélve esetleg könnyűnek tűnik, hanem azért, mert szép és nemes.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/11. és 2025/12. számaiban.
