Adventre készülőben (készület a készületre) ilyen-olyan lelkiségi könyveket lapozgattam, olvasgattam imamódokról, lelkiségi irányokról. Keresgélve, mi volna a legalkalmasabb számomra, hogy itt és most, az idő e pontján és személyes fejlődésem e pillanatában a legjobb, Anthony de Mello történeteiben a mesterre való hivatkozás többször is elém bukkant, elgondolkodtatott. Egy lelkigyakorlaton mindig van kísérő, aki jó esetben mester. Mestere annak, amire másokat irányít. Van mestere egy-egy szakmának, legyen az cipész, pék, szabó, festő, muzsikus. Régebben az előmenetel egyenes útja volt, hogy az ember inasnak áll, a mestere mellett kitanulja a mesterséget, legalulról kezdi, megfigyeli közben a szakma nagyjának mozdulatait, hallgatja a gondolatait, sőt, egyik eszik, egy fedél alatt él vele. Így tanulja a szavak útján is, de el is lesi, bele is nő a tanulmányozott szakmába.
Ma sokan szaladgálnak keletre, ülnek be gurukhoz, meditálnak egy asramban. Lelki elmélyülésre vágynak, csendre, belső békére, egy helyre, ahol a lelkük otthonra lelhet. Mindenekelőtt pedig mesterre, aki nem szóval oktatja, korholja őket, hanem együtt imádkozik, eszik, alszik, lélegzik velük, és így, a példájával vezet.
Ez az eszköz a kereszténységnek teljes mértékben a birtokában van: vannak kontemplatív imái, lelkigyakorlatai, elvonulásra alkalmas kolostorai, amelyek megnyílnak az elmélyedésre vágyakozóknak is. És vannak keresztény mesterek is. Sokszor nem azok, akik a nevük elé írják, akiknek diplomájuk van róla, akiket a közösségi média, a televízió, a reklám annak hirdet. Egy mester nem szóval int, küld az úton, hanem előtted megy, s lábnyomába helyezheted a talpad, hallgathatod a szuszogását, tapasztalhatod a könnyeit és a mosolyát.
Az iskola is könnyebb lenne, ha kevesebb tudást akarnának tanítani, a diák fejébe gyömöszölni, és több idő, alkalom volna arra, hogy csak úgy elbeszélgessen a mesterré növekvő tanár a diákokkal, nem számon kérné, hanem megvitatná a tanultakat, olvasottakat, ha együtt keresnének valami új utat, ami az adott helyzetükben a legmegfelelőbbnek tűnik. A tanítás klasszikus bibliai póza az, amikor a rabbi lábánál ül a tanítvány, követve nemcsak a szép mondásait, hanem azt is, ahogyan az asztal mellett a kenyeret töri, a bort a kupából megissza…
Hagyományaink, eszközeink bőségesen vannak, de elfelejtettük a szakmát alulról kezdve megtanulni, mesterek mozdulataiból, eljárásaiból, gyakorlatából. Elfelejtettünk megosztani, csak parancsot kiadni és azt szolgaként végrehajtani tudunk. Vagy lázadozni és fellázadni. Mesternek kellene lenni, és nyitott lelkű tanítánynak.
