Új korszak kezdődik a szinódussal az egyházban, vallja Csiszár Klára pasztorálteológus, a püspöki szinódus résztvevője. A szinódus alapdallamát az Isten népe teológia adja, mondja Csiszár, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese, a Teológia Kar dékánja. Meglátása szerint a részvétel, a hívek bevonása és meghallgatása képezi a szinódusi folyamat alapját, miközben a struktúrák egyre inkább úgy alakulnak majd át, hogy a szinodalitás megvalósulhasson a helyi egyházakban. Ha meghallgatjuk és komolyan vesszük a hétköznapi emberek hittapasztalatát, félelmeiket, kérdéseiket, és azokra próbálunk választ keresni velük közösen, az belső növekedést eredményezhet. De ha csak hatalmi eszközként arra használjuk a vallást, hogy másokat kirekesszünk és gyűlöletet szítsunk, arra gyűlölet lesz a válasz. A szeretetet meg kell előlegeznünk!
A püspöki szinódus első ülésszaka után azt mondtad, hogy a teológia inkább a háttérben dolgozott. A második ülésszakon milyen szerepet kapott a teológia?
Úgy látom, hogy most kicsit nagyobb szerepet kapott a teológia, mint az első ülésszakon. Ez azt is jelenti számomra, hogy a szervezők meghallották a több oldalról érkező kritikát, és próbálták a teológia helyét jobban beilleszteni a szinódusi folyamatba. Erre kiváló példa, hogy négy teológiai fórumot rendeztek, amelyek nemcsak a szinódus résztvevőinek szóltak, hanem nyitva álltak minden érdeklődő előtt. Ezeket online is közvetítették. Ez a négy fórum olyan témákat vett elő a szinódusi beszélgetések apropóján, amiket érdemes volt teológiailag több oldalról megvilágítani ahhoz, hogy aztán a szinódusi aulában folytatott beszélgetéseket ez valamelyest kanalizálja, bátorítsa.
Mire gondolok? Az egyik nagy téma ez volt: Isten népének a teológiája egy szinódusi egyházban. Igazából ez az alapdallama az egész szinódusi folyamatnak. Úgy fogalmaztam meg magam számára, hogy ez a szinódus tulajdonképpen egy alkalmazott ekkleziológia, ennek az Isten népe teológiának az alkalmazott egyháztana, amely a II. vatikáni zsinat óta több-kevesebb megnyilvánulással próbálja meghatározni az egyház életét. A teológiai fórumon ezt több perspektívából sikerült megvilágítani, volt egy biblikus teológiai, egy szisztematikus teológiai, egy egyházjogi hozzászólás, illetve egy gyakorlati, az élet adta tapasztalatokat bemutató hozzászólás, és adva volt a lehetőség a résztvevők számára, hogy ezzel kapcsolatban kérdéseket tegyenek fel. Ezzel párhuzamosan zajlott egy másik teológiai fórum, amely a püspök szerepét, a püspöki szolgálatot világította meg a szinodális egyházban, ugyancsak biblikus, szisztematikus, egyházjogi, illetve gyakorlati szempontból.
Tíz nappal később másik két teológiai fórumot szerveztek. Az egyik a pápai primátust tárgyalta egy szinodális egyházban, a másik fórum pedig az egyház sokszínűségét, illetve egységét próbálta ugyancsak különböző teológiai szakterületeken keresztül megvilágítani. Ezek a témák olyan gócpontok a szinodális tanácskozásban, amiket a II. vatikáni zsinat által kifejtett Isten népének a teológiája fényében újra kell gondoljunk, kicsit kreatívabban, bátrabban, a gyakorlati következményeivel együtt, legyen az a pápai primátus, a püspöki szolgálat, vagy az egység és sokszínűség gyakran feszültséget generáló témája. Ilyen szempontból nagyobb hangsúlyt kapott a teológia.
