Egy több évezredes emberi tapasztalatot foglalt tömör mondatba a Könyvek könyve, miszerint „mindennek rendelt ideje van” (A prédikátor könyve, 3,1). Ez az állítás különben ma sem szorul kiigazításra, sőt ennek a bölcsességnek a jegyében kellene élnünk, mondhatnám, gyakorlatba kellene ültetnünk mindennapi cselekvéseinkben. Akár a mai alkalommal is, amikor időegységben mérve legtöbb és legszámottevőbb a sötét, s amikor éppen fordul a nap. Fel kell ismernünk, mi az, aminek eljött a rendelt ideje.
Lássuk be, ebben az egyetemes történésben ugyan elenyésző az egyes ember szerepe, de amit meg tud tenni, azt meg is kell tennie. A jövőnek elkötelezett és tudatos teremtményként eme kozmikus méretű fordulattal összhangban, s nem ezzel szembe menve vagy ezt figyelmen kívül hagyva, vagyis a mostani rendelt időben nem a tegnapi sötétséget, hanem a holnapi világosság útját, a fényt kell választania. Így adhat megfelelő, jó választ az éppen adott idő kihívására.
Belátom, nem könnyű feladat. Még abban az esetben sem, ha a sötétség kívül, tehát körülöttünk van, de számolnunk kell azzal is, amit magunkban hordunk, azaz az emberi lélek és szellem sötétségével. Egy olyan, emberhez méltó, jövőben bízó hittel kell élnünk napjainkat, amely több fényt feltételez. Mert hiszen a fény és a szeretet győzheti le a külső és belső sötétséget.
Az európai kultúra egyik legnagyobbika, Goethe a több fény követelményéhez tartotta magát. Ő az életből távozóan ki is mondta a legenda szerint, hogy Mehr Licht!, mi pedig, akik e földi lét „kedvezményezettjei” lehetünk, egy olyan kozmikus helyzetben kívánhatjuk a több fényt, amikor a sötétség szorításából szabadulva fordul át az esztendő a növekvő világosság idejébe.
S minthogy ez a fordulópont szinte napra megegyezik annak a Kisdednek a születésével, akit a világ világosságának tart a keresztény ember (Jn 8,12), bölcs döntés lehet részünkről, ha rábízzuk magunkat földi jelenlétünk idejére. „Aki engem követ – mondotta az Úr –, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (uo.) Jézus ugyanis csodát téve mutatta meg, hogy isteni hatalmával meg tudja ajándékozni a vakot látással, ugyanakkor ő a fény, amelynél igazán látni képes az ember (Jn 9).
Merthogy isteni eredetű Krisztus az isteni tehetséggel megáldott Goethe szerint is, aki Isten teremtő erejét látta a legfőbb fényforrásban, a Napban is, amelynek a fénye – mondta – „egyedüli biztosítéka annak, hogy élhetünk, munkálkodhatunk, létezhetünk …” (Beszélgetések Goethével, 630.)
A fényt választja az igaz ember, akinek útja olyan – a Szentírást idézve – „mint a hajnal pirkadása, egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz” (Péld 4,18). De számunkra az előbbi értelmezés szerint maga Jézus a fény, akit követve látni képes az ember. Ha pedig az ő tiszta tanítása és szeretete önnön részünkké válik – hogy újból Goethére hivatkozzam –, akkor ember mivoltunkban nagynak és szabadnak fogjuk érezni magunkat.
Úgy legyen!
Borcsa János
