Két felejthetetlen külföldi társasutazáson vettem részt 2024-ben, amelyet nem csupán a körültekintő és profi szervezés jellemzett, hanem a résztvevők lelkéhez is szólt minden programpont. A közvetlen hangulatú utazás után kerestem meg az idegenvezetőként és szervezőként is tevékenykedő Szabó Csabát, hogy többek között a szakmai útjáról, tapasztalatairól, a lélekkel utazás rejtelmeiről kérdezzem.
Ha jól tudom, a Műegyetemen végeztél. Hogyan jutottál el a mérnöki pályáról a turizmushoz?
Valójában a történet már gyerekkoromban kezdődött. A szüleimmel rengeteget kirándultunk, amikor csak lehetett, főként a Bükkben. Gyakran elkísért minket a bátyám osztálytársainak egy része is, így mindig volt társaság, sok fiatal. Ez volt az egyik meghatározó alapélményem.
A másik fontos tényező az volt, hogy mérnöknek tanultam, de ez inkább a kommunizmus hatása volt – valójában a pszichológia vagy történelem érdekelt volna. A történelem iránti érdeklődésem azonban megmaradt, és rengeteg történelmi regényt olvastam.
A turizmushoz egy bölcsész barátnőm révén kerültem közel, akit felkértek idegenvezetésre. 1989 után fapados kirándulások indultak Erdélybe, de akkoriban még kevés idegenvezető volt, ez a szakma nem igazán számított elterjedtnek. Az első saját idegenvezetésem 1996-ban volt. Máig emlékszem rá: Borsafüredről indultunk a Priszlop-hágóra. Akkor fogtam először mikrofont a kezembe – és természetesen azonnal elkapott a „mikrofonláz”. Nem tudtam, mit és hogyan mondjak, ráadásul visszahallottam a saját hangomat is… Ez volt az első tapasztalatom.
Bár két évig mérnökként dolgoztam, végül kisebb kitérőkkel eljutottam a turizmushoz. Kezdetben utaskísérőként dolgoztam a főnököm mellett. Egy kolozsvári származású magyarországi szervezővel csoportokat kísértünk Erdélybe, és bejártuk az egész vidéket. Ez az időszak fantasztikus tanulási lehetőség volt. Utaskísérőként hátul vagy középen foglaltam helyet a buszon, és figyeltem az idegenvezetők előadásmódját, stílusát. Emellett hallottam az utasok reakcióit is – ezekből építettem fel a saját „indulótőkémet”. Nagyon sokat tanultam ebből az időszakból arról, hogyan is kell jól csinálni ezt a munkát.
Milyen vezérelv határozza meg a munkádat?
Számomra az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy mindig kell adni valamit az embereknek – úgy szeretném vezetni a csoportokat, hogy mindenki pozitív élményekkel távozzon. Nem szeretem azt a hozzáállást, amikor valamit csak letudunk, és kész. Mindig az értéket keresem, igyekszem lehámozni róla a felesleges külsőségeket, és úgy bemutatni. A pletykákat, a szóbeszédet, az érzelgősködést kerülöm. Persze volt már olyan, hogy egy csoport elégedetlenkedett, mert nem azt mondtam, amit ők hallani szerettek volna.
Amikor egy csoport Erdélybe érkezik, sokan egy előítéletekkel teli képet hoznak magukkal – például azt, hogy itt csak románok és cigányok élnek, akik „elfoglalták” az országot. Pedig a valódi kérdés az, hogy mi mit tettünk le az asztalra, és ők mit. Az egyik legfontosabb feladatomnak azt érzem, hogy a látogatók ne csupán az otthonról hozott sztereotípiák vagy a média által sugallt kép alapján alkossanak véleményt, hanem személyesen tapasztalják meg a helyet. Lássák, hallják, beszélgessenek akár egy helyi román emberrel is – legyen valódi emberi kapcsolódásuk az itteni világhoz.
