Legtöbb újévi fogadalmunk és ígéretünk felfokozott érzelmi pillanatban születik. Az óév újba való áthajlása számtalan termékeny gondolatot, lelkesedést és örömet vált ki belőlünk. Egy hosszú pillanatra úgy tűnik, minden lehetséges, csak akarni kell, a nulladik percben új emberek lettünk, azok, akik lenni szeretnénk, akik mondjuk nem esznek titokban sütit, vagy nem gyújtanak rá, akik nem jönnek ki a sodrukból a huszonháromezer-ötszázkilencedik „anya/apa, de miért?” kérdéstől, nyugodtak akkor is, ha a párjuk az évfordulót uram bocsá’ elfelejtette – már megint. Aztán lehet, hogy már egy órával az újévi koccintás után azzal szembesülünk, hogy a sütire kacsintgatunk, és lehet, hogy a retikül aljában van két szál kóbor cigi, és a többi. Tehát elképzelhető, hogy már az esztendő első órájában kiábrándultunk magunkból. Bár talán az újévi lendület és érzelmi töltet még visszafogja a kezünk.
Bár egyik kedvelt újévi egyházi énekünk azt mondja, hogy új esztendőben új szívekkel (…), de azért beláthatjuk, hogy ez nem így szokott alakulni általában. Mert bár valóban elég a kegyelem, földi életünkben a jellemalakuláshoz vagy a régi szokások elhagyásához erőfeszítéseket kell tennünk. Nem elég az újévi lendület, ami megindít az úton, táplálnunk kell tudatosan, akár tervszerűen. Mert akaratunk alatt ösztöneink egy ideig talán meghajlanak, de talán épp csak annyi ideig, amíg egy csintalanabb gyermek is kibírja „szépen ülve”. Ha éppen azt búsuljuk tehát, hogy megint annyi az újévi fogadalomnak, akkor egy dolgot tehetünk: hagyjuk abba az önostorozást, vegyük elő a napi/heti tervezőnket vagy éppen kérjünk segítséget mástól, hogy ha tényleg szeretnénk elérni azt a bizonyos dolgot, biztos léptekkel haladjunk a cél felé.
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2025/1–2. számában.