Már az is üzenetértékű, ahogy a teológusokat ültették a teremben. Tavaly valahol oldalt volt számunkra két kerekasztal, most pedig ahogy az aulába bejöttek a résztvevők, rögtön mindenki a mi asztalunkkal találkozott, mert a miénk volt az első középen, illetve az olasz és a spanyol nyelvű teológusok számára fenntartott másik asztal szintén nagyon prominens helyen volt. Mindenki mellettünk kellett elhaladjon, és ez jó beszélgetéseket eredményezett. Volt, hogy egyszerűen csak odajöttek hozzánk a szinódusi résztvevők egy-egy kérdéssel. Megközelíthetőbbek, láthatóbbak voltunk, ezáltal jobban jelen is voltunk. A záródokumentumban is látszik, hogy sokkal komolyabb teológiai háttere volt a dokumentum születésének. Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy idén jobb volt, mint a tavaly, és reméljük, hogy a teológia is sok mindent tanult ebből, hiszen a teológiának is feladata újraértelmeznie önmagát egy szinódusi egyházban.
A részvétel a kulcsfogalom
A szinódus előtt kiderült, hogy néhány kényes, megosztó témát, amelyek az előző ülésszakon előkerültek, azokat a szinódus félretette és bizottságokhoz utaltak ki. Mi lehetett ennek az oka és a célja? Vakvágányra terelték ezeket a témákat, vagy ezáltal a szinódus fellélegzett, de a témák attól megmaradnak és a megfelelő súllyal majd tárgyalják ezeket?
Tíz témáról beszélünk, amiket kivettek a szinódus témái közül, és tíz speciális csoport hatáskörébe utalták ezeket. A legnagyobb érdeklődést az ötös csoport váltotta ki, amelyik a nők helyét vizsgálja az egyházban, de ezen túl még van másik kilenc.
Ha őszinték akarunk lenni, ezeknek a témáknak a tárgyalása meghaladta volna a szinódus kompetenciáját. Ezek annyira komoly szakértelmet igényelnek, hogy jó megoldás volt ezeket kicsoportosítani, odaadni egy nagyon színesen, összetett bizottságnak. A bizottságok beszámoltak a munkájukról a szinódus tagjai előtt. A szinódus eredményeinek fényében ezeket a témákat tovább görgetik maguk előtt és megfelelő javaslatokat tesznek majd, 2025 júniusáig dolgoznak ezen. Ehhez a tíz speciális csoporthoz hozzájött még két másik csoport, egy kánonjogi csoport, amelyik a szinódus eredményeinek a fényében a kánonjog frissítésével foglalkozik, illetve egy poligámiával foglalkozó csoport, amit kifejezetten az afrikai püspökök kértek és alapítottak, mert nekik ezzel a témával foglalkozniuk kell. Így összesen tizenkét csoport működik a szinóduson túl, de nyilván ezekbe bevonva a szinódus eredményeit.
Úgy gondolom, hogy az ő munkájuk egy szinodális egyház kontúrját fogja majd megadni ezekben a témákban. Olyan témák vannak még, mint a püspök megválasztásának a tematikája, hogy egyáltalán hogyan lesznek kiválasztva a püspökök, hogyan lehet itt nagyobb részvétele Isten népének. Alapvető kulcsfogalom mindegyik csoport esetében a participáció, a részvétel. Hogyan tudjuk a részvételt az egyház különböző területein, döntési folyamataiban megvalósítani? Egy másik csoport a nunciusok helyzetével, feladatával foglalkozik a szinodális egyház összefüggésében. Sok téma van itt, ami szerintem idő, de kompetencia szempontjából is meghaladta volna a szinódust, és ezért jó gondolatnak tartom így utólag, hogy ezeket kivették és másnak adták, de nem elszakítva a szinódustól, mert van egyfajta visszakapcsolás a csoportok munkája és a szinódusi tagok között.
Szinódus közben érkezett a hír, hogy Német László belgrádi érseket bíborossá kreálja Ferenc pápa. Hogyan hatott a hír rátok? Korábban Szerbiában lezajlott egy szinódusi folyamat, amibe te is bekapcsolódtál. Hogyan néz ki a két szinódus egymásnak a tükrében?