A folyamatos tanulás is elengedhetetlen ebben a szakmában. Néha az idegenvezető is elbizonytalanodik, mert annyi különböző verziót hallott már egy történetről – történelmi pletykákból nincs hiány. De a lényeg, hogy a hely történetét röviden, lényegre törően kell átadni, mégpedig nem a saját ízlésünk szerint, hanem úgy, hogy a hallgatóság maga is elgondolkodjon, és akár rájöjjön arra, hogy amit eddig igaznak hitt, az talán nem volt több mendemondánál. A történelem ugyanis mindig nézőpont kérdése – ezért is érdemes ismernünk nemcsak a saját történetírásunkat, hanem a román történészek, például Lucian Boia vagy Neagu Djuvara nézőpontját is.
Egy másik vezérelvem – ami akár mottónk is lehetne –, hogy „az élmény megmarad, a fáradtság elmúlik”. Manapság nem is az a legnagyobb kihívás, hogy az emberek mit tudnak előzetesen, hanem az, hogy mennyire nehezen mozdulnak. Sokszor már az is gondot jelent, ha messzebb kell parkolni, és komoly kihívás meggyőzni a résztvevőket, hogy gyalogoljanak egy kicsit egy várhoz vagy egy természeti látnivalóhoz. Persze ilyenkor egy kis rábeszélésre is szükség van – finoman, de határozottan –, hogy aki nem egészségügyi okból, hanem csak lustaságból maradna le, mégis útnak induljon.
Idetartozik egy másik, kicsit kényesebb téma is: az árak kérdése. Én ezt egy háromlábú székkel szoktam szemléltetni. Egy stabil szék mindhárom lábának egyforma hosszúságúnak kell lennie – ha az egyik rövidebb, a szék billeg. A turizmusban ez a három láb a turista, a szolgáltató és a szervező. Ha a turista úgy érzi, hogy nem kapott megfelelő élményt a pénzéért, akkor túlárazottnak tartja az utat, és nem jön többé. Ha a szolgáltató nem kapja meg a tisztességes javadalmazást, akkor a színvonal csökken – például lehet, hogy reggelire csak fél tojást kapunk. Az árakat tehát úgy kell kialakítani, hogy minden fél számára elfogadható legyen. Az egyik terület, ahol elvileg lehetne spórolni, a szállás – de én nem viszek csoportot olyan helyre, ahol én magam sem érezném jól magam.
Hogyan szoktál felkészülni egy-egy utazásra?
Én idegenvezetőként kizárólag Erdélyt vállalom. Ha külföldi utat szervezek, mindig keresek egy helyi idegenvezetőt, hiszen ők ismerik igazán a környék sajátosságait, a helyi viszonyokat. Amit viszont meg tudok tenni, az az, hogy összekötöm az adott helyszínt Erdéllyel – például Lengyelországot Kolozsvárral, Báthory István vagy Bem apó élete és tevékenysége révén. A helyszínekre érkezve pedig már a helyi idegenvezető kolléga veszi át a szót.
Ami a saját cégemet illeti, kezdetben főleg magyarországi csoportokat utaztattunk Erdélybe, később pedig távolabbról érkező vendégeket is fogadtunk. A Covid azonban minket is visszavetett: a korlátozások idején nem tudtunk dolgozni, ezért elkezdtem a családommal túrázni. Nem akartam, hogy minden hétvégén a kütyük előtt töltsük az időt, inkább valami hasznos, aktív programot kerestem. Így született meg a Túrázás az erdélyi tetőkön, ami ma már a honlapunk egyik kiemelt programja.
Kezdetben baráti társaságokkal indultunk útnak, és szervezetten először 2009-ben jártunk az Al-Dunánál. Azóta bebarangoltuk Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot, sőt átléptük a határt is: megfordultunk a Felvidéken és Lengyelországban. Mondhatni, először a baráti társasággal „törjük az utat”, és csak azután szervezek oda nyilvános utakat másoknak is.
Ha például egy bánsági túrát tervezek, először is megnézem a térképen, milyen települések jöhetnek szóba. Utánaolvasok a hely történelmének, irodalmi vonatkozásainak, megnézem, kik születtek ott, mit írtak arról a vidékről. Hiszen Erdély bármely részét bejárhatnánk úgy, hogy közben irodalmi műveket is megidézünk. Sajnos azonban azt tapasztalom, hogy ma már a csoportok kevésbé igénylik az irodalmat. Erőltetni viszont ezt sem lehet, mert a legfontosabb, hogy mindenki jó élményekkel térjen haza.
