A címben idézett mondat egyike Olofsson Károly, Pater Placid magyar bencés szerzetes négy túlélési szabályának, akit 1946-ban egy szovjet katonai bíróság szovjet munkatáborokban letöltendő tíz év szabadságvesztésre ítélt, és börtönéül a Gulágot jelölte ki. Placid atya szabályait Pál József Csaba megyés püspök idézte homíliájában azon a szentmisén, amelyet január 26-án, vasárnap 10 órakor a temesvári Szent György római katolikus székesegyházban mutatott be az 1945-től a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt katolikus német hívek és áldozatok – köztük jelentős számban a mi egyházmegyénk területéről is – emlékére a deportálás 80. évfordulóján.
A szentmisén részt vett Martin Roos ny. temesvár főpásztor (akinek családját szintén súlyosan érintette a németek Szovjetunióba való elhurcolása, mivel a püspök édesanyja is a deportáltak között volt) és Nikola Lauš kanonok, a püspöki irodaigazgató, Walther Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész.
A liturgián és a megemlékezésen jelen volt Ulla Krauss-Nussbaumer, az Osztrák Köztársaság romániai nagykövete, Regina Lochner, Németország temesvári konzulja, valamint az Európai Német Kisebbségek Munkacsoportjának szóvivője, Bernhard Gaida Lengyelországból. A romániai német közösséget és a Német Demokrata Fórumot képviselte Ovidiu Ganț, a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR) parlamenti képviselője, dr. Paul Jürgen Porr, a Romániai Német Demokrata Fórum elnöke, dr. Johann Fernbach, a Bánsági Német Demokrata Fórum elnöke, Erwin Josef Țigla, a Hegyvidéki Német Demokrata Fórum elnöke, Josef Hölzli, a Német Demokrata Fórum észak-erdélyi elnöke, valamint Ignaz Bernhard Fischer, az Egykori Oroszországi Deportáltak Szövetségének elnöke. A megemlékező liturgián részt vettek továbbá a nagyszentmiklósi, billédi, dettai, kisőszi, lieblingi, buziásfürdői, resicabányai, nándorhegyi és pankotai német közösségek képviselői.
A szentmise zenei szolgálatát a temesvári Szent György római katolikus székesegyház Exultate kórusa látta el Bajkai-Fábián Róbert orgonista vezetésével. Orgonán Kelemen Krisztián, hegedűn Dr. Johann Fernbach játszott. Szólista: Renate Binkitsch. Elhangzott Franz Schubert Német mise/„Deutsche Messe”, valamint a deportáltak himnusza, a „Tief in Russland, bei Stalino”.
Szentbeszédében az egyházmegye főpásztora felidézte a 2017-ben, 100 éves korában elhunyt Placid atya négy túlélési szabályát: – Az imént hallottuk az evangéliumi részt, amely arról szólt, hogy mit tett és tesz Jézus itt a földön. Hallgassuk meg újra egy szakaszát: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást” Itt álljunk meg. Emlékezzünk a deportáltjainkra, akiket Oroszországba hurcoltak, csupán azért, mert németek voltak. Ott kegyetlen megpróbáltatásokat kellett elviselniük, sokan nem is élték túl.
A szenvedés egy rejtély. Alig tudjuk felfogni a mélységét. Placid atya leírja, hogyan segítette őt és fogolytársait a hit ezekben a kegyetlen helyzetekben. A többi deportálttal együtt négy szabályt állított fel, amelyek sokuknak segített. Az első szabály: nem szabad túl komolyan venni a szenvedést, és nem szabad panaszkodni. A második: Keressük az élet apró örömeit. Mert sok öröm van, de gyakran nem vesszük észre. A harmadik: Ha nem akarom elfogadni, hogy csak egy hangya vagyok a fegyveres ember előtt, akkor minden erőmet össze kell szednem, hogy megmutassam, bebizonyítsam, hogy emberibb, jobb, nemesebb vagyok, mint a fegyveres. És végül a negyedik: Azok, akik bele tudnak kapaszkodni valamibe, könnyebben elviselik a szenvedést. Nekünk, hívő embereknek volt valaki, akibe kapaszkodhattunk: Isten. Tudatában kell lennem annak, hogy a jó Isten is azt akarja, hogy legyőzzem a jelenlegi nehézségeimet és szenvedéseimet – ha lehorgonyozom benne, könnyebben meg tudom ezt tenni..
„Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.” – vallotta a bencés szerzetes a fogság éveiről. Minden bizonnyal azoknak is megvoltak a maguk túlélési szabályai, akiket „Tief in Russland, bei Stalino”, azaz „Távol Oroszországban, Stalinóba” deportáltak, és a hazatérés reményében teltek a napjaik, ahogyan azt a fent említett „Távol Oroszországban, Stalinóban” című, a deportáltak himnuszaként említett közismert dal szövege is leírja: „Eljön majd az idő számunkra is, amikor felszabadulunk. Akkor hazamegyünk majd hozzátok, szeretteink. Ó, micsoda boldogság lenne az”. De sok, nagyon sok deportált számára ez az álom sajnos csak álom maradt…
A szentmisét követően a hívek, a deportálás néhány túlélője, illetve az elhurcoltak leszármazottai az Adam Müller-Guttenbrunn Házhoz vonultak, ahol az épület bejáratánál állított, Oroszországba deportáltak emlékművénél imára és koszorúzásra került sor. Az imát Walther Sinn lelkész vezette, beszédet mondott Ignaz Bernhard Fischer, az Oroszországi Deportáltak Szövetségének elnöke.
