Kétezer-huszonkettő júniusa volt, amikor Gyulafehérvár felé vezettem, hogy elkészítsem a szentelendő kispapokkal a videósorozatot. Volt egy lista nevekkel, melyen BŐJTE CSONGOR neve is szerepelt. A Verbum volt munkatársaként és bölcsészhallgatóként ismerős volt. A bemutatkozása során egy lelkes, a krisztusi küldetést komolyan vevő és szolgálatra kész embert ismertem fel benne. Akkor még nem sejthettem, hogy két év múlva az egyesület igazgatója lesz. Az évek során többször is beszélgettünk, de Emberközelben interjúra csak most került sor. Olvassák szeretettel a kellemes, őszinte beszélgetésünket, és ismerjék meg BŐJTE CSONGIT, a Verbum Egyesület igazgatóját, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia segédlelkészét!
Csíkszentdomokoson születtél, egy gazdag hagyományokkal rendelkező székely közösségben – hogyan formálta a szülőfölded a hithez és a hivatáshoz való viszonyod? Milyen értékeket hozol a családból?
Az a Bőjte Csongi, aki vagyok, az nagyon sok tényezőnek az együttese, de az én életemben is a táptalaj és a gyökerek minden esetben a legfontosabb. Az elmúlt szűk harminc évem alatt bárhol is éltem, mindig csíkszentdomokosiként határozom meg magam. És nemcsak származásilag, hanem gondolkodásban, habitusban, vérmérsékletben. Az egyetemi évek alatt valaki úgy is hívott, hogy „a kicsi bőcs domokosi”. Lehet, hogy van benne valami, de tényleg viszem magammal azt, amit a falu adott, a faluközösség, a gyermekkori élmények, az egész formálódásnak az időszaka. Amit a családból hozok, az a kitartásom és a reményem, szerintem ez a két legerősebb dolog. Kisgyerekek voltunk, amikor édesapámat egy baleset érte, ennek következtében deréktól lefelé lebénult, és a család meg kellett tanuljon ezzel együtt élni. Édesapám ekkor 31 éves volt, szinte annyi idős, mint én most, és ahogy ő a betegségéhez, a kerekesszékhez kötöttségéhez hozzáállt, és amilyen életenergiával élt egészen az elmúlt évi haláláig, az mindvégig példa volt számunkra, példa marad továbbra is.
A családban tapasztaltam meg az élethez való konok ragaszkodást, az élni akarást.
Erős példa számomra édesanyám jelenléte a családban, ahogy vitte a terheket és hordozza mind a mai napig, most már egyedül is. Ez mind formált, ezt hozom magammal, a talpraesettséget a családból és a faluból.
Márton Áron szülőfaluja is ez a helyszín. Milyen hatással volt ez rád?
Sokat meséltek a püspökről, akár még a családban is. Az iskola róla volt elnevezve, persze hogy tudtuk, hogy ki Márton Áron, tudtuk, hogy erre büszkék kell legyünk, de csak középiskolás, már-már egyetemista fiatalként fogtam fel ennek a gazdagságát, illetve a súlyát is. Közösségépítő ember voltam és vagyok, és folyamatosan az köszönt vissza, hogy én azért értem talán kicsit jobban a püspököt, és azért is szeretem a püspököt és hivatkozok rá, akár példaképként is, mert földim. Gondolkodásmódjában nem egy szemellenzős székelykedő, hanem egy igazi székely ember volt ő is. Visszaköszön ez az ő életében, kitartásában, tanításában. Ez pedig meghatározott engem is. Éveken át, ma már kevésbé, de most is jelen vagyok abban a csapatban, amely évről évre szervezi a Márton Áron-megemlékezéseket, konferenciákat. Annak idején fiatalokkal együtt szerveztünk filmvetítéseket, könyvbemutatókat, éltettük a fiatalok között is a püspöknek az emlékét, próbáltuk közelebb vinni a tanítását, így hozzám nőtt. Nem volt véletlen az sem, amikor államvizsga-dolgozatot, majd disszertációt kellett írni, mindkét esetben Márton Áron-témával foglalkoztam, illetve jelenleg folytatott tanulmányaim során is az ő püspökségére eső időszakkal foglalkozom, más szemszögből. Mindenképpen jelen van ő is, motivál és felvillanyoz, amikor olvashatom, amikor nézhetem, kereshetem, hogy miként élt. Ami számomra leginkább meghatározó, az, ahogyan tudott figyelni az idők jeleire és válaszolni minden korban az adott kihívásoknak a megfelelő módszerekkel, megoldásokkal. Tehát nem akarta a harmincas években begyakorlott megoldásokat a ’70-es években is erőltetni. Rájött arra, hogy változik a világ, és hogy új és új utakat kell keresni.