És ezek, például az irodalom kikopása, hogyan módosítják az előre elképzelt útitervedet?
Amikor felszállok a buszra, végignézek az utasokon, és már az első pillanatban érzem, hogy az előre kidolgozott program tartható-e, vagy rögtönöznöm kell. Ha szükséges, ott helyben készítek egy új tervet – de úgy, hogy a csoport ezt észre se vegye. Mindig a turisták érdekeit tartom szem előtt, az a legfontosabb, hogy nekik jó élményben legyen részük.
Ha azt látom, hogy a társaság egyszerűbb, könnyebben érthető szövegre vevő, akkor ennek megfelelően alakítom a mondanivalómat. Sőt, ilyenkor inkább beszélgetek velük, mert ha rögtön rázúdítanám az összes lexikális tudást és a „menő” szöveget, azzal csak elvenném a kedvüket. Az idegenvezetés nem pusztán adatközlés: meg kell nyitni az embereket, hogy a lélek is velük utazzon. Ez sokkal fontosabb, mint hogy minden tényt vagy évszámot felsoroljak.
Egy csoport mindig vegyes: van köztük idősebb és fiatalabb, egyszerűbb és tehetősebb ember, eltérő érdeklődésű résztvevők. Éppen ezért néha szét kell választani a csoportot, hogy mindenki számára élvezhető legyen a program. Jó lenne, ha ilyenkor lenne egy utaskísérőm is… De ez az egyik nagy problémája a mai turizmusnak: nincs elég ember, aki ezen a területen dolgozna. A munkaerőhiány a szolgáltató szektorban is érezhető, ami sokszor megnehezíti a dolgunkat.
Apropó munkaerőhiány: egyetemi képzés mellett már olyan középiskolai szak is van, hogy vallásturizmus. Vajon ez lehet megoldás?
A kérdés az, hogy mire képezzük a diákokat. Ők megtanulják az adatokat, de át tudják-e adni, illetve hogyan tudják ezt megtenni, hogy az ember ne érezze magát hülyének a végtelenségig. Mert biza, van olyan, hogy az emberek nem tudják, mi a Szentháromság-tagadó, vagy hogy egyszerű szimbólumokat nem ismernek, például a keresztet, vagy hogy mire jó a szenteltvíztartó. És egyáltalán nem mindegy, hogyan és mit hallanak a témában, földbe döngöljük, vagy úgy megy el, hogy valamit kapott. Sajnos most elmentünk az élményhajhászás felé… Márpedig azt sem lehet, hogy csak élmény, élmény, és az információk teljesen elsikkadjanak.
A vallásturizmus vagy általánosan a turisztikai képzés nagy kérdése az, hogy az első lépés, vagyis hogy a fiatal megkedveli a terepet, hogyan tud folytatódni. Ahhoz, hogy belőle jó szakember váljon, foglalkoztatni kell. Mégpedig oly módon, ahogy engem foglalkoztattak abban az időben. Ahhoz, hogy egy fiatalból valóban idegenvezető legyen, nagyon hosszú folyamatnak kell a végére járjon. Első lépésben be kell ülnie a buszba, és ott egy idegenvezető mögött fülelni, jegyzetelni, hallgatni, mert itt tanulja meg a „fogásokat”. Mert ha ő élesben megy negyven turistával maga mögött, és akkor fedezi fel a Bánságot vagy Bukovinát, az nagyjából kész katasztrófa. Előre be kell járni az utat egyébként gyakorlottként is, látni a viszonyokat a teljes tervezett útvonalon stb.
Oda akarok kilyukadni, hogy ahhoz, hogy a vallásturizmuson sikeres évfolyam legyen, és legyen minőségi utánpótlás a szakmában, ahhoz első lépésben nagyon sok utaztatás és gyakorlat kell a diákoknak. Ha csak utasként mennek, elviszik őket ide és oda is, az jó, de nem elég.
Ahhoz, hogy egy idegenvezető kiforrjon és jó legyen, azt hiszem, hogy körülbelül nyolc év tapasztalat kell. Nem tudom azt mondani, hogy egy érettségi vagy főiskolai diplomával akkor ő már megvan, és rögtön indulhat idegenvezetésre. Szükséges a tapasztalat, a tévedés és a tanulás, meg minden, ami ezzel jár.
