A szentatya a múlt héten befejezte a Szentlélek és az egyház kapcsolatáról tartott elmélkedéseit, most pedig bejelentette, hogy Jézus Krisztus a mi reményünk címmel új katekézissorozatot kezd, mely egyúttal a reménység jegyében most induló szentév témája. Ferenc pápa első elmélkedését Jézus gyermekségtörténetének bemutatásával kezdte, kiemelve, hogy Máté és Lukács evangélisták valójában egymást kiegészítve szólnak az Üdvözítő első éveiről.
Ma megkezdjük a katekézissorozatot, amelyet az egész jubileumi év során tartunk. Ennek a sorozatnak a témája: „Jézus Krisztus, a mi reménységünk”, ugyanis ő maga a zarándoklatunk célpontja, hiszen ő maga az „út”, amit követünk. Az első rész Jézus gyermekkorával foglalkozik, amelyet Máté és Lukács evangélisták mesélnek el nekünk (vö. Mt 1–2 és Lk 1–2). Jézus gyermekségtörténetének evangéliumai beszámolnak Jézus szűzi fogantatásáról és a Mária méhéből való születéséről; felidézik a benne beteljesülő messiási próféciákat, és szólnak József törvény szerinti apaságáról, aki Isten Fiát a dávidi nemzetség „törzsébe” oltja. Jézust úgy mutatják be nekünk, mint újszülöttet, mint gyermeket, és mint serdülő fiút, aki engedelmeskedik szüleinek, de aki egyúttal tudatában van saját létének, mely teljes mértékben az Atyának és az ő országának szentelt élet. A két evangélista elbeszélése közt az a különbség, hogy amíg Lukács Mária szemével meséli el az eseményeket, addig Máté József által tekinti azokat, hangsúlyozva az ő rendhagyó apaságát.
Máté apostol az evangéliumát és egyúttal az egész újszövetségi kánont „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblájával” (Mt 1,1) kezdi. Nevek felsorolását halljuk, mely megszokott dolog a zsidó Szentírásban, hogy bemutassák a történelem és az emberi élet igazságát. Az Úr nemzetségtáblája valódi történelem, ahol van néhány úgymond problémás név, ami kiemeli Dávid király bűnét (vö. Mt 1,6). Mindez azonban véget ér és kivirágzik Máriában és Krisztusban (vö. Mt 1,16). Megjelenik aztán az emberi élet igazsága, amely egyik nemzedékről a másik nemzedékre három dolgot hagyományoz át: egy nevet, amely egyedi identitást és küldetést foglal magában; aztán a családhoz és a néphez tartozást jelöli meg; míg végül az Izrael Istenében való hithez ragaszkodást rögzíti. A nemzetségtábla, a genealógia egy irodalmi műfaj, vagyis egy olyan forma, mely nagyon is alkalmas egy igazán fontos üzenet közvetítésére: senki sem ad önmagának életet saját magától, hanem azt úgy kapja ajándékba másoktól, ami ebben az esetben a választott nép, aki megkapja az örökség letéteményét – fejtette ki a pápa.
Ellentétben azonban az Ószövetség nemzetségtábláival, ahol csak férfinevek szerepelnek, mivel Izraelben az apa ad nevet a fiának, Máté listáján Jézus ősei között nők is szerepelnek, és összesen öten vannak. Először is Támár, Júdának a menye, aki miután megözvegyült, prostituáltnak álcázza magát, csakhogy férjének leszármazottai legyenek (vö. Gen 38). Aztán Rácháb, a jerikói prostituált, aki megengedi a zsidó felderítőknek, hogy belépjenek az ígéret földjére és meghódítsák azt (vö. Józs 2). Ruth következik, a moábita asszony, aki a róla nevezett könyvben hűséges marad anyósához, gondoskodik róla, és Dávid király dédnagyanyja lesz. Aztán Betsabé az az asszony, akivel Dávid házasságtörést követ el, miután férjét megölette és aki által Salamont nemzi (vö. 2Sám 11). A sor végén áll a názáreti Mária, a Dávid házából való Józsefnek jegyese, aki megszülte a Messiást, Jézust.
Mária egy új kezdetet jelez
Az első négy asszonyt nem az a tény kapcsolja össze, hogy bűnösök, miként azt néha mondják, hanem az, hogy ők idegenek, és mint jövevények, nem tartoznak Izrael népéhez. XVI. Benedek pápa Jézus gyermekségtörténete című könyvében írja: „Máté azért tesz említést róluk, hogy ezáltal jelezze, Isten rajtuk keresztül lép be a pogányok világába…, és Jézus nemzetségtábláján keresztül válik láthatóvá az ő küldetése a zsidók és a pogányok felé”.
Míg a négy előző asszonyt a tőlük született férfi mellett említik, vagy aki őt nemzette, addig Máriát különleges módon kiemelik: Ő egy új kezdetet jelez, vagyis ő maga az új kezdet, mert a történetben többé már egy emberi teremtmény lesz a nemzedékek főszereplője, hanem maga Isten. Ez jól látható a tőle „született” Ige révén: „Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte” (Mt 1,16). Jézus Dávid fia, akit József oltott be ebbe a dinasztiába, és akit Izrael Messiásának rendeltek, de aki Ábrahám és az idegen nők fia is, ezért a „pogányok megvilágosítására” is szántak (vö. Lk 2,32).
Isten Fia – akit az Atyának szenteltek azzal a küldetéssel, hogy mutassa fel az ő arcát (vö. Jn 1,18; Jn 14,9) – úgy lép be a világba, mint ahogy az ember minden gyermeke, olyannyira, hogy Názáretben „József fiának” fogják nevezni (Jn 6,42) vagy „az ács fiának” (Mt 13,55). Ő valóságos Isten és valóságos ember.
Testvéreim, ébresszük fel magunkban eleink hálás emlékeit. És mindenekelőtt adjunk hálát Istennek, aki az Anyaszentegyház által örök életre, Jézus életére teremtett bennünket, aki a mi reménységünk – zárta új katekézissorozatát Ferenc pápa.
P. Vértesaljai László SJ, Vatican News
