Többszázan vettek részt a madéfalvi veszedelem idei kétnapos megemlékezésén. Január 6-án tartották a lovaszarándoklatot, amelyen ezúttal a három hónappal ezelőtt elhunyt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár emléke előtt is tisztelegtek. Aznap este a turulmadaras emlékmű közelében egy kopjafát is szenteltek a bukovinai székely felmenőkkel is rendelkező néhai államtitkár, a település díszpolgára tiszteletére, amelyet gyermekei lepleztek le.
Január 7-én a Siculicidium-kápolnában püspöki misén emlékeztek az 1764-ben történt, székelyek ellen elkövetett legnagyobb vérengzés áldozataira. „Én imádkozom ebben a szentmisében azért, hogy valóban mindig újra és újra tudjunk visszaemlékezni mindarra, ami itt, Madéfalván történt 1764-ben. Tudjunk kiállni azokért az értékekért, amelyekért az elődeink ki tudtak állni. De ugyanakkor imádkozzunk azért is, hogy mi is világító jel tudjunk lenni ebben a világban, keresztény értékeinknek hiteles jelei keresztény életünkben. Imádkozzunk azért, hogy ne a halál, hanem az élet legyen a szemünk előtt! Nagyra értékeljük és gondosan őrizzük lelkünkben az isteni élet ajándékát, hogy a mindennapi életünk tanúsítsa a mi keresztény voltunkat. Imádkozzuk az egyetemes könyörgésben, hogy a rendszeres imaélet, szentmisére járás, szentségek buzgó vétele által erősítsük meg a hitünket. Imádkozzunk azért, hogy ahogyan akkor volt a vértanú elődeinkben összefogás, az egyházközségünk is igaz testvéri szeretettel tudjon viseltetni egymás iránt. És végül imádkozzunk azért, hogy a nagy testvéreinkben, a hősökben, a szentekben, vértanúkban mindig vonzó példaképekre és hathatós közbenjárókra lelhessünk”, mondta prédikációjában dr. Kerekes László segédpüspök.
A liturgia után az emlékezők fáklyák kíséretében vonultak az emlékműhöz. Szentes Csaba polgármester, Hankó Balázs, Magyarország kultúráért és innovációért felelős minisztere és Tánczos Barna kormányfő-helyettes, pénzügyminiszter méltatta a hősök emlékét, kiemelve a 261 évvel ezelőtt történtek mához szóló üzenetét is. A koszorúzással záruló emlékezésen pusztinaiak és bukovinai székelyek magyarországi leszármazottai is részt vettek.
Csúcs Mária
Szentes Csaba polgármester: Évről évre összegyűlünk ezen a helyen megemlékezni az 1764. január 7 -én történt eseményekre. Ilyenkor mindannyian elsősorban felidézzük azt a téli hideg reggelt, amikor emberek százai ágyúszóra ébrednek, amikor ártatlan menekülő édesanyákat és kis gyerekeket mészárol le a császári katonaság, amikor egy emberi élet teljes munkáját kell itt hagyniuk és menekülni kell a halál elől, közben végignézni a felgyújtott és kifosztott házaikat, itthon hagyni legyilkolt hozzátartozóikat. Fel sem foghatjuk, hogy azok az emberek, akik átélték ezt az eseményt és elmenekültek, honnan és miből volt erő egy teljesen más helyen letelepedni, házakat építeni, gyereket vállalni és újra közösséget építeni. De számunkra az is felfoghatatlan, hogy azok, akik itthon maradtak, hogyan tudtak ebből a vérfürdőből kimosakodni, eltemetni azt a sok ártatlanul lemészárolt férfit, gyereket és anyát, visszaépíteni a felgyújtott házakat, hinni azt, hogy ez többet nem történhet meg településünkkel, népünkkel, továbbra is olyan körülmények között, amikor folytatódik a sorozás és elindul a felelősségre vonás. A történelemben nem páratlan, de egy különleges esemény tárul elénk, amikor nem a külső ellenség támad ránk, nem a török vagy a tatár dúlja végig házainkat, hanem azon birodalom katonái, amely birodalomhoz tartoztunk, és különleges, de nem egyedi eset az sem, hogy egy ilyen esemény után nem a gyilkosokat kérik számon és vonják felelősségre, hanem a túlélőket. Akik túlélték ezt a vérfürdőt és elvesztették családtagjaikat, gyerekeiket, barátaikat, azoknak további meghurcoltatásokkal, vádakkal és számonkéréssel kellett szembenézniük. Akik elmenekültek, azokban is az állandó rettegés, hogy hol találnak hazára, hol lesz az a hely, ahol visszaépítik otthonukat, ahol tervezni tudnak, családot alapítani és hinni egy boldogabb jövőben. Tudjuk, hogy a katona parancsot hajt végre, számtalan példa van rá a történelemben, hogy aki egyik közösségnek gyilkos, azt egy másik ország vagy egy másik közösség hazafiként, hősként élteti… Mégis nekünk, mai embereknek felfoghatatlan, hogy ártatlan emberek halnak meg, ártatlan embereket hurcolnak