Meglepetés volt, hogy a pápa az első vasárnap huszonegy új bíboros nevét hirdette ki, köztük volt Német László belgrádi érsek is. Új bíborosok bejelentésére senki nem számított. Igen, mi 2017 és 2021 között a nagybecskereki egyházmegyében egy egyházmegyei szinódust tartottunk. Azért mondom úgy, hogy „mi”, mivel teológiai tanácsadója voltam ennek a folyamatnak, ami egy nagyon szép, dinamikus esemény volt, amely a hívek konzultációjától kezdődően egészen a döntéshozatalig terjedt, amit a püspök úr a szinódusi záróaktus nyomán közzétett. Ezek nagyon erősen pasztorális jellegűek voltak. Ferenc pápa 2021-ben hirdette meg a világegyházban a szinódust, a nagybecskereki egyházmegye 2021 májusában zárta a szinódusi folyamatot, úgyhogy az egyházmegyei szinódus kicsit előrébb járt a világegyházi folyamatnál. Ott is az alapdallam a participáció volt: a hívek bevonása, a hívek meghallgatása, a közös utak keresése, hogy hogyan tudnak minél többen felelősséget vállalni az egyház aktivitásában, különös tekintettel a missziós szolgálatra. Nagyon szép eredmények születtek, ami nem a püspöknek volt az egyedüli döntése, hanem egy hosszú, három évig tartó konzultációs folyamatnak volt az eredménye. Szabály szerint a dokumentumokat el kell küldeni, erről be kell számolni a Püspöki Dikasztériumnak. A Püspöki Dikasztérium válaszlevelében bátorította az egyházmegyét, illetve Német László utódját, hogy folytassa a szinódusi utat. Itt találkozik az egyik a másikkal, hiszen már nem csak opció a szinodális gondolkodás, a szinodális együtt haladás, hanem most már egyfajta kultúrává kíván ez válni az egyházban, és egyre inkább meglesznek a szükséges struktúrák is arra, hogy a szinodalitás minden helyi egyházban meg tudjon valósulni.
Milyen újdonságokat hozott a szinódus második ülésszaka? Milyen újdonság várható ennek nyomán az egyházban? A szinódusi lelkület hogyan fog beépülni az egyházi életbe?
Abban reménykedem, hogy azok a püspökök is, akik eddig több ellenállást mutattak és néha pápai hóbortnak tekintették a szinódusi folyamatot, előbb-utóbb rádöbbennek, hogy nem erről van szó, hiszen a záródokumentumot Ferenc pápa november 25-én a tanítóhivatal részévé tette. Ez kötelezi az egyházat, az egyházmegyéket, hogy ezzel foglalkozzanak.
Én azt látom jobban, ami Ausztriában elindult ezzel kapcsolatosan. Már a folyamat elejétől minden püspöki konferenciának kellett legyen egy szinódusi csapata, amelyik a püspöki konferencia szintjén próbálta koordinálni, nyomon követni a folyamatot. Ausztriában ez a szinódusi csapat találkozik december 19-én (szerk. megj.: az interjú korábban készült), hogy közösen megnézzük, milyen feladatok várnak ránk a következő években annak érdekében, hogy Ausztriában a helyi egyházmegyék egyre inkább szinodális egyházzá váljanak. Olyan egyházzá, ahol helye van a sokszínűségnek, befogadó egyházzá, ahol participatív történnek a döntések: tehát amikor nem egyszemélyes, önkényes döntésekről van szó, hanem a meghozott döntések mindenkit érintenek, és lehetőleg egy konzultációs folyamat eredményének a végén történnek.
A záródokumentum több lényeges pontra rávilágít. Egy elszámoltatható, felelősségre vonható, transzparens egyházzá kell váljunk, ahol a folyamatok kiértékelése, a szolgálatot vállalók, a vezetők kiértékelése egyre inkább beépül a mindennapokba, és ezáltal egyfajta minőségbiztosítás történhet meg az egyházban. Ez sok helyen még idegennek tűnik, de meg vagyok győződve arról, hogy ez hozzá fog járulni ahhoz, hogy az egyházba vetett, sokszor megsebzett bizalom helyre álljon. Ilyen sebet okoztak a különböző visszaélések. A szinódus ezeket a jelzéseket komolyan vette és olyan mechanizmusokat próbált elindítani, amelyek visszaállíthatják az emberek egyházba vetett bizalmát.