Mikor és hogyan érezted először, hogy a papi hivatás a te utad? Volt-e ebben valamilyen meghatározó élmény?
Úgy indultam, mint nagyon sok pap, hogy gyermekkortól ministráltam, netán még el is mondták rólam, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglátja”. Csakhogy elég sokáig én nem láttam magamban a papot, és amikor érettségikor dönteni kellett, hogy akkor papnevelő intézet vagy kolozsvári egyetemi élet, akkor én Kolozsvárra indultam egyetemistának. Nem azért, mert nem voltam biztos magamban, én meg voltam győződve, hogy tanár szeretnék lenni, az egyházamat szeretem, tudom így is támogatni, tudom szolgálni az adott helyen, és így vágtam neki a kolozsvári éveknek. A gondviselés olyan embereket hozott, akikkel megtapasztalhattam azt, hogy a papi élet, a megszentelt élet tud teljes élet lenni, sőt még annál több is. És bármennyire éreztem azt, hogy sínre van téve az életem, netán karrier is kecsegtetett, voltak kilátásaim, tehát nem beszűkült a világ, hanem egyre tágabb lett, mégis éreztem, hogy valami hiányzik az életemből.
Rá kellett jöjjek arra, hogy mindaz, ami engem felemel, amiért lelkesedni tudok, azt a papi hivatásba lehet összegyúrni és a maga teljességében megélni.
Így született a döntésem. Később indultam, később kértem felvételemet a papnevelő intézetbe, de ezek az évek mind-mind formáltak, és értékként viszem tovább magamban.
A bölcsészkar és a teológia párosítását végezted Kolozsváron, miért pont ezt választottad, és mivel segíti mostani életedet ez a világi egyetemista tapasztalat?
Nagyon inspiráló volt a középiskolás magyartanárom, aki szintén ezt a párosítást végezte, mondhatom azt is, hogy kicsit az ő biztatására is döntöttem így. Szerettem és szeretem a magyar nyelvet, az irodalmat, de szeretem a hitemet, szeretem az egyházat is, és akkor így magától értetődő volt, hogy a két egyetemen párhuzamosan kezdek tanulni. A tanulmányok ideje alatt volt, amikor egyikért lelkesedtem jobban, volt, amikor másikért, de mindkettő formált, világot nyitott számomra. Már a szemináriumban éreztem – sokan kicsit csodabogárként tekintettek is ezért rám –, hogy a nagy kolozsvári egyetemi életből becsöppenek a zárt falak közötti életbe. Nekem olyan tapasztalataim voltak, amik kortársaimnak nem feltétlenül voltak meg. Hogy mit jelent az, hogy te kell gondoskodj arról, hogy legyen, amit megegyél, mossál magadra, járj magad után, fizesd a házbéredet, tanulj úgy, hogy legyen pénzed, hogy tudjál kifizetni dolgokat, tehát mindazt a kihívást, amit egy egyetemista megtapasztal Kolozsváron, vagy bármelyik egyetemi városban, azt viszem magammal. Most érzem azt, hogy amikor egyetemisták megkeresnek, beszélgetünk, szóba állunk, értenek engem és én értem őket. Ugyanakkor ez a kettős párosítás most összeért az életemben, hiszen a jelenlegi megbízatásommal mindkettővel dolgozni kell, mindkettő fontos szerepet tölt be, és jó érezni, hogy két lábon állok a földön.
