A világnapokkal is úgy vagyunk már, mint a legtöbb kisebb ünneppel. Volt, van, lesz – nélkülünk is. Igaz, hogy a legtöbbel nem is tudunk mit kezdeni. Mihez fogjak az adatvédelmi vagy a rákellenes világnapon? Hol érint ez engem, s mi tennivalóm lenne vele tehát? Bár ezek a jeles napok figyelemfelhívókként állnak a kalendáriumban, a figyelmünk épp úgy siklik át fölöttük, mint az egyre több és több névnapon.
A magyar kultúra napja vajon azok közé tartozik, amik felett könnyen át tudunk siklani? A Facebookon ömlik ránk a megemlékezések és bejegyzések tömkelege, tehát elfelejteni nem tudjuk. Ha a kötelező megosztási reflexet vagy saját bejegyzést leszámítjuk, akkor mit tettünk mi ma a magyar kultúra napja kapcsán? Olvastunk-e magunknak egy verset legalább? Hallgattunk-e magyar zenét? Néztünk-e múzeumban vagy képtárban – akár azok oldalán – magyar művészeti alkotást? Természetesen tudom én, hogy az esztéták most ógnak és mógnak, hogy a kulturális produktumok értékét alapvetően nem a nemzetiség határozza meg, és ez így is van. De a magyar kultúra napján talán elnézhető, ha mégis így szűkítjük a prizmánkat.
Múlt nyáron jártam először a nagybányai művészeti múzeumban, bár a városban már jó párszor előfordultam. A belépéskor megdöbbentem a belépő összegén. Írd és mondd, 12 (tizenkét!) lejért lehet a nagybányai festőiskola állandó kiállítását és az időről időre frissülő kortárs képzőművészeti tárlatot megnézni. Olyan méltán híres és lenyűgöző képekkel lehet így találkozni, amelyek még képernyőn keresztül is mélyen hatnak kékjükkel, zöldjükkel, fehérjükkel, árnyalataikkal és vászonra örökített mozdulat(lanság)aikkal. Igaz, hogy kellemes nyári szombat délután volt, de egy árva lélek nem volt rajtunk kívül az egész múzeumban. Tizenkét lej, bő két euró. A kultúra ára, mondhatnánk némiképp sarkítva. Adunk-e magunkra, mármint a magunk kultúrájára annyit, hogy legalább egy napon vagy valamikor mostanság elmenjünk egy olyan helyi kulturális intézménybe, ahol magyar alkotó művét is megtekinthetjük, Uram bocsá’, engedve, hogy hasson ránk? Vagy felkeressük-e falunk/városunk ikonikus, magyar vonatkozású épületét, hogy egy pillanatig megállva előtte, csodáljuk részleteit, tudatosítva, kultúránkhoz tartozik ez is.
Olvassuk-e falunk-városunk szülöttének írásait? Ismerjük-e azt, aki ír, és értjük-e, ami a billentyűzetéről kikerül? Hát tudjuk-e azt, hogy írt-e már valaki olyasmit, ami a szűkebb pátriánkról szól vagy ott játszódik? Esetleg albumot adtak-e ki, ami rólunk szól – viselet, épített környezet vagy szokások megjelenítésével? Számtalan kényelmetlen kérdés, amit legalább a magyar kultúra napján meg kellene válaszolnunk a magunk számára. Vagy mindenre van egy kifogásunk? Drága, sok időbe telik, unalmas, nem érdekel, nem nekem szól, más zenét szeretek… ami pedig ingyen lenne, az nem elég értékes, ha semmit sem kérnek érte cserébe?
Ha már megosztottunk valamit ma a közösségi oldalunkon a magyar kultúra napja apropóján, akkor tegyük meg azt a szelíd önvizsgálatot is, ami többek között a fent felsorolt kérdésekkel indul, és valahol ott végződik, ahol az a kényelmetlen világnapi érdeklődés áll, nekem személyesen mit jelent, mit teszek érte és mit teszek általa magamért, másokért, a közösségemért.
