2024. december 7-én, a pusztító tűzvész után öt évvel szólaltak meg a párizsi Notre-Dame-székesegyház harangjai, a katedrális kapuit Laurent Ulrich, Párizs főváros érseke nyitotta meg pásztorbotjának ütéseivel. Az alábbiakban Laurent Ulrich érseknek a párizsi Notre-Dame-székesegyház oltárának felszentelési miséjén 2024. december 8-án elmondott prédikációját olvashatják Székely Melinda fordításában.
Bár mi önkéntelenül úgy gondolnánk, Szent Lukács, az evangélium szerzője elsősorban nem egy múltbeli történet felidézése okán adja meg ilyen pontosan elbeszélésének történelmi és földrajzi adatait: „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében”. Az evangélista ezt ki is egészíti még apróbb és a jelenkori kutatóink által azonosítható részletekkel – a régészek megtalálták a Hiszekegyben is említett Pilátus nevű kormányzó kétségtelen nyomait – mondván: „János, Zakariás fia elment a Jordán egész környékére”. Hanem ha jónak látja pontosításokat hozzáfűzni, azzal inkább azt mondja az evangélista, hogy ami ott és akkor történt, az egy hosszú hagyomány része – és ezen a ponton Izajás próféta szavait idézi: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját!”.
Ez a hagyomány nem szakadt meg, és velünk van, a mi időnkben, a mi terünkben! Ami Izajás próféta idejében történt, ami egy másik korban, Báruk próféta idejében történt, mint azt az olvasmány néhány sorából halhattuk, ami János, Zakariás fiának idején történt, aki az ószövetség utolsó nagy tanúja és prófétája volt, és Keresztelő Jánosnak hívták, azt Isten népe újra és újra megtapasztalja, akkor is, ha képes elfordulni tőle, vagy ha szomszédos birodalmak elhurcolják, száműzik, ha az evilági hatalmak áldozata; ezt a népet azonban Isten soha nem hagyja el, így az szüntelenül tanúsíthatja, hogy ő gondoskodik az egész emberiségről, az igazságot és a minden népek békéjét kereső emberiségről: „Gyalog mentek el tőled, elhajtotta őket az ellenség, de az Úr visszahozza őket hozzád; olyan pompával hozzák majd őket, mint a királyi trónt.”
Azt hihetnénk, hogy e történet gyermekien optimista! A hívek ezt mégis nemzedékről nemzedékre megtapasztalják: az Úr nem hagyja el az övéit. És bár az emberiség történetében nem apad el a szenvedés és az erőszak, Isten szemében annyira becses az emberi élet, hogy mindig mindenhol az ő erejéből táplálkozó tanúkat és tanítványokat támaszt, akik megmutatják az élet győzelméhez, a bele vetett bizalomhoz, az istengyermekség közösen kiépített egyetemes testvériségéhez és az önátadáshoz vezető utat. A feladat sosem könnyű, de vannak szép alkalmak, amikor fölfedheti, megmutathatja magát, bizonyság erre a párizsi Notre-Dame eme újraépítési projektjének példaértékű megvalósítása. Idézem: „Minden völgyet betöltenek, minden hegyet és halmot elhordanak; ami görbe, egyenes lesz, a göröngyös pedig sima úttá: és meglátja minden test Isten üdvösségét.” Így van, az emberek közé ékelődő völgyek betölthetők, a kevélység ormai letarolhatók, az alattomos hazugságok helyét átveheti az igazság és az igazság öröme, az útra kitett akadályok sorát felválthatja a tisztességesen versengők kölcsönös csodálata: tiszta szívből örülhetünk a mások sikerének, amitől csak nagyobb lesz a viszonzott megbecsülés. Mindannyian kívánhatjuk ezt és részt vehetünk benne; Isten mindenesetre épp azt szeretné, hogy velünk együtt valósítsa meg. Ez egy módja is annak, hogy meglássuk a nekünk nyújtott üdvösséget és az utat, amelyet ő maga mutat nekünk, hogy odamenjünk hozzá, vele legyünk, hiszen erre hív.
A 2019. április 15-i fájdalom ma reggel eltöröltetett. Bizonyosképpen, még ha a tűzvész döbbenete nem is múlhatott el egyből, a fájdalmon már akkor úrrá lettünk, amikor ima szállt fel a Szajna partjairól és több százmillió szívből a világ minden táján. Az ima már a remény jele volt, a magát is meglepő, de immár valós reményé. Az Istent keresők hatalmas népének ajkán már felcsendülhetett: „vesd le gyászod és nyomorúságod ruháját, és öltözzél annak a dicsőségnek díszébe és pompájába, melyet megad neked Isten örökre, vedd körül magadat az Isten igazságának palástjával…”.
Most pedig itt állunk ez oltár körül, amelyet mindjárt felszentelek előttetek, hogy Krisztus áldozati asztalává váljék, amelyen ő mindenkiért az életét adja. A művész választotta anyag, a bronz, mint látjátok, nyílt párbeszédbe kezd a kőépítménnyel, ez az első benyomás, ami átjár bennünket. Az oltárnak ez a tömbje pedig, mintegy a földből nyúlva ki az áldozathoz, testvéri asztallá terül az Úr lakomájához. Az ambóval együtt, arra egyértelműen válaszolva, az Ige és az Oltáriszentség asztalát alkotja.