Például nagyon egyszerű dolog, hogy az egyes települések és helyszínek nem csak „lógnak a levegőben”, össze kell tudni kötni őket. Legegyszerűbb, ha elég olvasottsággal rendelkezünk. Az a bizonyos nyolc év, amit említettem, erre is szolgál: járt, látott, hallott és olvasott ez idő alatt, jó esetben. És azt, amit ő olvasott, már össze tudja kötni egy, akár egy-két évvel korábban olvasott dologgal, és ilyenszerűen összeáll benne is a hálózat. Mert az, hogy évszámokkal elmondod, hogyan kötődik például Báthory István Erdélyhez, jó. De olvastad-e a Négy szél Erdélybent? Jártál-e az Ojtozi-szorosban, ahol ő elhagyta Erdélyt? Jártál-e a medgyesi evangélikus templomban, ahol a lengyel rendek meghívták? Ezeket már mind össze tudja kapcsolni. És ez a saját tapasztalat az egyik legfontosabb dolog, úgy hiszem.
Említetted korábban a csoportról, hogy idős, fiatal, illetve eltérő hátterű emberek találkoznak. Egy abszolút vegyes csoportot, amelynek tagjai most találkoztak először, hogyan tartod össze, mozgatod egyszerre?
Az egész pszichológia, néha pszichoterápia. Csapatot kovácsolni rettenetesen nehéz munka. Tehát mindenkihez hozzá kell szólni, mindenkit be kell kapcsolni, összehúzni őket egy kicsit. Nincs erre recept. Ezt valaki vagy megérzi, vagy nem. Én nem tudok parancsszóra idegenvezetni, próbálok úgy hatni az emberekre, hogy belássák, ők valahova tartoznak, valahova becsöppentek, ez egy közösség. Ha állandóan ki akarnak lógni, vagy hangoskodni akarnak, akkor az nehezített terep. Léteznek olyan csoportok, amikor vannak úgymond bölcsek, mindentudók, őket leszerelni is külön feladat, és erre sincs recept. Az egyik legnehezebb dolog, hogy a csapatot, a közösséget kialakítsuk egy utazáson, ennek az első lépése, hogy minden korosztályt meg kell nyerni, majd kezelni a nehéz eseteket, a későket vagy azokat, akik hajlamosak „elkallódni”, figyelembe venni a betegek igényeit, de nem kitéve őket a közfigyelemnek. Aki elveszlődik például, vagy aki nem hajlandó csapattag lenni, csatlakozom hozzájuk, beszélgetéseket indítok, és mondhatjuk úgy, nem engedem „elkallódni”. Ezáltal nem mellesleg megérzik, hogy a csapatban ők is fontosak, ők is benne vannak. Innen pedig már könnyebb együtt mozgatni a csapatot.
Eléggé megfeszített munkának tűnik a csoportszervezés és -kísérés. Mikor és hogyan pihensz?
Jó kérdés… A bejáró utakon pihenek, tehát akkor, amikor egy-egy túraútvonalat kidolgozok, amikor eltévedek egymagam az erdőben… De szigorúan véve még akkor sem tudok pihenni. A nyári szabadságolás alatt, amikor egy baráti társasággal utazunk el, akkor próbálom kikapcsolni az időfaktort, hogy nem kell időpontra megjelenni itt vagy ott, nem kell teljesíteni valamilyen távot, és nem kell nézni az órát.
Jelenleg épp megoldást keresek a töltődési időre, mert éppenhogy nincs elég belőle. Próbálom úgy alakítani a céget, hogy legyen egy menedzser, aki intézi az egészet, és én visszavonulok az idegenvezetéshez, és akkor tudok töltődni, mert lemegy egy nagy stresszfaktor rólam. Jelenleg egyemberes a vállalkozás, az pedig rengeteg pluszmunkával is jár, nem igazán marad időm arra, amire kellene. Természetesen az, hogy hivatalosan működöm, engedélyekkel és biztosításokkal védve, ad egy megnyugvást, hogy ha valami történik például külföldön, mondjuk lerobban a busz, akkor a biztosító fedezi a hazajutást, ami egy privát szervezésű csoportnál nem biztos, hogy (így) működik.