Új korszak
A pápa ebben is példát mutatott, mert a szinóduson megszavazott záródokumentumot változtatás nélkül elfogadta, és tulajdonképpen nem fog egy másik dokumentumot kiadni. Hogy látod ezt?
Úgy gondolom, hogy ez egy új korszak. Sokkal inkább egy kölcsönösségre, részvételre építő egyháznak leszünk a tanúi, és egy ilyen egyházat fogunk építeni. A szentatya ezzel a döntésével tulajdonképpen alávetette magát a szinódus döntésének, ezzel komolyan véve ezt a tanácskozást, aminek korábban csak püspökök voltak a tagjai, és aminek korábban csak tanácsadó szerepe volt.
Ezzel a széles körű részvétellel – hogy nem csak püspökök vettek részt, és teljes értékű szavazati joggal rendelkeztek –, valamint azzal, hogy Ferenc pápa kijelentette: ehhez neki nincs hozzáfűznivalója, hanem a ráruházott hatalom alapján elfogadta és visszaadta a dokumentumot Isten népének megvalósításra, miközben a rendes tanítóhivatal részévé tette, úgy gondolom, hogy ez egyháztanilag egy új korszak kezdetét jelenti. Ez feladatot ad az egyházi hierarchia elöljáróinak, a vezetőknek, a klérusnak, ugyanakkor feladatot ad a hétköznapi hívek, laikusok számára is.
Hogyan néz ki szerinted ez a jövő, ha Erdélyre, a romániai katolikus egyházra gondolunk?
Olyan lesz a jövő, amilyen jövőnek teret merünk adni. A kulcskérdés az, hogy értékelem-e, felismerem-e és komolyan veszem-e a hétköznapi emberek hitérzékét, a hittapasztalatukat, azokat a kérdéseket, félelmeket, amelyeket magukban hordoznak, és megpróbálok-e ezekre – nem egyedül, hanem velük közösen – olyan válaszokat adni, amik elkísérik őket a belső növekedés folyamatában. Ha ráérzünk ennek az ízére – és azért sok egyházmegye a kilencvenes, kétezres években az egyházmegyei szinódusok folyamán ráérzett erre –, akkor ebből egy új dinamika születhet.
A szatmári egyházmegye zsinatára mind a mai napig nagyon szívesen gondolok vissza. Annyi teológiára jelentkező fiatal – legyen az papnak vagy világi hitoktatónak jelentkező fiatal –, mint azokban az években, nem volt. Ez pontosan ennek a dinamikának köszönhető, hogy mi is meg vagyunk kérdezve, fontosak vagyunk, a véleményünket meghallgatják, és ezzel valamit kezdeni akarnak abban a folyamatban, amit jövőtervezésnek hívunk az egyházban. Ez buzdította, ösztönözte a fiatalokat.
Fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a szinodalitás helyben megvalósuljon. A Vatikán biztosan segíteni fog ebben a helyi egyházaknak. Például a pasztorális tanácsok nem fakultatívak lesznek, mint most, hanem minden egyházmegyének kötelező módon rendelkeznie kell majd pasztorális tanáccsal. Akárcsak a gazdasági tanácsok, amelyekben nem csak papok vesznek részt, hanem az egyházmegye sokszínűségét kell majd leképeznie ezeknek a tanácsoknak. A kulcsszó a participáció, a részvétel. Ugyanígy gondolhatunk a plébániákra, egyháztanácsokra is.