meg és a gyilkolási parancsot kiadó vezérek körében nincs felelősségre vonás, pedig a császári rendeletben az állt, hogy békésen győzzék meg a székelyeket és nem erőszakkal. Buccow tábornok esete is ismerős politikai lépés számunkra, amikor egy vezető ember nem megfelelően végzi munkáját és nem lefokozzák, hanem mást neveznek ki helyette és őt még nagyobb feladatokkal bízzák meg, azaz felfelé buktatják. Az is ismerős számunkra, hogy egy központi parancs végrehajtását sok esetben a helyi vezetők, helyi végrehajtók túlzottan értelmezik, életük és karrierjük nagy kibontakozásának tekintik, akadályozva vagy ellehetlenítve ezáltal saját közösségük fejlődését, jöjjön ez a parancs Bécsből, Brüsszelből, Bukarestből vagy akár Budapestről. Csupán mi, egyszerű emberek azt nem értjük, hogy az ilyen vezető emberek a nap végén hogyan tudnak szembe nézni saját lelkiismeretükkel, saját magukkal, saját közösségükkel, amikor az aznapi tevékenységükben az áll, hogy hány embert gyilkoltak meg, hány ember, esetleg közösség munkáját, életterét akadályozták fejlődését ellehetetlenítve. Mindezen történések után azt is mondhatjuk, kész csoda az, hogy elődjeink ezt túlélték, kész csoda, hogy ma mi itt vagyunk, mert a madéfalvi veszedelmet követte a számonkérés és az elvándorlás, majd az 1848-as forradalom, a világháborúk, a trianoni döntés, a kitelepítés, a kommunizmus; 1990 után eljött az az idő, amikor itt összegyűlhetünk és megemlékezhetünk anyanyelvünkön, január elsejétől pedig szabadabban járhatunk Európában. Az anyaország kormánya velünk együtt emlékezik, nemzetben gondolkozik és itt van mellettünk, Románia kormányában ismét van a mi közösségünkből származó miniszter Tánczos Barna személyében, aki miniszterelnök-helyettes, valamint vezeti az ország pénzügyminisztériumát: hatalmas felelősség és feladat ez. Nagy köszönet a madéfalvi közösségnek, hogy lassan 20 éve nagyon komolyan veszi a közösségi döntéseket és kimagasló arányban tudott az elmúlt év választásain teljesíteni. Ahhoz, hogy ilyen történelmi túlkapásokat túléljünk és biztonságban tudjunk építkezni, tervet szőni, elengedhetetlen a hit! Az a fajta hit, ami nem a félelemből fakad, nem valami mások számára való megfelelés kényszeréből szülte képzelet, hanem az a hit, ami szabadon születik meg bennünk, ami táplál és erőt ad, ami összekovácsol és nem a megkülönböztetésre ösztönöz, az a hit, ami bizalommal tölt el emberi kapcsolatainkban, az a hit, amivel segítjük és formáljuk egymást, nem megalázzuk csak azért, mert nem egyformán látjuk a világot. Az a hit, amely képes megértetni velünk, hogy mindannyian más és más tulajdonságokkal rendelkező emberek vagyunk, de e sokszínű tulajdonságból egy erőt lehet összekovácsolni. Az a hit, ami ma ide hozott minket, az a hit, amellyel évről évre elzarándokolunk a csíksomlyói búcsúra, ami a templomba hív, amivel az iskola padjait megtöltjük. Mert templom és iskola nélkül nincs fejlődés, ez nem csupán egy szlogen, ezt bebizonyította és bebizonyítja ma is a történelem. Ott, ahol üres e két épület, nincs életcél, nincs jövő! Ha a madéfalvi veszedelem alatt és után nincs Zöld Péter, nincs Hadik András, akkor valószínű, hogy mi, madéfalviak és a bukovinai székely közösség nem lehetne ma itt! Nekünk, vezető embereknek, világiaknak és egyháziaknak, pedagógusoknak hatalmas feladatunk és felelősségünk van, de nincs fontosabb feladatunk, mint otthonossá tenni a templomot és az iskolát, hogy gyerekeink szeretettel és bizalommal lépjenek be ezekre a helyekre. Ne csak számonkérés és minősítés legyen, hanem tanítás és példamutatás, nem lekezelés, hanem segítségnyújtás. Ez a két hely a megnyugvás és a töltekezés helye legyen. Igen, a mai fiatalok, a mai gyerekek talán nem olyanok, mint mi, nem úgy nőttek fel, teljesen mások, de ne feledjük el azt, hogy a mieink, mi neveljük és formáljuk őket: a szűk család és a teljes közösség, és csak akkor lesz itt jövő, ha megértjük őket, tanítjuk őket. Ők majd tovább viszik ezt az örökséget, ezt a hitet, ezt a Zöld Péter-i szellemet! Gondolataimat Potápi Árpád Jánosnak a szavaival zárom, akinek a tegnapi naptól kezdve kopjafa őrzi emlékét itt, a madéfalvi emlékmű környezetében: „Mindenki a saját közösségében, a saját településén kell megtegyen mindent annak érdekében, hogy a magyarságnak ne csak múltja, jelene, hanem jövője is legyen.”
