Reményik Sándor mondhatni ízig-vérig erdélyi költő, hiszen Erdély kincses városában született közel 135 évvel ezelőtt (1890. augusztus 30-án, Kolozsváron) és fél évszázadot megélve ott is temették el a Házsongárdi temetőben. Rá emlékeztek a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola (EMEI) előadása keretében.
Reményik a szétdarabolt ország feletti keservét hírül adó versekkel tűnt fel igazán mint a szülőhazája szerencsétlen sorsa felett búslakodó dalnok. Ki ne ismerné ebből a korai költői korszakából a Templom és iskola című költeményét 1925-ből, amelynek öt szakaszát nagy hévvel szavalják templomi ünnepeken, vagy az oktatás és tanügy szervezésében iskolákban, gimnáziumokban szerte környékünkön, s zengi be Erdély és tágabb hazánk tájait az azóta is kötelező érvényű felszólítása:
„Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Ő azonban annál mégis valamivel mélyebb, gyötrődőbb, igazabb költő volt, mintsem könnyed dalolászásnak nevezhetnék költeményeit és verselését. Mutatja ezt Romon virág (1935) és Magasfeszültség (1940) című kötete éppúgy, mint a halála után kiadott Egészen-korszerűtlen versek (1942), amiben keserűen bírálja az Erdély egy részét átmenetileg visszanyert magyar királyi kormány politikáját. De keserűsége mégsem a bánat dallamait, hanem az együttérzés húrjait pendíti meg, így osztozva kortársa, Ady Endre poétikaszemléletével: Mért hallgatott el Végvári? című versében, még 1933-ban Ady hangját üti meg, őszinte belső hitellel: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni…”
Nagyböjti időszak lévén őszinte lelkiismeretvizsgálatra indító Ha számbavetted… című versének első szakaszával (mely megegyezik az utolsóval) kívánok kellemes időtöltést ezen előadáshoz mindannyiunknak:
„Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!”
Forrás: a Seminarium Incarnatæ Sapientiæ Facebook-oldala/Lázár Hunor