Mindkét bútorelem vonalainak letisztultsága, egyszerűsége végtelenül elérhető, mi több, befogadó; épp ez az egyszerűség áraszt életerőt, lehiggadt energiát az egyház ama kérésének megfelelően, hogy a liturgia minden kellékét nemes egyszerűség jellemezze. Krisztust magát helyezzük most a szentáldozásunk, az itt egybegyűltek középpontjába; Szent John Henry Newman szerint az oltár az a középpont, amely fele mindannyiunk, minden hívő tekintete irányul. Mily szeretettel álljuk majd körül ezt az oltárt, Krisztus jelképét! Ami nem egy bűvös tárgy, nyilván, hanem eszköz, amely megtanít látni Krisztust miközöttünk mint kősziklát, amelyre a hitünk támaszkodik, mint keresztutat, amelyen felfedezzük, meddig terjed az önátadás és a teljes szeretet, és mint Krisztus asztalát, amely körül a tanítványait oktatja. Mily gyöngédséggel álljuk majd körül, kérve, hogy szentsége erejét árassza az itt egybegyűltekre az égi és földi boldogok hatalmas serege! Közülük öten Franciaország több szegletéből származnak, sőt még Romániából is, és erősen kötődnek Párizshoz, mindegyikük egy-egy ereklyjéjét – vagyis hívő életük jelét – elhelyezzük a belsejében: Labouré Szent Katalin, a Bac utcai jelenéslátó, Barat Szent Magdolna-Zsófia, a Szent Szív apácáinak alapítója, Milleret Szent Mária-Eugénia, a Nagyboldogasszony apácáinak alapítója, akit Lacordaire atya ebből a szószékből hívott meg a megtérésre, Foucauld Szent Károly, valamint Boldog Vladimir Ghika román származású pap és a párizsi egyházmegye papja, aki legyengülten halt meg a romániai börtönökben a második világháború után; majd gyöngédségért fohászkodva, Isten Lelkéért fohászkodva, amely mindent átváltoztat a béke és az öröm eszközévé; illatos olajat kenve az oltárra, amely mindenkit odavonz az önzetlen szeretet jótékony útjaira! Mily csodálattal álljuk majd körül, amikor a tömjén füstjével felszáll összes imánk, amelyben a leginkább nyilván békét és igazságot kérünk minden ember számára, de a lelkünk legrejtettebb zugaiból feltörő összes óhajunk is, és amikor a keresztség fehér leplével leterítve égi fény fogja beragyogni. És ajkunkról mily hála, mily köszönet száll majd fel az Atyához és Fiúhoz, amikor végre először ünnepelhetjük meg rajta az eucharisztiát, amely Krisztus testét, a Szentlélek templomát, Isten népét építi, felajánlva magát az Úrral!
Testvéreim, akiket ma külön meghívtunk, ne érjétek be azzal, hogy élvezitek az ittlét örömét egy ilyen különleges napon, amikor a párizsi székesegyház ismét tündököl, úgy, ahogy még senki sem látta: akár hívők vagytok, akár nem, örömmel látunk titeket együtt örülni az itteni hívekkel, akik dicsőítik az Istent, amiért visszakapták az anyaszentegyházukat. Ti pedig, püspökök, papok és diakónusok, Krisztus hívei, megkereszteltek, felszenteltek, az evangéliumot szolgálók saját helyzetetek és küldetésetek szerint, szeretett párizsi testvéreim, ne csupán a kövek visszanyert szépsége kápráztasson el, hanem hagyjátok magatokat nagyobb örömök felé vezetni, Isten nektek és nekünk adott legszebb ajándéka, saját szerető jelenléte felé, a legszegényebbekhez való közelsége felé, átalakító ereje felé a szentségekben.
Hagyjátok, hogy mint Madeleine Delbrêl nővérünket – aki alázatos hívő volt, ebbe a templomba járt, a párizsi negyedek és régió szegényeit szolgálta –, hagyjátok, hogy „Isten elkápráztasson” benneteket! Madelaine-t húsz évesen érte ez a vágy, ez a villanás, ami pont száz évvel ezelőtt történt, 1924-ben. Isten maga a szabadság, ezt nyújtja, ezt adja; megmutatkozik nekünk ezen az oltáron; közeledik már karácsony, amikor Szűztől született eljövetelét várjuk. Örülünk annak, amit látunk, élvezzük a pillanatot, amit megadatott megélnünk, szeretjük az egybegyűltek e közösségét, ahol egyek vagyunk, és azt kívánjuk, hogy bárcsak az oly nyugtalan társadalmunkban is így lenne. Ma reggel azonban ennél is mélyebb, tartósabb forrásból fakad az örömünk: magából Istenből. Örömünk tőle ered: ne habozzunk szüntelenül ismételni a zsoltáros imént hallott szavait: „nagy dolgokat művelt velünk az Úr, azért örvendezünk!”
Laurent Ulrich érsek prédikációja – A párizsi Notre-Dame-székesegyház oltárának felszentelési miséje. Párizsi Notre-Dame, 2024. december 8., vasárnap © Marie-Christine Bertin / Diocèse de Paris
Fordította: Székely Melinda
Fotó: Cathedral Notre Dame, KTO direct