A megemlékezés az Adam Müller-Guttenbrunn Ház dísztermében agapéval folytatódott.
Ezen a vasárnapon az ószadovai, az oravicabányai, az aninai, az orsovai, a karánsebesi, a nándorhegyi, a resicabányai, a boksánbányai, a stájerlaki és a dognácskai római katolikus templomban celebrált szentmiséken a helyi közösség tagjai a deportálás áldozataiért is imádkoztak.
Miután Románia 1944. augusztus 23-án átállt a szövetségesekhez, a német nemzetiségű román állampolgárokat etnikai származásuk alapján a német nemzethez tartozónak tekintik, és ezért társfelelősnek tartják a háborúért és annak következményeiért. Így az 1940-ben a Német Etnikai Csoport (GEG) létrehozásáról szóló törvényerejű rendelet, illetve e rendelet 2. és 3.3 cikke szolgáltatta a jogalapot ahhoz, hogy minden romániai német nemzetiségű személyt a hitleri Németországgal együttműködőnek minősítsenek. Ennek eredményeként 1944-1946-ban elnyomó intézkedéseket hoztak az egész közösség ellen. A német kisebbség kollektív büntetésének fő intézkedései a következők: minden munkaképes személy deportálása a Szovjetunióba „újjáépítési munkára”, mások elhurcolása „közmunkára” az országból; a 485/1944. sz. törvényerejű rendelet alapján a német etnikai csoport tulajdonába került közösségi vagyon elkobzása, beleértve az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház és a Bánsági Római Katolikus Egyházmegye tulajdonát képező, „ellenséges vagyonnak” minősülő vagyontárgyakat, végül a vidéki német lakosság teljes kisemmizése az 1945. március 23-i földreformmal. Mintegy 70 000 német nemzetiségű személyt deportáltak 1945. januárjában a Szovjetunióban folyó újjáépítési munkálatokra. A Szovjetunió Állami Védelmi Bizottságának 1944. december 16-i 1761. számú, Sztálin által aláírt titkos parancsa rendelkezett a Vörös Hadsereg által felszabadított romániai, jugoszláviai, magyarországi, bolgár és csehszlovákiai területeken a 17-45 éves férfiak és a 18-30 éves nők mozgósításáról és internálásáról, valamint a Szovjetunióba történő munkára küldéséről. Nem volt megengedett elhurcolni a gyermekeket egyéves korukig szoptató anyákat. Visszaemlékezéseikben a deportáltak leírják az elhurcolásuk idejét, a marhavagonokban a Szovjetunióba való szállítást, a kollégiumok felállítását a Szovjetunióban fűtetlen csarnokokban, a nehéz bányamunkát, a gyakori baleseteket, az éhhalál, a betegségek vagy balesetek miatti haláleseteket, de azt is, hogyan szerveződtek és segítették egymást, és hogyan könnyítették azok életét, akik túlélték az első két nagyon nehéz évet.” (Szemelvények az UN VEAC FRĂMÂNTAT. Germanii din România după 1918 című kötetből / Hannelore Baier Deportare, deposedare, discriminare. 1944-1948, pp. 149-157, passim).
A temesvári egyházmegyéből tizenegy papot deportáltak, noha a Szövetséges Ellenőrző Bizottság bukaresti küldöttsége, a bukaresti apostoli nunciatúra és Augustin Pacha püspök ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a papok, az apácák és a szerzetesek mentesüljenek a deportálás alól. Egy jószívű tiszt segítségével sikerült elérni, hogy általában az apácákat, valamint a temesvár-józsefvárosi apáca-jelölteket és novíciusokat mentesítsék a deportálás alól. Az ezt követő hónapokban Pacha püspök Bukarestbe utazott, és meghallgatást kért Mihály királytól, Elena királynőtől és a kormányfőtől, hogy megpróbáljon közvetíteni hívei hazatérésében a Szovjetunióból, de a kijelöltek egyike sem fogadta.
(Hans Hartl, Das Schicksal des Deutschtums in Rumänien (1938-1945-1953), a „Beihefte zum Jahrbuch der Albertus-Universität, Königsberg” / Pr. XIV, Würzburg, Holzner-Verlag, 1958, gyűjteményből, p. 121, Hans Bohn (edit.), Zur Geschichte der Klösterlichen Erziehungs- und Bildungsstätten im Rumänischen Banat, Nach den chronologischen Notizen der Ehrw. Schulschwester M. Leonilla Kilzer, Landshut, s.n., 1990, p. 33., Franz Kräuter, Erinnerungen an Bischof Pacha. Ein Stück Banater Heimatgeschichte, Bukarest, Allgemeine Deutsche Zeitung-Verlag, 1995, p. 148, Claudiu Călin, Dieceza de Timişoara între 1948-1989 în Biserica Romano-Catolică din România în timpul prigoanei comuniste (1948-1989), Iaşi, Edit. Sapientia, 2008, p. 98-102.)
