Évvégi, év eleji fogadalmak, töprengések közepette azon tűnődtem, milyen lenne, ha lenne a határtartásnak világnapja? Milyen lenne, ha minden évben legalább egy napon mindenki egyenként és társadalmunk egésze fokozottan figyelne arra, hogy gyakoroljuk határaink betartását, egymás határainak a felismerését, tiszteletben tartását és a nemet mondást.
Milyen lenne, ha beszélgetéseinkben a társunk tudná, hogy mennyit mondjon, mit kérdezzen, milyen hozzáfűzéseket mellőzzön? Milyen lenne, ha a mindennapokban a sorban magunk elé engednénk a várandós nőt vagy éppen a kisgyermekes anyukát? Milyen lenne, ha ez meg tudna történni anélkül, hogy törvény szabályozná? Milyen lenne, ha az idős személy is észrevenné a buszon azt a kisgyermeket, aki szintén elalszik a lábán a fáradtságtól, és átadná a helyét neki? Azt a helyet, amelyet a kora mentén magáénak tart és követel? Milyen lenne az, ha úgy parkolnék, hogy a járókelők is el tudjanak férni mellettem a járdán, és ne az én autóm uralja egyedül azt? Milyen lenne, ha tudnánk úgy kérdezni, hogy társunk a kíváncsiságot és elfogadást érezze a kérdéseinkből? Milyen lenne, ha tudnánk ítélkezésmentesen visszajelezni, netán dicsérni is?
Milyen lenne, ha ismernénk a saját határainkat, és felismernénk másokét is?
Születésünk óta határok között élünk, és ezeket a határokat a legtöbbször szabályok, tiltások és értékek mentén sajátítjuk el. Elsődleges szerepe van ebben a szüleinknek, majd az óvodának, iskolának, a szűk és tágabb környezetünknek, munkahelyeknek stb. Elsősorban szerepe van a családnak, hiszen ott tanuljuk először, hogy hol vannak a világunk határai, azáltal hol vannak a saját határaink is. Sajnos napjainkban a nevelési stílusban gyakran meghatározó a határt nem szabás elve, és ezáltal a zéró tolerancia elve a mások határaival szemben. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nekem/a gyerekeimnek szabad mindent minden helyzetben, a másiknak, aki velem/velünk kapcsolatba kerül, viszont semmit. Az én gyerekem szabadon játszhat a játszótéren, joga van bármelyik eszközt használni, de a másik maradjon távol, ne akarja ugyanazt, mert sérti az én gyermekem szabad mozgásterét és lehetőségeit. Vagy a felnőttek világából vett példával élve: túlzsúfolt buszon nekem jogom van kényelmesen ülni, de nehogy valaki véletlenül hozzám érjen a táskájával, mert megsérti a határaimat.
Amennyiben tudatában vagyok a határaimnak és tudom őket eléggé egészségesen kezelni, tudni fogom azokat közvetíteni a külvilág felé is, és tudni fogok tenni azért, hogy ezeket én magam is tiszteletben tartsam. Tenni fogok a magam érdekében, de nem a másik ellen. Nem ruházom a másikra az egyes számú közellenség, netán pofátlan, modortalan, tahó ember szerepét, hanem képviselem a határaimat, ezáltal hangot adva a szükségleteimnek, egyedül és/vagy a másikkal együtt keresem a megoldást. És akkor egy zsúfolt buszt látva, lehet úgy teszek magamért, hogy megvárom a következő járatot, hogy valamennyire meg tudjam tartani a számomra elfogadható emberközi távolságot, és nem próbálom ezt a zsúfolt buszon mindenki ellen megvalósítani. Vagy fiatal pályakezdőként nem vállalok túlórát, csak azért, mert ezen a helyen így szokás, hanem a határaimra alapozva meg merem kérdőjelezni a szokás jogosultságát. Esetleg fiatal anyaként nem ülök győzedelmes vigyorral a széken, miközben a hároméves gyerek mellettem ül egy külön széken, és úgy teszek, mintha nem látnám tőlem két méterre azt a gyereket, akinek az anyukája nem volt eléggé harcias, hogy hont foglaljon, hanem helyet készítek, hiszen ami nekem kijár, az másnak is kijár(hat). Netán idősként nem fogom porig alázni, egy busznyi ember füle hallatára, azt a tizenévest, aki nem tudott elég gyorsan felugrani a helyéről, hogy én pont arra a székre ülhessek le.
Határátlépések mindenhol történnek, kérdés, hogy kinek a felelőssége látni és jelezni őket? Talán ha lenne egy határtartás világnap, akkor mindannyiunk felelőssége lehetne, akkor beleláthatnánk konkrétan egy-egy előadáson, hogy miként lehet másként csinálni. Az egészséges határtartásban benne vagyok én, ugyanakkor benne van a másik is az odafigyelés, az empátia, az emberség jogán, de nem azért, mert kijár. Egyszerűen a kölcsönös tisztelet mentén. Az emberi mivoltunk mentén. Önök hogy gondolják? Ti hogy gondoljátok?
Kasza Izabella pszichológus