Hankó Balázs, Magyarország kultúráért és innovációért felelős minisztere: „Ezerhétszázhatvannégy év január hét virradóra de sok ártatlan székely vér Madéfalván hull a hóra. / Vértől piros az Olt vize, piros víz foly a Dunába, aki elmegy onnan élve, bújdosik a nagyvilágba. / Kik a gyepü védelmezést kötelességnek tartották, szalonka-völgyi nagy gyűlést előző napon megtartották. / És aközbe hírvivő jött, a Bukov lovasfutárja, hogy a székely kiküldöttek menjenek fel Madéfalvára. / Szállásolják el magokat, Mindenki az éjszakára, hogy pihenve várhassanak a Bukov akaratára. / Szalonkából azért ment a tömeg nép Madéfalvára, (de) azon éjnek hajnaláig, senki se gondolt a halálra. / A hajnali kakas szavát ágyúszó helyettesíti, kit a golyó el nem talált, megrémülve felébreszti. / Minden lélek megpróbálta, menekülni ki belőle, de a falu katonával, három oldalról van kerítve. / És a Bukov katonái, olyan dühösök valának, aki menekült feléjek, élve még egyet se hagyának. / Szegény székely árva népe, maga veszedelmét látva, sorsa nem tért javulásra, bújdosik a nagyvilágba” A mádéfalvi ballada népi gyűjtésből, apáról fiúra szállt, generációkon át kísért és kísér bennünket. Mondja el, vési szívünkbe, vési lelkünkbe írja belénk mindazt, mi történt! SICULICIDIUM! Egy nép ellen elkövetett tudatos gyilkosság! Mindez azért, mert ragaszkodott önállóságához, mert ragaszkodott ősi jogaihoz, mert ragaszkodott önmagához, ragaszkodott identitásához! Mert nem hódolt be nagyhatalmi elvárásra, mert autonóm és szuverén népként kívánt és kíván létezni! Elvárta és elvárja, hogy tiszteletben tartsák hitét, identitását, kultúráját, hagyományait! Nem, nem a határvédelmet tagadta meg 261 évvel ezelőtt a székelység, hanem autonómiánkból, szuverenitásunkból, jogainkból nem akartunk és nem akarunk engedni! Mint a történelem során oly sokszor tettük ezt, álltunk és állunk védelmező bástyaként! [..] Emlékszem jól 1990 nyarára, amikor gyerekként háromszéki nagyapámmal léptük át a családdal közösen, félelemmel telve a határt! Emlékszünk sokan rá. Már a határ előtt csendben kellett maradni, tapintható volt a feszültség, és egyben az is, hogy bármiért is – de leginkább azért, mert magyarok vagyunk, belénk köthetnek. De az első út arról szólt, hogy láthattam immár valóan is, nemcsak a családi történetek, balladák által Székelyföldet! Láthattam nagyapám szemében mindazt a fájdalmat, amit az elmúlt évtizedek jelentettek neki, és azt az örömet, amelyet a család találkozása, összetartozása teremtett meg! Hiszem, hogy 2025. január elsejével nemzeti közösségünknek új erőt adó időszak veszi kezdetét! […] A madéfalvi veszedelem nem csupán a múlt tragédiája, hanem a jelennek és a jövőnek szóló üzenet is. Arra tanít bennünket, hogy a szabadság nem természetes állapot, bármennyire is létszükségletünk, a szabadság kivívott, így folyton megőrzendő kincs. Elvesztése erőszakból, árulásból, önfeladásból, egység hiányából és a közösségi érdektelenségből fakad. Tapasztalatból tudjuk, hogy a megosztottság veszélyesebb, mint a külső veszedelem, az árulás ára pedig életekben mérhető. […] 1764-ben Madéfalva megtámadására a parancsot a szegedi születésű Siskovics József császári-királyi táborszernagy adta ki, a székelyek sorozásáért felelős császári