Néha már csak az addikció tartja az embereket a közösségi oldalakon, vallja Serestély Zalán egyetemi oktató, aki nemrégiben törölte magát a Facebookról. Az íróként, költőként is tevékenykedő tanár szerint a közösségi média buborékba zár, ahol önmagunkra zárulunk és megmaradunk a kényelmes „valóságvesztésben”, miközben soha nem ezeken a felületeken találkozunk a Másikkal, aki felsérti határainkat. Serestély Zalánt kérdeztük arról, hogy mi motiválta a közösségi oldal elhagyására, és hogy ez milyen hatással van az életére.
Néhány hete egy bejegyzésben jelezted, hogy elhagyod a nagy kék közösségi oldalt. Mi vezetett erre az elhatározásra? Mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést, és mennyire volt kihívás meg is valósítani?
Néhány éve már érlelődött bennem az elhatározás, hogy ideje volna végleg megválni a Facebooktól. Túl gyakran fordult elő, hogy a gyermekekkel töltött, eleve zsugorodó időbe beszivárogtak Facebook-üzenetek, -értesítések, és ez számos skizoid, figyelemzavaros helyzetet szült. Tehát volt egy személyes motiváció: több minőségi időt tölteni a családommal, a gyermekeimmel, intenzívebben figyelni rájuk, amikor együtt lehetünk. Illetve volt egy politikai megfontolás is a döntésem mögött: az amerikai aktuálpolitikai történések világossá tették számomra, hogy különböző önkényurak az érzelmeinken, a barátságainkon, a társas viszonyainkon, a nárcizmusunkon, az elismerés iránti igényünkön, a szeretethiányunkon, a szorongásainkon élősködve tornázták föl maguk a világ csúcsára. Arra jutottam, hogy nem szeretném ebben támogatni őket azzal, hogy felhasználója vagyok a látszólag ingyen, gyakorlatilag nagyon drágán kínált szolgáltatásaiknak.
Milyen előnyöket tapasztaltál meg a döntésed nyomán? Hogyan változtak meg a napjaid? Volt-e olyan, amikor hátrányként élted meg, hogy kiléptél a közösségi oldalról?
Mindenképp felszabadító. Egy csatornával kevesebb, ahol azonnal elérhető vagyok. A gyermekekkel töltött időben is jobban jelen vagyok. Ráadásul néha megengedhetem magamnak, hogy unatkozzam, ha elálmosodom, nem görgetek, hanem alszom fél órát, a buszon, villamoson hagyom, hadd bolyongjon fókusz nélkül a figyelmem – csupa olyan luxus, amit a közösségi média évekig elfeledtet velünk, vagy legalábbis velem. Viszont egyelőre hátrányként élem meg, hogy már nem tudok visszakeresni dolgokat a messengerben, bizonyos tartalmakat – könyveket, képeket, beszélgetéseket – örökre elveszítettem (noha lett volna esélyem lementeni ezeket). Illetve kicsit röstelkedve vallom be, hogy amikor az elsőéves hallgatóim dolgozatait olvastam, akiknek még nem jegyeztem meg a nevét, időnként megnéztem Facebookon, hogy kiről van szó, próbáltam felidézni, hogy mennyire volt aktív szemináriumokon. Idén már kénytelen voltam teljesen anonim módon osztályozni. De hát ez sem az ördögtől való, végül is rávezet arra, hogy a szemináriumi aktivitást demokratikusabb módon jegyezzem.
Talán kényelmetlen bevallani, de sokan mégis közösségimédia- és kütyüfüggőségben szenvedünk. Folyamatosan az új ingert keressük, sokszor pedig belefeledkezünk és akár órákra ottragadunk, anélkül, hogy utána valamilyen értelmes dolgot fel tudnánk idézni. Szerinted mi tartja fenn ezt a rendszert?
Erre talán már válaszoltam előző körben: azt hiszem, leginkább a társas viszonyok iránti abszolút érthető igényünk, a nárcizmusunk, az elismerésre való jogos vágyakozásunk egy olyan világban, ahol a legtöbb embertársunknak szánalmasan kevés adatik ebből, a szeretethiányunk, a félelmünk attól, hogy magunkra maradunk, vagyis tulajdonképpen a gigamértékű elmagányosodás, amire sajnos – és ez két évtizeddel az egyik legnagyobb közösségi platform alapítása után világosan látszik – a közösségi médiának megközelítőleg sem sikerült pozitív választ adnia.
A néhány valóban értékes és minőségi tartalomra megannyi sekélyes – hogy finoman fogalmazzak – bejegyzés jut görgetés közben. Te mit gondolsz a közösségi oldalak tartalmi kínálatáról?