A következő papi generációt megfelelő képzésben kell részesíteni. Számíthatunk arra, hogy ezentúl a nők kötelező módon részt kell vegyenek a kispapok, papok képzésében. A nőknek szerepe lesz akár vezető beosztásban is. Itt biztos, hogy nagyon komoly intézkedések fognak következni a Vatikán részéről, hogyha komolyan vesszük Víctor Manuel Fernández, a Hittani Dikasztérium prefektusának a szavait és ígéretét. Sok helyen a nőket egyszerűen ignorálják, nem tartoznak hozzá az egyház képéhez. Ha megnézzük azt a képet, amit az egyház közvetít magáról, a gyűléseket, amiket egyházvezetők tartanak, akkor a legtöbb alkalommal csak férfiak ülnek egy asztal körül, és ők beszélik meg az egyház nagy dolgait. Ennek az egyháznak vége. Vannak olyan egyházmegyék, olyan főpásztorok, akik ennek a jelentőségére, értelmére, ízére, teológiai hátterére ráéreztek és sokkal lelkesebbek, másoknak pedig azok a rendelkezések fognak segíteni, amelyek a következő hónapokban, években fognak érkezni.
Mindig meg kell vizsgálni a kontextust. Mások a teendők mondjuk a papképzés terén a gyulafehérvári egyházmegyében, mint a linzi egyházmegyében. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, itt is, ott is, hogy például lehet-e papokat szinodális stílusban, egy szinodális egyház építésében a világtól elzárva képezni, vagy ez ellentmondásban van a szinodalitás lényegével. Mi az, amire szükségünk van annak érdekében, hogy a szinodális egyház egyre inkább megvalósuljon helyben?
Mindenki, mindenki, mindenki!
A romániai választások nyomán úgy tűnik számomra, hogy van egy jelentős tábor, amelyik profetikus politikusokat vár, akik a vallást és a politikát keverik, de oly módon, hogy ebben a vallásosság az ezotériával, az áltudománnyal és a misztikummal is keveredik. Szó volt a hívek közösségének a hitérzékéről, annak komolyan vételéről, miközben Romániában az látszik, hogy a társadalom jelentős része keveri a hit dolgait az ezotériával, babonával. Mit kezdhet ezzel az egyház?
Ha őszinték vagyunk, ezeket az embereket is mi neveltük. Úgy gondolom, hogy ez óriási kritika és felszólítás a hitre való nevelés számára. Mi az tulajdonképpen, amire mi az embereket neveljük, amikor vallásos nevelésről beszélünk? Mennyire nevelünk ideológusokat – mert ezek véleményem szerint egyfajta ideológiát képviselnek –, és mennyire nevelünk istenkapcsolatból élő embereket, akik ezt az istenkapcsolatot egzisztenciálisan magukévá teszik? Úgy, hogy az nem kirekeszt, nem gyűlöletet kelt, nem ideológiává válik, nem a hatalomdemonstráció eszköze, hanem egész egyszerűen egyfajta élhetőbb világ szolgálatában áll. Ahol mindenkinek helye van, ahol nem elítélünk és megbélyegzünk embereket, hanem ahol közösen építünk mindenféle fajta különbözőség ellenére egy egészséges társadalmat.
Nagy felkiáltójel, amikor a vallást instrumentalizáljuk! Tudatosan nem azt mondom, hogy mások, mert sajnos ebbe a csapdába mi is beleesünk: arra használjuk, hogy embereket megbélyegezzünk, kiközösítsünk, hogy állandóan arról beszéljünk, hogy kik nem tartoznak hozzánk, ahelyett, hogy Ferenc pápát kezdenénk el követni, és azt mondanánk, hogy „todos, todos, todos”, „mindenki, mindenki, mindenki”. Amit elvárok, hogy velem cselekedjenek, azt lehetőleg én előlegezzem meg. Hogy a másik erre hogyan reagál, nincs az én kezemben, de úgy gondolom, hogy még mindig jobb szeretetet megelőlegezni, mert annak több esélye van, hogy adekvát választ kap, mintsem a gyűlöletet, mert arra biztosan, hogy gyűlölet jön válaszként.
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/51–52. számában.
Csiszár Klára reflexiója a szinódus első ülésszakát követően itt olvasható:
