A Márton Áron-i örökségről, a szentté avatási ügyről, az egyház kihívásairól és a szinódusról is szó esett a Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel a miskolci egyházmegyében tett látogatása alkalmával készült beszélgetésen. Orosz Atanáz görögkatolikus megyés püspök meghívására az év utolsó, karácsony ünnepe előtti papi rekollekciót Kovács Gergely érsek tartotta a miskolci egyházmegye papságának.
Érsek úr most az egyházmegye papságával készül találkozni. Mi lesz a fő téma, milyen gondolatokat hozott magával?
Atanáz püspök atya a rekollekció témáját rám bízta. Három fő gondolatot hoztam – advent, szinódus, szentév – amit nem előadás formájában szeretnék elmondani, hanem inkább csak fölvezetőként, mintegy impulzusként.
Most adventben vagyunk. Advent a bűnbánat, a megtérés és a remény ideje. A megtérés a szinóduson is fontos elem volt. Legyen meg bennünk a megtérésre való buzgóság és lelkület úgy, hogy igyekezzünk mindenkire odafigyelni, mindenkit megszólítani. A másik fontos elem a reménység, amit talán sokszor elveszítünk. A papok is, különösen, akik kis plébánián szolgálnak, folyamatosan problémát, bajt, nyomort látnak. Az előttünk álló jubileumi év kiváló lehetőség arra, hogy a reményünket, az Istenbe vetett bizalmunkat tápláljuk. A remény isteni erény, az Istenbe vetett mély bizalomról szól, nem pedig arról, hogy reménykedünk, hogy majd lesz valahogy. Isten hűséges az ígéreteihez, nekünk ezt kell szem előtt tartanunk.
A miskolci egyházmegye a gyulafehérvárihoz képest meglehetősen kicsike. Nehéz egy akkora egyházmegyét irányítani, különösen úgy, hogy ezeréves hagyománya van?
Minden szempontból nagy kihívás. Egyrészt azért, mert papságra készültem hét éven keresztül, püspökségre nem. Ezt menet közben kell megtanulni, és még tanulok. Még akkor is, ha gyulafehérvári egyházmegyés vagyok, onnan származom, oda tartozom és közel három évtizedes római papi szolgálat után oda tértem vissza, haza.
A gyulafehérvári főegyházmegyének közel háromszáz aktív papja van, több mint kétszázötven plébániája. Maga a terület is nagy, fél Magyarországnál nagyobb, ötvennyolcezer négyzetkilométer. Ezáltal nagyon sokszínű is. Van egy „katolikus” része, Székelyföld, ahol tömbben, egymáshoz közel vannak a templomok. Itt nagy, élő, virágzó közösségek élnek. A terület kétharmada, vagy még nagyobb része viszont szórvány. Vallási szórvány az ortodox hívek között, és nyelvi szórvány is, a románok mellett. A magyar katolikusok itt kis közösségek, ahol nehéz megőrizni az identitást, nagyon nehéz lelkesíteni az embereket. Itt a hitünkben is könnyebb meggyengülni. Ez a plébános számára is nagy kihívás, mert a hétköznapok is folyamatos nélkülözést, megélhetési nehézséget jelentenek, kevés a lelkipásztori öröm. A legtöbb helyen nincs gyerek, már csak az idősek vannak. Egyre több templomot, plébániaépületet lassan nem tudunk fenntartani. Nagyon nehéz így megmaradni lelkes papnak.
Főpásztori szolgálatomban kétségtelenül kihívás, hogy többet éltem Rómában, mint otthon, más környezetben szocializálódtam. Viszont előnyt is jelent a Rómában megszerzett sajátos tudás, tapasztalat, a kívülről jövő rálátás. Nagy kihívás azért is, mert rengeteg a tennivaló. Szinte mindig időhiányban vagyok, vagy inkább energiahiányban. Folyamatosak a helyzetek kínálta megoldandó feladatok: most ezt kell gyorsan megoldani, azt kell csinálni, amarra azonnal reagálni, és így hellyel-közzel marad arra idő és lehetőség, hogy nyugodtan leüljek és egy-egy tervet, elképzelésemet kidolgozzam. Nem csak én, hanem közvetlen munkatársaim is, úgymond mindig csak válaszolunk az aktuális bejövő kérésekre, problémákra, gondokra, nehézségekre. Ez semmiképp sem panasz, mert – hiszem – van látszata, de már restellem a hogylétem felől érdeklődőknek őszintén elmondani, hogy állandóan rohanásban, időhiányban, fáradtan.
Mennyire meghatározó Márton Áron öröksége, szellemisége a gyulafehérvári egyházmegyében, és személyesen ön számára?
Megtisztelő Áron püspökünk negyedik utódjának lenni. Egyben kihívás, magas mérce. Vetekedni vele nem lehet. Nem kell, de nem is szabad. Nem szabad felvenni olyan kabátot, ami nem talál az emberre. Azonban szellemiségét, gerincességét, határozottságát követni kell, az mindannyiunk számára követendő példa. Személye, élete és életszentsége sarkalló, bátorító, buzdító. Bárcsak nekem is olyan mély hitem lenne, olyan élő istenkapcsolatom, az az emberi bölcsességem, mint neki volt. Bárcsak tudnék én úgy dönteni, ahogy Áron püspök, hisz a legnehezebb helyzetekben meghozott döntéseit az idő mind igazolta. Azt a bölcsességet, azt a prudenciát, azt az emberszeretetet, azt, ahogy szerette az egyházmegyét mindenképpen követni kell. Nekem, papjainknak, híveinknek.
Maradtak anyagok? Volt miből dolgozni a szentté avatási ügyében?
Rengeteg. Hála Istennek óriási hagyatéka van. Áron püspök minden beszédét leírta – eleinte kézzel, majd írógépen –, így megmaradtak. Hasonlóképpen számos más írása: körlevelek, újságcikkek, tanulmányok, ünnepi beszédek, terjedelmes személyes levelezése is. Nincs is olyanról tudomásunk, hogy valami elveszett. Szentté avatási ügye tulajdonképpen mindjárt a kommunizmus bukása utáni első napokban, 1990 januárjában elindult. Ez is mutatja, hogy az egyházmegyének mennyire fontos volt ez. Akkor még éltek tanúk, akik ismerték. 1996-ban zárult az egyházmegyei szakasz és került ki Rómába az anyag. 2012 februárjától, Szőke János atya halála után én lettem az ügy posztulátora, egészen érseki kinevezésemig, közel 8 éven át. 2023 májusa óta Cristiana Marinelli a posztulátor. Elárulhatom, hogy éppen a napokban várjuk, hogy a Szentszék Áron püspök életszentségével kapcsolatosan döntést hozzon. Ha „igen” a válasz, akkor folytatjuk tovább egy olyan feltételezett csodának a Szentszékhez való beterjesztésével, amely Áron püspökünk közbenjárására történt. (A beszélgetés óta, december 18-án, Ferenc pápa engedélyezte annak a dekrétumnak a közzétételét, amely elismeri, hogy Márton Áron püspök az életszentséget hősies fokban gyakorolta). Nagyon sok imameghallgatásról van tudomásunk, több gyógyulást tulajdonítunk az ő közbenjárásának, de ezeket ki kell vizsgálni és minden kétséget kizáróan bizonyítani. Van egy több évvel ezelőtt történt feltételezett csoda, egy brassói fiatalember gyógyulása. Az orvosi dokumentáció összegyűjtésén már eddig is dolgoztunk, az érintettek jó részének meghallgatása is folyamatban. Dolgozunk, imádkozunk és bizakodunk.
Hallva a gyulafehérvári egyházmegye életéről elmondottakat, számos ponton akár a mi egyházmegyéinkről is szólhatna. Miért lehet vajon az, hogy szinte mindenhol az egyházközségeikben a hívek létszámának fogyását látjuk?
Az októberi szinódusi ülésről hazatérve, ahol az ember a világegyházzal találkozik, úgy látom, hogy ez kifejezetten európai betegség. Európában öregedik el az egyház, már-már haldoklik, Nyugat-Európában még inkább. Afrikában, Ázsiában pedig él és virágzik. Nyilván más-más kihívások is vannak egy római katolikus egyházmegyében, mint egy görögkatolikusban, de Közép-Kelet Európa, a Kárpát-medence és régiónk egyházmegyéi nagyjából ugyanazokkal a nehézségekkel, gondokkal küzdenek és néznek szembe.