Azt gondolom, hogy az utóbbi időben az árukapcsolás logikája durván ledominálta a közösségi média működésmódját. De ugyanez a helyzet a különböző tartalommegosztó platformokon is, lásd Spotify, YouTube. Azért fizetünk, hogy ne zaklassanak a különböző piaci aktorok, hogy a kapcsolt áru ne menjen az agyunkra. Miközben nem vesszük észre, hogy néha már csak a nosztalgia vagy az addikció tart bennünket ezeken a felületeken. A Dark Mirror nevű sorozat egyik epizódja jut eszembe (ez is megérne egy misét: a Netflix mintegy inkorporálja az ellene irányuló kritikát), ahol egy nem túl távoli és nem túl valószínűtlen jövőben azért fizetnek emberek, hogy a lakásaik (azaz inkább talán kabinjaik vagy hálófülkéik) tévépaneljein ne pörögjenek szüntelen a hirdetések. Az az érzésem, hogy néha nem mérjük fel, hogy mit kapunk cserébe ennek a pszichológiai terrornak az elviseléséért.
A közösségi hálózat valóban összeköt és kapcsolatokat épít, vagy inkább elválaszt? Milyen irányba változott az emberekkel való kapcsolattartásod, miután „kijelentkeztél”?
Talán nem telt el annyi idő a Facebookról való disszidálásom óta, hogy releváns választ adhassak. Egyelőre azt érzem, hogy az emberek a környezetemben empatikusan viszonyulnak ahhoz, hogy már nem találnak a Facebookon, próbálnak más csatornákon, telefonon, WhatsAppon, e-mailben, MS Teamsen vagy személyesen elérni, és néha – mint szerfüggő az elvonón lévő szerfüggőnek – bevallják, hogy maguk is hasonló lépést fontolgatnak. De ha a kérdésed első felére összpontosítok, hogy tehát a közösségi hálózatok valóban összekötnek-e, akkor azt mondanám, hogy dehogy, ne ringassuk magunk illúziókba. Azoknak az algoritmusoknak, amelyeknek a fejlesztésében a közösségi média az utóbbi 10-15 évben érdekelt volt, vagy akár az ajánlórendszereknek, amelyek végül is a közösségi platformok alapmodelljeként funkcionálnak, mindig is az volt a szerepük, hogy buborékba zárjanak. Hogy biológiai, társadalmi, szellemi értelemben önmagunkra záruljunk, megmaradjunk a kényelmes valóságvesztésben. Gondoljuk csak végig: soha nem Facebookon találkoztunk a Másikkal, azzal, aki felsérti a határainkat, aki nekünk szegezi a kérdést, hogy helyesen élünk-e, helyesen cselekszünk-e, tisztán látunk-e.
Az információhoz való hozzáférésed hogyan változott meg az elmúlt időben? Könnyebb vagy nehezebb számodra releváns hírekhez jutni?
Világossá vált számomra, hogy túl sok irreleváns hírhez, jelentéktelen, clickbait, kattintásvadász értesüléshez jutottam az utóbbi időben, és a rendszer apró fogaskerekeként magam is hozzájárultam ahhoz, hogy szorongatóvá váljanak. Egyre többen szorongunk, a szorongást pedig pont az teszi szorongássá, hogy nem ismerjük a tárgyát, a forrását. A hírdömping, az infotainment pont ezeket a tárgyakat tudja elhomályosítani. Már nem tudjuk, milyen forrásból értesültünk róla, már nem tudjuk, mi volt az értesülés pontos tartalma, csak azt tudjuk, hogy cselekvésképtelenek vagyunk. Egyébként ami tényleg megkerülhetetlen, az érkezik más irányból is, legfeljebb egy-két nap késéssel. Tudom, hogy Macron nemrég tárgyalt Trumppal, tudom, hogy Elon Musk önkényes levelet küldött a szövetségi alkalmazottaknak – azt hiszem, még mindig túl sok mindenről szerzek értesülést. És arról se feledkezzünk meg, hogy akár tudatosan is meg lehet választani a tájékozódásunk kitüntetett csatornáit.
Mit tanácsolnál azoknak, akik fontolgatják a közösségi oldalakról való lecsatlakozást, de nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá?
Ha tehetik, ne fontolgassák tovább, lépjenek! Döntsék el, hogy nincs erre szükségük. Gondoljanak azokra, akiknek valóban szükségük van rájuk. Gondoljanak a gyermekeikre, azokra, akiket minden áron óvnának a digitális demenciától, az elmagányosodástól, és mégis épp most mutatják meg számukra, hogyan legyenek magányosak, szétszórtak, ingerültek, kiszolgáltatottak. És végül, bár jó keresztény ilyet talán nem kívánhat: gyűlöljék meg azokat, akik az érzelmeiken és a jogos emberi igényeiken élősködnek, hiszen ez bűn, visszaélés az emberi méltósággal, a vendégjog megsértése, kapzsiság, és még annyi minden, ami mellett keresztény ember szótlanul nem mehet el.
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/10-es számában.
