Az egyszerűsége fogott meg. A versekből áradó hétköznapiság magával ragadó tisztasága. Majd a hang, amely szinte észrevétlen emelte éteribb síkba a sorokat. Szövegeknek nevezném, magukkal sodró történeteknek, képzeletünkben megelevenedő életkép-kockáknak, figyelmünket mélységekbe vonzó vallomásoknak, átérzést-megengedő emlékfoszlányoknak. Mégsem egyszerűen csak szövegek. Van bennük valami elemelt. Versek. De nem a klasszikus értelemben vett szabályos, dallamos, rímelő fajták. Bár könnyedén pulzáló ritmus, a szavak megválogatott egymásután-rendeltségéből fakadó dallamosság és olykor rímek is díszítik. A mindennapok egyszerűségéből meglepetésszerűen mélylétbe rántó alkotások. Áramlat-élmény olvasni őket. Mintha koncentrikus körök legszélső gyűrűjéről indulnánk. Itt még reménykeltőek a külső történetek, a belső megélések. De amint haladunk a kör középpontja felé, minden egyre sűrűbb, súlyosabb, sötétebb. Mint amilyen a demens beteg fizikai-szellemi leépülésének folyamata és a hozzátartozó érzelmi megpróbáltatásainak útja. Szerencsés, aki eljut az elfogadásig, megbékélésig. Vagy legalábbis megpróbálja.
Erről szól Cseh Katalin Öröknyár című kötete (Koinónia Kiadó, 2023). De sok minden másról is. A könyv születését a költőnő demenciában elhunyt nagynénje hívta életre. A hozzá fűződő emlékeit, belső rezdüléseit formálta versekké a szerző, akivel személyes emlékeiről és az írás folyamatáról beszélgettünk egy Alzheimer Café apropóján, amelynek az írónő meghívott vendége volt.
Kérem, meséljen édesanyjáról és nagynénjéről. Milyen viszonyt ápolt velük?
Nagynéném az édesanyám húga volt. Mindketten fontos szerepet játszottak az életemben. Édesanyám halálát semmihez sem hasonlítható veszteségként éltem meg, mintha pillanatnyilag elmeháborodott állapotba kerültem volna. Az Emlék-bazár kötetemben külön fejezetet szenteltem az emlékének Anya-könyv címmel. Az ő halála után nagynéném jelentett erős és biztos pontot az életemben. Közel laktunk egymáshoz, a kisbusszal, ami többször is felbukkan az Öröknyárban, egy óra alatt odaértem. Bármikor mehettem, mindig szeretettel várt és fogadott. Egyfajta otthon-érzést nyújtott a jelenléte. Bármilyen zaklatott lelkiállapotban érkeztem hozzá, nála mindig megnyugodtam. Gyermekkorom felejthetetlen nyarait is náluk töltöttem, akkor még élt a férje és nagymamám is.
Milyen gyakran látogatta őt?
Munkahelyi helyzetemtől függően havonta, hetente. Nyaranta többször is, olyankor hosszabb időt is töltöttem nála. Betegsége idején gyakrabban.
Milyen érzések kerítették önt hatalmukba, amikor először vette észre nagynénjén a demencia jeleit?
Először hárítottam, tagadtam, ugyanis a szüleim esetében hál`Istennek nem volt ilyen jellegű tapasztalatom. Aztán megijedtem, kétségbeestem, nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Később a tehetetlenség érzése lett úrrá rajtam, míg szépen, fokozatosan eljutottam az elfogadásig.
Hogyan hatott önre az, hogy látogatásról-látogatásra látta elhalványulni nagynénje szellemi képességeit, lelki és fizikai erejét?
Mindenképpen negatívan hatott rám, elborzasztott látni azt, ahogyan szétesik a személyisége, ahogyan szellemileg és fizikailag is leépül. Komoly belső munkával jutottam el az elfogadásig.
Milyen lelkiállapotban ült le először írni mindarról, amit a nagynénjével és önmagával kapcsolatban megtapasztalt?
A róla írt verseket magzat-állapotukban sokáig hordoztam magamban. Amíg ő élt, nem volt sem fizikai, sem lelki erőm és időm sem írni. Halála után aztán egymásután születtek a gondolatok, amelyek versekké oldódtak. Eszembe jutott egy meghatározó emlék vagy élmény, és rögtön lejegyeztem.
Milyen gyakran írt, és mi sugallta az írást?
Hetente vagy éppen naponta írtam, persze utána visszatértem a versekhez, és még dolgoztam rajtuk, amíg valóban megszülettek. Az írást a megélt helyzetek, tapasztalatok, érzések, élmények, a hiú remény, a kétségbeesés, a belső gyötrelem, végül az elfogadás és a megnyugvás sugallták.
Könnyen írt? Vagy meg kellett birkóznia a folyamattal?
Eleinte úgy tűnt, hogy könnyen megy, aztán egyre inkább igénybe vett az a belső harc, amit önmagammal vívtam, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezési formát az élmények, érzések, gondolatok átadására.
Milyen hatással volt önre az írás folyamata?
Mondhatom, hogy terápiás hatással is, hiszen kiírtam magamból az átélt szenvedést, gyötrelmet, kétségbeesést, vagyis a negatív érzéseket. Ugyanakkor katartikus hatást is gyakorolt, elindított bennem egy megtisztulási folyamatot, egyfajta felülemelkedési kísérletet a hétköznapi megpróbáltatásokon. Nem titkolt szándékom volt, hogy ezeket a verseket, mások is, akik hasonló helyzetben vannak vagy voltak, olvashassák.
Ön többkötetes szerző. Mit jelent önnek az írás? Mivel gazdagodik általa?
Úgy szoktam fogalmazni, hogy az írás a Jóistentől kapott házi feladatom, amit igyekszem jókedvvel elvégezni. Van, amikor a jókedv helyére a vívódás, a kicsinyhitűség lép, de akkor sem marad el a házi feladat, legfeljebb késik. Hogy mivel gazdagodom az írás által? Sok mindennel.
Titokzatosan zárta beszélgetésünket a szerző, de olvasói megsejthetik a szövegein átsugárzó belső sokszínűséget és érzékenységet.
Nem tudom, hogy ott vagyok-e, ahol pillanatnyilag
tartózkodom, és azt sem, hogy mitől tartózkodom.
Befúj a szél az ablakon, ki-be jár, ki-be jár,
fészkét keresi riadtan az űzött, az otthontalan nincs-madár.
(Részlet az Öröknyár kötet Lomtalanítás című verséből)
Orbán Júlia / Gyulafehérvári Caritas