A kolozsvári egyetemista léted alatt már gyakorlatoztál a Verbumnál és a Mária Rádiónál. Ez idő alatt mire készültél, vagy mire gondoltál, hogyan gazdagította ez az élményvilágodat?
Nagyon jó közösség volt a Mária Rádió körül, amely rengeteg mindent adott a kolozsvári évek alatt, embereket, kapcsolatokat, és jó volt a stúdióban jelen lenni, jó volt együtt szolgálni. Most is érzem és látom a rádiónak az erejét, a súlyát. A Verbum Egyesület tudatos döntés volt, ha már bölcsészetet és teológiát végeztem, akkor a kettőnek az ötvözetét gyakorlatba ültethettem az ott végzett gyakorlatommal.
Jóleső érzés volt az, hogy az akkori munkatársak, akik most ismét munkatársak, bíztak bennem, tudósítottam eseményekről, írhattam. Ez a tapasztalat Gyulafehérváron is jól fogott, a szemináriumnak én voltam a sajtófelelőse, ezt a munkát úgy tudtam végezni, hogy már volt betekintésem a sajtó világába. A Verbumnál aztán szorosabbra fonódott a szál, mert nemcsak gyakorlatoztam, hanem konkrétan munkatársként is dolgoztam az egyetem mellett részmunkaidővel, alkalmazottja voltam az egyesületnek, amelynek konkrétan most az igazgatója lettem. Viccesen úgy szoktam fogalmazni, hogy a „tápláléklánc” legalján voltam akkor, most pedig a legelejére kerültem. Ez a tapasztalat gazdagság, jó volt az idén nyári új kezdetnél tudni, hogy lesz a leírt szóból az olvasók kezében fogható újság, könyv, látni, hogy mi ennek az útja, mi ennek az adminisztratív háttere.
Segédlelkészként a kolozsvári Szent Mihály-plébánián szolgálsz, ahol találkozol fiatalokkal és idősekkel is. Hogyan lehet mindkét korosztályt megszólítani és segíteni a hitük elmélyítésében?
Egyszerre nehezen és egyszerre könnyen. Nehezen, merthogy nem egy klasszikus plébánia a Szent Mihály-plébánia, ahol meghirdetjük a programot, és magától értetődően jelen vannak az emberek. Elég nagy előkészületet igényel, hogy könnyen menjen végbe egy esemény, hogy összegyűljünk és örüljünk egymásnak. Rengeteg kommunikációs munka van a háttérben, hogy az emberekhez elérjenek az információk. Plusz nagyon sok mindent figyelembe is kell venni: függ a program időpontjától, időtartamától, hogy találjon az iskolai tevékenységgel, hisz fiatalokról, gyermekekről van szó, akik nem csak egy helyen tevékenykednek. Tudom azt, hogy amit szervezünk, lehetne annál több. Mindig lehetne több. A legjobban működő plébánián is valószínűleg ugyanezt mondják el, hogy még mindig lehetne jobb. Amit meg tudunk valósítani, azt megpróbáljuk szívvel-lélekkel végezni. Fontos ez, mert hogyha elindítunk valamit, és látják az emberek, hogy mi is lelkesedünk az ügy iránt, akkor úgy vagyunk jelen, hogy nem kipipálandó munkát végzünk, hanem ténylegesen a közösséget szeretnénk építeni, ezáltal az egyházat, Isten országát. Ezt érezve örömmel vannak jelen és térnek vissza programról programra az emberek. Nagyon jó tapasztalat az, hogy évről évre az elsőáldozóink több mint fele visszajön, most már nyugodtan tudjuk hirdetni a nagyobb csoportoknak is a hittanórát, ami előtte döcögött. Pár év alatt beért a plébániai csapat munkája, melynek én csak egy szelete vagyok. Jó látni azt, hogy a munkánknak van eredménye, vannak gyümölcsei, épül a közösség. Volt közösség, nem mi kellett kitaláljuk, nem mi kellett megszervezzük, de az a szín, amit mi be tudunk vinni, úgy látjuk, hogy elég sok emberben visszhangra talál, és jelen vannak.
