A karácsonyi időszak közeledtével a segélyszervezetek munkatársai számára fontos, hogy a szokásosnál is jobban odafigyelve, és nyitott szívvel meghallgassák azokat az embereket, akiket egyébként nap mint nap gondoznak, különösképp az egyedülálló időseket, betegeket és nehéz körülmények közt élő családokat, akik számára az ünnep sérülékenyebb időszakot jelenthet. Ez a fajta törődés nem pusztán jótékony gesztus, hanem a krisztusi elhívatásra adott válasz. Ahogyan Pál apostol is emlékeztet a Galátokhoz írott levelében „egymás terhét hordozzátok” – rámutatva, hogy csakis így tölthető be Krisztus törvénye.
A karácsonyi örömhöz vezető hetekben az emberi odafigyelés a lehető legmélyebb szolgálattá válhat. Ha meghallgatjuk azokat, akikkel keveset törődik a társadalom, azzal a nativitás lényegét éljük meg, hiszen fényt viszünk az életükbe. Így a szokásos karácsonyi cipősdoboz-adományokon túl az emberi kapcsolat lélekmelegítő csodájával is megajándékozzuk őket. Történeteik ugyanakkor hozzásegíthetnek saját helyzetünk átértékeléséhez. Íme, néhány életkép a nagyváradi egyházmegyei Caritas Catolica ellátottjainak ünnepvárásából.
Az első magányos karácsony
A 88 éves Feri bácsi letűnt, nemesi korokat idéző tartása és derűs hozzáállása mindig megérinti a Caritas munkatársait, akik az otthoni beteggondozói szolgálat keretében hosszú évek óta látogatják. Szeretett felesége az év elején elhunyt, gyermekük pedig nincs, így ez lesz az első karácsony, amelyet Feri bácsi egyedül tölt. Ehhez az együtt, becsületben leélt élet emlékeiből merít erőt.
Mint meséli, gyerekkori ünnepeire a mélyszegénység nyomta rá a bélyegét. A karácsony igazi szellemét csak majdani felesége oldalán ismerte meg, aki nagy családban nőtt fel és későbbi életükben is megőrizte a hagyományt, hogy tág családi körben ünnepeljék a szentestét. Ilyenkor benépesedett a ház unokatestvérekkel, távoli rokonokkal és barátokkal.
„A feleségem volt a társaság lelke” – meséli Feri bácsi – „a lénye tiszteletet ébresztett mindenkiben. Három évig udvaroltam neki, mire hozzám jött, mert 11 ével idősebb volt nálam, és az édesanyja ellenezte a házasságunkat. De közös életünkkel bebizonyítottuk, hogy ez volt a helyes döntés. Elfogadtam őt azzal együtt, hogy nem lehetett gyermeke. Sosem volt komolyabb veszekedésünk. Ha egyikünk ingerült volt, a másik hallgatott, és kivárta amíg lecsillapszik. A mindennapi rutinhoz tartozott, hogy a reggeli és esti imákat együtt mondtuk. Nagyon szép életünk volt. Mikor öreg korában gondoznom kellett, azt is szívesen csináltam” – teszi hozzá Feri bácsi, miközben tavaly, a 60 éves gyémántlakodalmukon készült fényképeket mutogatja a családi albumban, amelyet az ágya mellett tart.
Mióta szeretett felesége elhunyt, Feri bácsi főként lelki élettel tölti ki mindennapjait. Reggelente és esténként egy-egy órát imádkozik – minden alkalommal a rózsafűzért is elmondja –, délután háromkor pedig az irgalmasság imáival és a keresztút szövegével emlékezik meg Jézus halálának órájáról. „Ezt nem csak formailag végzem, hanem sok mindent át is élek az imádság alatt, meg gyakran felidézem az elmúlt 60 év emlékeit” – hangsúlyozza. Mikor karácsonyi kívánságairól kérdezzük, elmondja: tárgyakra már nem vágyik, csak békességre, és titkon reméli, hogy a távoli család felesége hiányában is eljön majd hozzá látogatóba sokszáz kilométerről.
Ünnep beteg gyerekkel
A 21 éves Antóniának hamar fel kellett nőnie. Édesanyja halála óta ő vette át ágyban fekvő és többszörösen fogyatékos testvére, Sebi gondozását. A fiúról, akinek vékony teste szinte elvész a paplanok közt a kiságyban, ránézésre senki nem mondaná meg, hogy három évvel idősebb Anóniánál. Diagnózisa: szellemi fogyatékosság, négyvégtagi görcsös izommerevedés és epilepszia. Húga végtelen szeretettel és odaadással forgatja, pelenkázza, és kezeli makacsul kiújuló felfekvéseit. Velük egy háztartásban él még 10 éves öccse, aki kiváló focista, valamint Antónia alig egyéves kislánya.
A családról Antónia és férje gondoskodnak a gondozói juttatásból, valamint a férfi által végzett alkalmi munkákból. Szerény otthonukat példás rendben és tisztaságban tartják, és a kicsikről ugyanolyan szépen gondoskodnak, amihez hozzájárulnak a Caritas által biztosított időszakos segélycsomagok, pelenkák és téli tüzelőanyag-támogatás. Ünnepi szokásaik a karácsonyi szentmisén való részvételre korlátozódnak. Karácsonyfát nem mindig állítanak, és az asztalra kerülő étel is többnyire ugyanaz, mint a mindennapokban. „A legnagyobb vágyam karácsonyra az volna, hogy Sebi meggyógyuljon, de tudom, hogy ehhez isteni csoda kellene, így inkább csak erőért imádkozok, hogy bírjuk, és hogy ő a lehető legkevesebbet szenvedjen” – fogalmaz Antónia.
A testvér a legnagyobb ajándék
A 14 éves Denisza csonka családban él a mezőtelki szegénysoron, annak is a legvégén, az utolsó házban a falu szélén. Édesapja még a világjárvány előtt elhunyt, édesanyja állami segélyből neveli 5 gyermekét. Bár Denisza még csak hatodikos, gyakran őrá hárul kisebb testvérei ellátásának feladata, főként amikor édesanyja a megyeszékhelyre utazik gyógyszerért. Ilyenkor a 14 éves lány nemcsak vigyáz a többiekre, hanem hatalmas edényekben főz is az egész családra a vályogszoba közepére állított fatüzelésű kályha-tűzhelyen. A mosás és a takarítás feladatát kisebb húgaival osztja meg. Mint kérdésünkre elmondta, karácsonyra szoktak állítani egy kisebb fenyőfát, amely alá a templomból és a Caritastól kapott cipősdoboz-adományok kerülnek ajándéknak. A szentestét a nagyszülőkkel töltik együtt.
Az ünnepi menü náluk is ugyanaz, amit más napokon is esznek – makaróni hússal, szalmakrumpli, esetleg töltött káposzta. Desszertet soha nem fogyasztanak. Mikor arról kérdeztük, mit kíván karácsonyra, semmilyen konkrét dolog nem jutott az eszébe. „Fő, hogy együtt legyünk a testvéreinkkel, és mindenki jól legyen. Nekem ez a legnagyobb ajándék” – mondja.
Kép és szöveg: Szombati-Gille Tamás
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2024. december 8-ai lapszámában.
