A karácsonyi időszak egyik legkülönlegesebb napja volt régebb a papjárás, azaz a házszentelés időszaka. Ilyenkor nem igazán ódzkodott senki fogadni a Szent Keresztet, aznap átalakult kicsit a világ rendje. Az egész már a karácsonyesti mise után elkezdődött. Kicsi a templom, s régen annyira zsúfolásig telt, hogy a közökre is kellett lócákat elhelyezni, mert a filiákból is jöttek sokan. A sötétben hazainduló két-három fős csoportok leheletpárája szaporán rajzolódott ki, mert el kellett mélyíteni a hirdetésben elhangzottakat, hogy akkor Felsőbe mikor es lesz menés, s a patikától lefelé mikor jár a pap. A dolognak számtalan praktikus oka is volt. A papot ugyanis tiszta házzal szokás várni, szép abrosszal s fehér gyertyával, na meg persze kimelegített szobával, a szilveszterre vágódó disznó is ki kell várja az idejét, a papjárás napján nem illik nekifogni.
Akkor jő’, mint szokott?
A napja pedig külön izgalmas. Mert tudniillik, ha aznap jő’, mint szokott, akkor lehet tudni, hogy a blokkoktól indulva hány óra körül ér hozzánk, feltűnik, ha nálunk a karikába nem a hátsó utcán indul, hanem elöl. Ha viszont a rend borul, és mondjuk nem a „napján” jő, újszerű találgatásokba kezdünk. Mert ha teszem azt, a vízkereszti mise után indulnak meg, s ha véletlen valahol megállnak egy szusszanóra, akkor nem érhetnek ide, csak kettő-három körül, HA. És ez a ha elindítja azokat a meséket, amik nem is mesék, hogy régebb hogy is volt, mint is volt. Amikor ebéddel várták vagy kínálással, s megálltak fél órára is akár… vagy amikor sokan dolgoztak, nem tudták beengedni, s olyan hamar odaért, hogy! Vagy amikor a ministránsok huncutkodtak, s erősen ráfújtak a karácsonyfára, s mindenik cukorkáspapír csak repült, jelezve, hogy a fát bizony már megkezdték a háziak. A várakozás izgalma vegyül az emlékekkel, és a: haa’, a csengőt hallom-e, kérdésekkel. A családból valaki ki-ki néz a kapun, a szembe szomszéddal találgatja, hogy hol járhatnak vajon, s megállapítják, hogy akkor a kutyát, úgy lehet, illenék láncra verni, ne ugrálja körül a ministránsok fehér ruháját.
A vidimuszok érkezése
Mikor a kanyarban feltűnnek a csengettyűsök, akkor már nem illik kint állingálni, de a családok még nem veszik fel a „pozíciót”, vagyis azt a rendet, ahogy évről évre mindig állnak, fogadva a házszentelőket. Egy valaki fogadja őket, és a Szent Kereszt fogadására vonatkozó kérdés megválaszolása után ki is faggatja a beköszönőket, hány a ministráns, pénzszedő van-e, s ha igen, ki az, szedik-e a harangozópénzt vagy csak a kepét, vagy egyiket se. Mire az utolsó válasz is megvan, az egyik csengettyűs krétával jól látható keresztet rajzolt a kapura, s toporogva várja a társát, hogy aztán lássák a házszentelők, hova engedik be őket. Ilyenkor már a várakozás izgalma erősödik: ne nyüstölj, bírd ki, ne menj szembe a szentelőkkel… De persze pont ilyenkor jut eszébe az embernek minden, amiért ki kellene menni a szobából. Valaki az ablaknál nézelődik, kimondatlanul is azt lesi és füleli, hogy hol járnak a házszentelők. Ahogy a szomszédba látja őket befordulni, megpezsdül a család: jő’ a pap! Megállnak, mint szoktak, s várakoznak, hogy szépen rendben legyenek, mire a Szent Kereszttel megérkeznek. A percek hosszúra nyúlnak, s mintha már órák óta a szomszédban lennének…
Végül csak megérkeznek, a szélesre tárt ajtókon beáramlik a január hidege, friss levegője, bezsúfolódnak a ministránsok, a pap, a kántor, s szép énekkel áldják fel az új évet. A keresztcsók után kézfogással kíván boldog új évet a plébános, s zsebéből előkerül a szentkép is. Néhány közvetlen szót váltanak, néha a pap még viccelődik is egyet, majd sorolnak ki a házból. A kántor közben a szemöldökfára felírta, hogy GMB. Az égő szentelt gyertyával ki kell kísérni őket a kapuig. Az utca kivételesen kihalt, alig van mozgás, talán csak a lovak hajába font csengettyűket halljuk, ahogy szánt húzva klappolnak végig a mellékutcán. A pap s a kántor hangja már a szomszédtól hallatszik, ahogy felcsendül: Ó, szép Jézus, ez új esztendőben… s a ministránsok vékony gyermekhangja csatlakozik hozzájuk: Légy híveiddel… Még jó tíz percig hallani innen-onnan az elöl járó vidimuszok csilingelését, és elébb-elébb még a házszentelők énekét is (tudniillik a karikában viszonylag sok a katolikus), majd haladnak otthonmegáldó útjukon.
Hétköznapi ünnep
Ebben a hétköznapi szokatlan ünneplésben a szomszédok átinvitálják egymást, közösen megisznak egy kávét. Ünnep van ma, minden munka várhat kicsit. Szokatlan a hétköznapokban a vasalt nadrág s fehér ing. A békesség és jóság hangulata marad a pap után még egy ideig, a lelassulás és együttlét perceivé szentelődnek ezek. Aztán csak-csak élesebben koccan egy csésze a tányéron, a társalgást előbb-utóbb megtöri valaki, ahogy feláll és elegyengeti a szebbik szvetterét, mondván: megyek, mert. S lassan ki-ki hazamegy, felvenni újra a ritmust. A pap nyomában maradt békesség, az ünnep percei lassan átadják helyüket a napi tennivalóknak, intézéseknek. A kutyát eloldják, ne raboskodjék feleslegesen tovább. Mintha kint a forgalom is sűrűbb lesz. De van, ami nem változik: továbbzeng lelkünkben a beköszönő ima: „Láttuk az Úr csillagát Napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2025 / 1–2. összevont lapszámában.
