Februárban, az újévi fogadalmakon túl, még szinte a tél szürkeségében a remény témája olyan, mint egy langyos, napsütéses simogatás egy olyan napon, amely hidegnek és borongósnak ígérkezett.
Remény – ízlelgetem a szót, és eszembe jutnak a környezetemből azok az emberek, akik életük mostani szakaszában valamiben nagyon reménykednek. Eszembe jut annak a fiatal lánynak az írása, aki betegségéből gyógyul ki, és aki a gyógyulás reményét megosztja a közösséggel, ahova tartozik. Eszembe jutnak az özvegyek, akik férjük/feleségük elveszítése után remélnek egy élhetőbb jövőt, ahol nem minden lélegzetvételhez kapcsolódik a gyász fojtogató érzése. Eszembe jut az az anya, aki gyerekét elveszítve próbálja nemcsak túlélni a mindennapokat, hanem építeni egy másfajta jövőt. Lepörögnek előttem civil kezdeményezések (ingyen lakhatási lehetőség onkológiai járóbetegeknek), amelyek a reményből születtek, és elsősorban különböző emberek szeretteinek életét, életminőségét hivatottak javítani, és amelyek tovább élnek, kinőtték magukat, és most már csoportokat szólítanak meg és szolgálnak ki. Magam előtt látom azt a fiatalt/középkorút/időst, aki egy új párkapcsolatban/előléptetésben/egy nagyszabású terve megvalósulásában reménykedik.
Amikor a reményre gondolok, nem tudok nem megpróbáltatásokra, megterhelő életeseményekre gondolni, hiszen a remény bár egy érzés, egy állapot és személyiségvonás egyaránt, amely bennünk van, és/vagy egy készség, amelyet életünk során elsajátítottunk, leginkább akkor válik kifejezetten jelenlévővé és cselekvővé, amikor jelenlegi élethelyzetünkkel elégedetlenek vagyunk. A remény rávilágít a bennünk lévő tervezőre, és mozgósítja az erőforrásokat ahhoz, hogy tervezni tudjunk, megoldásokat és utakat, kiutakat keressünk. Egyaránt horgonyoz le a jelenbe és mutat előre, a jövőre egy megálmodott, megtervezett, óhajtott cél irányába. Mint érzés és állapot segít elmozdulnunk a cselekvés irányába, kimozdít a tehetetlenségből és hozzájárul a célunk eléréséhez.
A remény egy folyamat is, egy olyan folyamat, amelyben kiindulva jelenlegi élethelyzetünkből, felfegyverkezve azzal a hittel, hogy létezik megoldás/javulás/másfajta életminőség, indulunk el az úton, nyitott szemmel, az akadályok figyelembevételével és az újratervezés lehetőségével, és járjuk végig azt. És mint minden folyamat, feltételezi a rászánt időt, a változást, a lehetséges segítőtársakat és a jutalmat az út végén.
A remény feltételezi a társat, az útitársat, hiszen bár bennünk születik meg és/vagy fejlődik ki, de szüksége van a bátorításra, az útmutatásra, a lehetőségeink tárházának a feltöltésére. Hiszen a reményben sokszor az útitárs, az ő mondatai lehetnek a kapaszkodók. És sokféle útitársunk akadhat: lehet családtag, lehet egy lelki vezető, egy orvos, aki mindig számít arra, hogy a következő ellenőrzésen is találkozik velünk, lehet egy ismeretlen is, aki a saját történetével inspirál, aki a bennünk lévő hőst segíti életre kelni és harcolni.
Ugyanakkor perspektíva is, hiszen túlmutat az itt és most-on, és elvezet egy másfajta vízióhoz, egy szélesebb látókörhöz, ahol (a képzeletbeli) szemüvegünk hirtelen megtisztul, látásunk kitisztul, és más megvilágításban látjuk a dolgainkat. Ahol a megpróbáltatás, a szenvedés, a kihívás értelmet nyer, ahol megértjük, hogy ebből mit tanít nekünk az élet, és be tudjuk építeni a személyiségünkbe.
A remény egy magatartás és válasz a különböző helyzetekre. Egy olyan válasz, amely a (testi és lelki) egészség irányába vezeti életünket, és amely révén a hiteles önrendelkezés és önmegvalósítás eredménnyé és jutalommá válik.
A remény a mindennapjainkban olyan, mint egy gyertya lángja: bár nem világítja meg teljesen a teret, de előre- és körbemutat, biztonságot ad, magában hordozza a felfedezés és a még több fény ígéretét. A remény egy ajándék, amelyet önmagunknak és embertársainknak is adhatunk, és amelynek hatása megsokszorozódva teszi szebbé, jobbá, élhetőbbé a mi kis- és nagyvilágunkat egyaránt. Hiszen ő a miénk, tőlünk elidegeníthetetlen, és lehet, hogy időnként el is halványul, de tudunk tenni azért, hogy megerősítsük őt.
Amikor hagyom, hogy bennem feléledjen a remény, akár csírájában, akár úgy, hogy mások történeteit használom mankóként… Amikor tudatosan jelen vagyok, és keresem a kicsiny csodákat és formálom a látásomat, hogy meglássam az apró, de annál értékesebb eredményeket… Amikor úgy gondozom magamban a reményt, mint a legritkább orchideát… Amikor a világ része maradok, és megpróbálom megtalálni azokat az embereket és közösségeket, amelyek javamra válnak, és magam mögött hagyni, ami és aki árt nekem, és amikor keresem, ápolom a hitemet, hogy úgy találjam meg a miérteket, hogy a tanítást tudjam elcsomagolni, és ne a mások és/vagy önmagam hibáztatása töltse be a lelkemet… akkor teszek magamért, egy jobb énemért, életemért.
A remény, a személyesen túl, lehet kollektív. És ott, ahol a remények találkoznak és kollektívvé válnak, megsokszorozódik az erő, megerősödik a cselekvés, és elindulhat a pozitív változás és a béke kis- és nagyvilágunkban egyaránt. Hiszen „a mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény, a jövő. A megálmodott kiút az összedőlő mában életet jelent. A felsejlő holnap körvonalai erőt tudnak adni, hogy ha kell, akár üres gyomorral is tovább tudjon menni az ember.” (Böjte Csaba)
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap Életmód rovatában.