A tapasztalataid alapján mit tartasz a papi hivatás legnagyobb örömének és legnehezebb kihívásának? Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik a papi hivatáson gondolkodnak, de bizonytalanok?
Amiben én a legbizonytalanabb voltam, hogy teljes élet-e egy papi élet. Tud-e teljes lenni család nélkül, távol mindazoktól, akik formáltak, alakítottak, és akik mind a mai napig számítanak. Gyakori, hogy akár pár év elteltével minden közösségben új életet kell kezdeni, és hogy az tud-e teljes élet lenni, főként, ha az ember egyedül marad egy plébánián. A félelmem ez volt, ami kicsit visszatartott vagy elbizonytalanított a kezdetekben, de mióta élem a papi életemet, azóta látom, hogy nemcsak egy teljes életet jelent, hanem sokszor másfelet is, hiszen annyira szerteágazó és szép az, amit élünk és végzünk, hogy érdemes. A legszebb az, amikor nem ismerősök, hanem ismeretlenek rám keresnek a közösségi médiafelületeken, és írnak egy üzenetet, hogy mennyire elért hozzájuk egy gondolatom, vagy a gyóntatószékben elmondják, örülnek, hogy meglátták, hogy én gyóntatok, mert a múltkor jó élmény volt. Ezeket nem én csinálom. Én átengedem magamon azt, ami jön. És ahogy az én szívem is dobog, azzal próbálom dobogtatni másoknak is a szívét.
Jó látni azt, hogy a munkánk nem egy üres klisé. Nem guruk vagyunk, akiknek mindenre van megoldásunk, hanem mi is hús-vér emberek vagyunk, akik netán ugyanazokat szenvedjük végig életünk egy-egy eseményénél, amiket a minket felkereső emberek is. Kölcsönösen tudjuk egymást csiszolni, felemelni, megerősíteni azon az úton, amely mindannyiunk számára, akár papként, akár világi hívőként az atyai házba vezet. Mindebben az EGYÜTT a szép.
Hogyan tudod összehangolni a Verbum Egyesület igazgatói feladatait és a segédlelkészi munkát? Mi segít a napi feladatok közötti egyensúly megtalálásában?
Nehezen (nevet – szerk. megj.). Ami eddig is egész embert felemésztő szolgálat volt, az most épp besűrűsödött, mivelhogy továbbra is egy embernek az erejét, idejét emésztik fel, csak jóval keményebben. Nagyon hálás vagyok a munkatársaimnak, akikkel lehetett együtt tervezni és keresni ennek az útját. Most, amikor az interjút adom, és amikor megjelenik, még mindig az útkeresés fázisában vagyunk, nincs egy kialakult napi rutinom, egy napi munkaprogramom, hiszen olyan időszakban estem bele a Verbum igazgatói székébe, amikor rengeteg időszakos kiadvány kellett volna már előkészítési fázisban legyen, én pedig újra kellett tervezzem. Utána kellett járnom az elvárásoknak, konzultálnom, hogy mire van szükség és hogyan tovább. Ilyen szempontból egy nagyon kemény és nehéz időszakban vagyunk. Az ötödik kiadvány van a nyomdában jelenleg, és még nem beszéltem mindemellett a közel 100 ezer példányban megjelent falinaptárról és a több mint 70 ezer szentképről.