Hogyan készül a mostani karácsonyra, hiszen éppen december 24-én lesz öt éve, hogy megkapta kinevezését az érsekség élére?
Bevallom, most csak karácsony ünnepére készülök. A püspökszentelés és beiktatás évfordulójáig, február 22-ig, még van időm, viszont a karácsonyi ünnepkör lejártával, vízkereszt után, komoly visszatekintéssel szeretnék készülni. Ez is valahol a szinóduson való részvételemnek a hozadéka, eredménye. Nagyon megmaradt az a három szó, hogy transparenza, rendiconto, valutazione, azaz átláthatóság, elszámoltathatóság és értékelés.
Gyorsan eltelt öt év, és kötelességem, hogy kritikus szemmel és őszintén vegyem számba eddigi főpásztori szolgálatomat. Tekintsek vissza, tartsak számadást mindenekelőtt saját magam számára. Elsősorban lelkipásztori téren. Sikerül-e meglátnom vagy megértenem a kihívásokat, problémákat? Ezekre sikerül-e megoldásokat kínálni, vagy legalább megtalálni az irányt? Sikerült-e egyáltalán elindulnom?
Lelkipásztori szemlélettel mit tanácsol a miskolci egyházmegye híveinek, mire figyeljenek még ebben karácsony előtti néhány napban?
A hitben való megerősödést hangsúlyoznám. Napjainkban, amikor dühöng a megosztottság, a szomszédban háború dúl, növekednek a gazdasági nehézségek, szinte úgy tűnik, hogy Isten alszik. Jobban kell hinnünk, mint valaha, hogy Isten szeret minket, köztünk és velünk van, hűséges az ígéreteihez. Csak én ne kételkedjek. Ez a hit. Fontos, hogy ismerjem meg a hitemet, hitem igazságait. A templomba járás például ne legyen csak külső látszat. Elég megnézni, hogy a közösségi médiában mennyi, a híveink által oly sokszor megosztott csillogó vagy szenzációs, de valójában hitünkkel ellenkező tartalom van. Legyen igényem rá, hogy képezzem magam ezen a téren is. Képezzük magunkat, papok és hívek egyaránt. Merítsünk tiszta forrásból. Kérjünk segítséget a plébánostól. Nagyon fontosnak tartom a hit elmélyítését.
És hozzátenném az állandó megtérés szükségességét. Mindannyiunknak meg kell térni nap mint nap. Nekem is. János evangéliumában olvassuk, hogy amikor Lázár meghalt és Jézus készül odaindulni, az apostolok figyelmeztetik, hogy nemrég ott akarták megkövezni. Jézus azonban megy, és Tamás apostol mit mond? „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” Bennem megvan ez a lelkesedés? Vagy a papjainkban, akik lehet, hogy belefáradtak már a szolgálatba, a nehézségekbe? Megvan bennünk ez a küldetéstudat, ez az elszántság, hogy menjünk Jézussal? Ezt értem megtérés alatt. Az út pora menthetetlenül ránk, a lelkünkre rakódik lassan. Nagy a veszélye, hogy elfáradunk, elfásulunk, elkényelmesedünk. Könnyen kialszik a szikra, a láng. Lehet, hogy őrizzük a ránk bízottakat, gondjukat viseljük, de nekünk emberhalászoknak kell lennünk, újra meg újra kivetni a hálót, hirdetni Isten országát. Küldetésünk van, missziós egyház vagyunk.
Három kulcsszóba összefoglalva: hit, képzés, megtérés. És máris megéljük, amit a szentatya kér tőlünk. Azt, amit a püspöki szinódus ismételten hangsúlyoz. Egy plébánia, parókia nem csak a papból, kántorból és néhány szolgálattevőből áll, hanem minden hívőből, aki a közösséghez tartozik. Közös a felelősségünk, közös a küldetésünk. Mindenkinek a maga helyén kell kivennie a részét ebből. Közösség, részvétel, küldetés. Ez a szinodális egyház.
Forrás: Varga-Juhász Bernadett/miskolci egyházmegye
