Az oviban mindig jött a Mikulás, ez egészen biztos. Volt, hogy az óvó nénik hozták be a zsákot, hogy hát az öreg Mikulás bácsi saaajnos nem tudott bejönni, éppen csak a csomagokat küldte be valahogy, mert hallotta, hogy jók voltunk. Egyik évben pedig az volt, hogy a Mikulás néni jött. Pedig teljesen úgy volt öltözve, mint a bácsi, még szakálla is volt, de hát a hangja… Hát az nem volt az igazi. Mondtuk is neki eleget, hogy maga ugye, hogy a Mikulás néni. Aztán csak bevallotta nagy nehezen a dolgot. Azért mondtunk neki is verset, de az a helyzet, hogy a Mikulás néniket az ember nem veszi éppen olyan komolyan, mert mégis csak a bácsi az, aki állítólag ugye tud mindent. Persze ott is lehet hiba a receptben, mert vagy éppen pont félrenézhetett, mikor valami kópéságot elkövettünk, herregtünk egy játék felett vagy ilyesmi, ez egy óvodában nem ritka dolog… vagy pedig mégse lát ő mindent. Ez még nem derült ki. Na de biztonság fejibe’ azért az ember inkább legyen jó, mikor már kezdik mondogatni, hogy na, ha nem leszel jó, pálcát se hoz neked.
A régi épületben, ami már jó harminc éve nem óvoda, a nagycsoportosok terme volt a legnagyobb. Oda tereltek össze, ha diafilmet kellett nézni, ha valami nagy mesemondás volt, vagy ilyesmik. Történt tehát, hogy egyszer pont ott játszottunk, és éppen valami mikulásos éneket tanulgattunk, mikor betoppant maga az öreg Mikulás. Cipelte a zsákját, köszönt, integetett. Hogy hányan sírták el magukat, nem lehet tudni pontosan, de valóság az, hogy kicsit ijesztő volt. De idővel egyre közelebb és közelebb kerültünk hozzá, énekeltünk, versikéket mondtunk. A nagy gyúródásban valahogy a gyermeksereg szélére kerültem, és felfedeztem valami rendkívülit. Hiába mondtam halkan az óvó néninek, ő csak leintett, hogy nem is úgy van. Az ajándékosztásra mindenki egyedül ment, és kellett még valamit mondani a Mikulás bácsinak. Én ezt a remek lehetőséget találtam meg arra, hogy szóljak hangosan: De hát a Mikulásnak olyan a cipője, mint Laci bácsinak!
Ó, hát egyik cipő olyan, mint a másik, ez csak véletlen, mondogatták nekem, de mindhiába. Laci bácsi ugyanis aznap járt bent az óvodában, és én láttam. Így nem hallgathattam el a tényt, hogy sajnos a Mikulásnak a nadrágja is egészen olyan, sőt, látom a kabát alatt a szvettere nyakát, ami szintén csak a Laci bácsi felvetkéjére emlékeztet meglehetősen. Az óvónők itt már próbálkoztak mindennel. A Mikulás bácsi a kezembe nyomta a csomagot, mondogatta, hogy hát ugyanonnan vásárolnak ők is, mert nincs olyan sok bolt a világon, és történnek ilyesmik… Na de akkor hogyhogy a Mikulás bácsinak Laci bácsis szeme van, és a hangja is erősen gyanús, tettem fel a nagy kérdést. Emlékszem, ahogy az óvó néni magyarázta, hogy higgyem el, Laci bácsinak egészen másmilyen a szeme, ő tudja, hiszen az ő férje… Nem igazán tudtak meggyőzni, és kénytelen voltam megmondani, hogy szerintem ide most egyáltalán nem az igazi Mikulás jött. Aztán azzal győztek meg pillanatnyilag, ha jól emlékszem, hogy Laci bácsinak a zsebében mindig van halpénz, mert szeret horgászni, és ha szeretném, a Mikulás bácsi megmutatja a zsebét nekem, hogy lássam, nála nincs ilyesmi.
Végül nem tudom, mi történt. Csak hogy legközelebb megnéztem Laci bácsi szemét, és hiába tagadott. Végül ki kellett egyezzünk abban, hogy a Mikulás sajnos rendkívül elfoglalt, sok a gyermek, nagy a világ, azért szokott olyan lenni, hogy mást küld maga helyett. De ez maradjon a mi titkunk!
Illusztráció: pixabay