Embert próbáló ennek a logisztikáját lemenedzselni, hogy közel háromszáz helyre eljussanak a kiadványok, és a munkaközösséget is össze kell hangolni.
Nem volt időm még a lapjainknak és a Romkat.ro portálunknak az életével dolgozni, átgondolni, átnézni a működésüket. Hála illeti a munkatársaimat azért, hogy ez alatt a négy hónap alatt, amikor én még keresem az utam, de már kellett termelni is, a súlyt levették a vállamról, és vitték azzal a lelkesedéssel és azzal a felelősségteljes hozzáállással, amelynek most már több mint három évtizede tanújelét adják. Egyedül nehéz lenne, de egy csapattal, felelősségteljes emberekkel jóval könnyebb. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a kollégáim segítenek ebben a keresési fázisban, mindkét oldalról, a papi közösség, illetve a plébániának a munkaközössége is, türelemmel vannak irányomban, hogy nem tudom azzal az operativitással végezni a munkámat, mint az előző két évben. Ugyanakkor a verbumos munkatársaimnak azért vagyok hálás, mert türelemmel vannak, hogy szokom ezt a helyzetet. Előnnyel indultam, hiszen a munkaközösségnek jó része már munkatársam volt ezelőtt hét évvel is, így nem ismerkedni kellett, hanem csak újból felvenni a szálakat, és együtt gondolkodni, tervezni. Remélem, hogy az elkövetkező időszakban ennek lesz látható eredménye, akár épp a kezükben tartott Vasárnap hasábjain vagy a Romkat.ro oldalon is.
Milyen szerepe lehet a keresztény sajtónak a közösségépítésben és a hit elmélyítésében?
Az egyház az elmúlt kétezer év alatt mindig közölni akarta magát, ennek a különböző csatornáit mindig megkereste és meg is találta. Most adott mindaz, amit élünk és művelünk, online tér, könyvkiadás, lapkiadás. Már pozícióban lévő igazgató voltam, amikor rácsodálkoztam arra a tényre, hogy egyetlen országos terjesztésű hetilapként vagyunk jelen a „piacon” a Vasárnap révén. Megdöbbentett, hogy mekkora felelősségünk és a munkánknak milyen súlya van, hiszen hétről hétre Erdély, Partium, Bánság vidékein a legtöbb plébániaközösséghez eljut az újság. Nagyon fontos az, hogy mi ebben mit közlünk. Az egyesületnek a neve Verbum, azaz Ige, az Igéről pedig tudjuk azt, hogy az örömhír. Úgy látom és úgy gondolom, hogy nekünk az egyháznak, a közösségeinknek a gazdagságát, életét kell ebben megjeleníteni, azokat az életpéldákat egy-egy interjú, riport révén, amelyek inspirálóak tudnak lenni sokak számára, és megmutatni azt, hogy az egyház az él. És hogy jó ehhez az idézőjeles csapathoz tartozni, mert van ebben élet, van ebben öröm, és nemcsak múltja és jelene van, hanem látjuk is, és hinni akarom, hogy jövője is lesz. Ebben látom a mi helyünket egyházi médiaként.
Könyvkiadóként pedig ehhez úgymond kapaszkodókat kell nyújtani, hogy legyen az emberek kezében igényes imakönyv, legyen az emberek kezében teológia, lelkiség, hogy aki nyitott a lelkiekre, nyitott a teológiára, nyitott a keresztény életre, annak legyen mihez nyúlni, legyenek kapaszkodói ilyen szempontból is. Feladatunk az igényeknek eleget tenni, de valójában nevelni is, hogy ne akármit adjunk az emberek kezébe. Nem mindegy, hogy mit forgatnak, nem mindegy, hogy milyen lelkiséget olvasnak, nem mindegy, hogy a teológiának melyik irányát mutatjuk meg, és nem mindegy az sem, hogy van-e élet a betűk mögött, vagy csak egyszerűen ebből mi profitot szeretnénk szerezni. Számomra nem ez a cél, számomra inkább a nevelés, a népnevelés, és ilyen szempontból térek vissza Márton Áronnak az inspirációjára, hogy milyen élő és gazdag múltunk van keresztény sajtó szempontjából. Ha a harmincas évek, a két világháború közötti időszak erejének, lelkesedésének csak töredékét is meg tudjuk valósítani, még mindig van értelme annak, amit csinálunk. Az olvasók, a könyveinket vásárlók visszajelzései azt jelzik, hogy igény van a munkánkra, ezt pedig próbáljuk felelősségteljesen végezni.