Másik téma a kérdés kapcsán, hogy sok utazás csak hétvégén lehetséges – de hétvégén sokszor van magánprogram is, esküvő, születésnap, és ezt össze kell hangolni, nem beszélve arról, hogy a családdal is töltsünk együtt időt, a ház körüli, kerti teendők is haladjanak. Bár ez elég nagy kihívás, ettől függetlenül szeretem, amit csinálok, bár ugye nem szorítható a klasszikus 8 órás munkák keretébe.
Hogyan látod, min múlik egy utazás sikere?
Egy útnak a sikere zárt csoport esetén három emberen múlik. A szervezőn, aki összeszedte a csapatot és tudja kezelni, a buszsofőrön, akinél a kormány van, és az idegenvezetőn. Ha ez a három ember össze tud dolgozni, akkor jó. Ha netalántán klikkesedés van, vagy pedig „szerepcsere”, például a sofőr bele akar szervezni a meglévő programba, akkor ismét bicegünk, mert más az ő célja, és más az idegenvezetőé, netán az utazásszervezőé. De az sem különb, ha egy személyben próbál valaki e három szerepben lenni egyszerre. Az úgy nem működik, bár egyre több ilyen van, mert olcsó.
Nagyon megfogott egy kedves turistánk, a győri ítélőtábla elnök asszonyának gondolata: „Azért jövünk Erdélybe, mert itt a lélek is velünk utazik.” A siker, ha lehet így fogalmazni, addig tart, amíg a lélek is velünk utazik. Amíg a munkában van lélek, addig úgy csináljuk. Ha már nincs, akkor ki kell lépni onnan. Én is azon szent percen, amikor nem kell már a lélek, váltok. De addig, amíg csak néhány embertől is érzem azt, hogy meg lehet pengetni a túrák vagy kirándulások alatt a lélek húrjait, addig csinálom.
Gondolod, hogy az utazásból „kikophat” a lélek?
A turizmus ma, azt hiszem, hogy nehéz helyzetben van, azért és annak ellenére is, hogy mindenki menni és látni akar. Ez a szellemiség, hogy mindenki ott akar lenni, élményeket akar, magával hozta a tömeges turizmust, és sajnos átvágások is gyakran vannak, amit a szakmabeli lát, a turista nem biztos, hogy észrevesz. Szervezőként például észrevehető, ha irreális áron adják a szállást. De nagyon sokszor bármilyen magas is az ár (nem csak a szállásé), belevágnak az emberek, a Covid emléke és a szomszédos háború ténye mozgatőerő is: jövőre nem biztos, hogy mehetünk, és akkor nekivágnak. A szolgáltató pedig alkalmasint ott nyúz meg, ahol bír. Tehát ezt nem szeretem, mert nem a lélek van előtérben, hanem a pénz. Természetesen nem lehet elhanyagolni az anyagiakat sem, hiszen valóban minden pénzbe kerül, de nem mindegy, hogy az árfekvés lehúzós, vagy sem. Az olcsónak pedig szintén megvan a maga hátránya, hiányzik esetleg a felkészültség vagy a koncepció.
Zárszóként, ha már koncepcióról van szó, ki tudnál emelni egyet, ami most aktuális neked?
A Covid körül a helyzetem megnehezedett egy picit. Ahogy említettem, addig befelé utaztattam csoportokat, és kívülről ismernek, de Erdélyben, Kolozsváron nem igazán. A lezárásokkal új koncepciót is kellett kialakítani, és most azon próbálkozom finoman, hogy kiépüljön egy utazóközösség, amelynek állandó aktivitása legyen, és ha utazni akar, akkor legyen meg a lehetősége. Erre alakítottuk ki a Kultúrmorzsát, amelynek kapcsán az az elképzelés, hogy ismerjük meg Erdélyt, utána pedig a Kárpát-medencei magyar közösségeket, hogy máshol hogy élnek, éreznek, mint látják a dolgaikat, stb. De ez is egy hosszú folyamat, amihez munkacsapatot kell építeni, mert az utánpótlásképzés, illetve főleg a nagy fluktuáció is fogas kérdés.
Fotó: Szabó Csaba archívuma
A beszélgetés megjelent a Vasárnap hetilap 2025/6. és 2025/7. lapszámaiban.
