Mészáros Andrea pszichoterapeutát, pár- és szexuálpszichológust kérdeztük az örömhöz való hozzáállásunkról, alapjában véve a magyar mentalitásról. Az örömhöz kapcsolódóan kitértünk arra is, hogy az év során kínálkozó, főként nagyobb ünnepek előtt miért vonzanak annyira az üzletek kiarakatai, miért hatnak ránk annyira.
A magyarokról azt szokták mondani, hogy sírva vigadnak. Mennyire igaz ez? Mennyire tudunk örülni, mennyire tudjuk megélni a pillanatot?
Össztársadalmilag nagyon nehéz dolog ez. Mentálisan arra vagyunk nevelve, hogy inkább a múltban éljünk, arra figyeljünk, ami volt, vagy a jelennek az olyan részleteit lássuk, amelyek arról szólnak, hogy másnak hogyan felel meg, vagy pedig a jövőben éljünk: mi lesz, ha… Ez a hármas irány nagyon meghatározza a mentalitásunkat, nem beszélve arról, hogy általánosan is el lehet mondani a magyar társadalomról, hogy elég nehezen kezeli az érzelmeket. Sok negatív érzelem fakad a múlton való lamentálásból vagy abból, hogy a jelenben azon aggodalmaskodunk, hogyan felelünk meg másoknak. Ez az ünnepek alatt borzasztóan mérvadó: megpróbálunk mások kedvére tenni.
A jövőre irányuló ilyenfajta gondolkodás – mi lesz, ha… – pszichológiai szempontból a szorongás melegágya. Decemberben, vagy általában véve az ünnepekre készülve sok családban gyakori gondolat: Mi lesz, ha nem lesz jó az ünnep? Mi lesz, ha nem tudunk eljutni mindenhová? Mi lesz, ha megszégyenülök? Nagyon sok családban az étkezésen áll vagy bukik minden, ettől függ az egész ünnep(ség), terülj-terülj asztalkámmal várják a vendégeket, pedig az ünnep nem erről kellene szóljon. Nem görcsbe rándult gyomorral kellene szaladgálni egyik családtagtól a másikig, hanem az egymásra hangolódásról, a kapcsolódásról.
Az ünnepek előtti kínálat főként a pillanatnyi örömök kielégítésére van kiélezve. Miért válik be ez ennyire?
A kínálatban a pillanatnyi örömök kielégítése pszichológiai szempontból azért válik be ennyire, mert a mélyre ásva tudjuk, hogy volt időszak, amikor egy alma vagy egy dió volt az ajándék, és a nincsnek ez az érzése és tapasztalata generációs örökségként lecsapódott – ezt hívja a pszichológia kollektív memóriának –, és ez a folyamatos hiányérzet „dolgozik” bennünk. A magyar mentalitás általában is arra fókuszál, hogy mink nincs, s emiatt a hirtelen szükségletkielégítés borzasztóan erős – itt és most meglátom, végre meg tudom engedni magamnak, és ezt az említett hiányérzetet kompenzálva, át is estünk a ló másik oldalára, és most habzsolunk, mindent is megpróbálunk megszerezni magunknak.
Az ünnepek alatt főleg a gyerekekkel kapcsolatosan veszem ezt észre, tapasztalom terapeutaként is a szülőknek ezt a fajta túlkompenzáló, mindent is megadó attitűdjét. Pszichológusként azt mondhatom, hogy ez abszolút káros a gyermekek fejlődésére, s főleg így az ünnepekre készülve nagyon őszintén szoktam azt a tanácsot adni, hogy próbálják meg picit korlátozni az ajándékokat. Sok esetben már a gyerekek mondják azt, hogy túl sok, elérnek arra a szintre, hogy már nem tudnak örülni az ajándékoknak, mert annyira sokat kapnak. Amiben nagyon nehéz korlátozni főként a nagyszülőket és a látogatókat, az a tömérdek édesség, ami teljesen felesleges, s ami mind szintén az egykori hiányból ered: most meg tudják engedni azt, ami nemhogy nekik nem adatott meg, de még a gyerekeiknek sem tudták megadni, ezért próbálják az unokákat ellátni minden földi jóval.
Kérdezett: M. Gál Katalin