Ha már kiadó és nyomtatott sajtó, akkor mi az, amit szívesen olvasol?
Az utóbbi időben a saját kiadványainkat olvastam a legtöbbet, de ami kikapcsol, inspirál a nagy klasszikusok mellett, a kortárs irodalom, próza. Szeretettel olvasok, és jó néha felütni egy-egy könyvet és egy kicsit belefeledkezni abba, hogy bár a könyvekért és a betűkért felelek, azért nekem is kell töltekezni, ezek által pedig sikerül.
Példaképek, vágyak, törekvések. Kik voltak nagy hatással életed formálódásában, mit szeretnél magad után hagyni életed során?
Számomra a top egy példakép fej-fej mellett a szüleim. Édesapámnak az élni akarása, édesanyámnak az ereje és a kitartása meghatározott és meghatároz. Ezt olyan kincsként viszem magammal és életprogramként is, ami, úgy hiszem, hogy mindvégig erőt fog adni, irányt fog mutatni az életem során. Ha egyházi vonalon nézzük, akkor célozzuk meg a csillagokat: Márton Áron püspök. És nemcsak a püspök Márton Áron, hanem a lapszerkesztő Márton Áron, a közéleti szerepet is betöltő Márton Áron, az ember Márton Áron. Ugyanakkor inspirálóan viszem magammal nagyon sok papnak, szerzetesnek, középiskolai és teológiai tanáromnak az életpéldáját, akik kísértek és kísérnek mindvégig az úton. Mindenki valamit hozzátett, valamit mindenkitől viszek magammal, ami így alakít és formál. Szeretnék boldog életet. És legyenek ezek egy klasszikus plébánián töltött lelkipásztori évek vagy egy kihívásokkal teli, de szép, egyházi intézmény keretében eltöltött életévek. Az elmúlt hónapok alatt elég sok szürke hajszálam jelent meg, így törekvésem az, hogy vigyázzak arra, hogy idejekorán ne öregedjek, fásuljak bele az életbe, semmilyen értelemben.
Én boldog pap akarok lenni és emberek között tevékenykedni, mert nélkülük, egyedül nagyon nehéz.
Honnan merítesz erőt a sokrétű feladatokhoz, hogy töltekezel, kapcsolódsz ki, mit teszel szívesen szabadidődben?
Ami a legtöbb erőt adja, és magától értetődően egy papnak ez kell hogy adja a legtöbb erőt, a ,,meglopott imaidők”. Ami keretet, szívet ad a napjaimnak, az a naponta bemutatott szentmise. Ugyanakkor erőt ad a barátokkal leülni, beszélgetni, tervezni, egy pohár bor mellett örülni annak, hogy élünk, és hogy ebből az életből milyen szépet lehet kihozni. Ezek mind-mind erőt adnak, inspirálnak, kikapcsolnak. Mivel Kolozsvár jó messze van Székelyföldtől – eleinte ez nyűg volt, most pedig sok esetben áldás –, így utóbbi időben, amit nagyon szeretek, az az, hogy autóba üljek, és olykor akár a Kolozsvár–Csíkszentdomokos közötti négyórás útszakaszt teljes csendben megtegyem.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/1-2. számában.