bizottságnak pedig erdélyi magyar arisztokrata tagjai is voltak. Ők azok, akik feladták a saját nemzetüket, ők azok, akik az erőszaktól sem riadtak meg. Megbocsájthatatlan megfelelési kényszerben voltak a Habsburg udvar elvárásainak. […] De voltak és vannak és lesznek Hadik András grófok, hős példaként. Hiszen Hadik arra használta életét, életében elért tekintélyét és sikereit, hogy a székely családok sorsát javítsa, számukra biztosítson új életet a bujkálás, száműzetés, szégyen elől. Hadik élete vége felé járva kegyelmet harcolt ki Mária Terézia magyar királynőnél a Habsburg kényszersorozás elől Moldvába menekült székelyeknek és családjaiknak, akiket aztán Bukovinában telepített le. A bukovinai székely települések közül Hadikfalvát és Andrásfalvát is őróla nevezték el hálából. És Istensegíts, Fogadjisten falvak pedig az örök igazságnak való felszabadító alárendeltségét hirdetik. Így érvényesítve Szabó Dezső író későbbi örökérvényű gondolatát: minden magyar felelős minden magyarért a Kárpát-medencében és azon túl is — ez a nemzetpolitikánk fundamentuma és ezt rögzíti Alaptörvényünk Nemzeti Hitvallása is. A mi szabadságunk ma nem ágyútűzben dől el, hanem a nyelvi, kulturális és közösségi jogaink megőrzésében. A madéfalvi vértanúk arra figyelmeztetnek minket, hogy mindig legyen bátorságunk kiállni jogainkért és igazságunkért. Mindig legyen bátorságunk nemzetünket, nemzetünk javát előbbre helyezni a magunk javánál. Ha ezt nem tesszük meg, könnyen elveszíthetjük mindazt, amit őseink vérrel szereztek meg nekünk. Ma azért kell küzdenünk, hogy senki ne dönthessen rólunk nélkülünk, és hogy a magyar nemzet minden tagja érezze: tartozik valahová, életformája, nyelve, hite és jogai biztonságban van. Madéfalva díszpolgára, Potápi Árpád minden időben vallotta nemzetünkről, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk! Ezt az örökségét tovább kell vinnünk. A szabadságért folytatott küzdelmünk a birodalmi érdekek hálójában ma már elsődlegesen a jogaink, a kultúránk, a nyelvünk és az oktatásunk megőrzésében zajlik. Magyarország kormánya elkötelezett abban, hogy minden magyar közösség számíthat az anyaország támogatására, bárhol is éljen. […] A madéfalvi vérengzés tanulsága és a bukovinai székelyek példája is mutatja, hogy a Kárpát-medencében és a nagyvilágban olyan válságálló magyar közösségekre van szükség, melyek az anyaország anyagi támogatásával a bölcsőtől a sírig biztosítani tudják az oktatáson, a kultúrán, a munkahelyeken, a családok biztonságán és a nyelvi jogokon keresztül, hogy aki magyarnak született, magyarnak maradhasson meg és gyerekei, unokái generációira is át tudja hagyományozni ősei örökségét. A madéfalvi mártírok emléke pedig addig nem halványul, míg itt, helyben minden évben lesznek, akik megemlékezzenek a siculicidiumról. A madéfalvi mártírok emléke ma is arra kötelez minket, hogy soha ne adjuk fel a szabadságunkat, jogainkat és identitásunkat. Legyünk méltók az ő áldozatukhoz, és vigyük tovább azt az örökséget, amelyért ők életüket adták. Adja Isten, hogy mindig legyen erőnk és hitünk a szabadság és igazság védelmében! Adja Isten, hogy legyen erőnk megakadályozni azt a mindent eltörölni akaró erőt, mely hitet, kultúrát, identitást akar megsemmisíteni! Ez a mi küldetésünk!
