A Gyulafehérvári Caritas munkatársa, Orbán Júlia beszélgetését olvashatják Béni Etelka székelyudvarhelyi fiatallal, aki a Caritas Fiatalok a változásért projektjében vesz részt.
Megismerkedtem egy lánnyal. Erős színpadi jelenléte volt. Verset is mondott szépen, értelmesen. Pedig nem volt színházi képzettsége. Csak annyi, amennyit a Fiatalok a változásért projekt keretében a Miben más? előadás próbái során elsajátított. De volt érzéke az előadóművészetek iránt. Abból, ahogyan mondta, hangsúlyozta a szöveget, érezni lehetett: vannak önálló gondolatai, véleménye, világképe. A szünetben ismerkedtünk meg. Messziről kiszúrt, de nem a nyakamban lógó fényképezőgép miatt. Megérezte, hogy közöm van a művészetekhez. Amikor elmeséltem neki, hogy teatrológia szakon végeztem, úgy tárta föl előttem leghőbb vágyát, mint évek óta ismert bizalmas barátnőnek. Elújságolta: rajong a színháztudományok iránt, és egyszer majd ő is beiratkozik a teatrológia szakra. Hozzáfogott, hogy kifejtse, miért nem tette meg eddig, kezdett föltárulni előttem élettörténete, aztán abbamaradt a mese, mert elkezdődött a következő előadás. Írásban folytattuk a beszélgetést. Én kérdeztem, ő válaszolt, és mély bizalommal avatott be életének legszemélyesebb eseményeibe. Biztosított afelől, hogy amit leírt, nyilvánosságra kerülhet. Megható és tanulságos a története, de a rá és az általa megosztott témák érzékenységére való tekintettel annak csupán egy részét fogom megosztani az olvasókkal. Azt a kis töredéket, amely önmagában elégséges ahhoz, hogy pozitív példaként állítson mások elé egy születésétől fogva hátrányokkal küszködő embert.
Béni Etelka vagyok, de baba korom óta Katának szólítanak. Húszéves vagyok, Székelyudvarhelyen születtem, és Székelykeresztúron lakom. Lassan fél éve, hogy tagja vagyok a Caritas Fiatalok a változásért projektjének. Nem mindennapi helyzetben vagyok, az én esetem eléggé eltér a többiekétől.
Helyzetemet leginkább egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Amikor megszülettem, édesanyám a kórházban hagyott. Hatéves koromig nevelőszülőknél nevelkedtem Csíkszentkirályon. A gyerekkoromnak abban a szakaszában amikor nevelőszülőkhöz kerültem, nem tudtam: mi történik velem, ki is vagyok tulajdonképpen, és azt sem, hogy fordulópont fog következni az életemben.
Hatéves koromban gyermekvédelmi nevelőkhöz kerültem Székelykeresztúrra. Tisztán emlékszem arra a napra. Nagyon aranyos volt a főnevelőm. Mindenképp szerette volna teljesíteni a kívánságomat: megajándékozni engem egy kis pillangós gyűrűvel.
Hétéves koromban felkerestek a szüleim. Emlékszem, hogyan futottam hozzájuk, mennyire örültem, hogy mondhatom: anya, apa. Természetes, hogy ilyen esetben egy gyermek a szüleivel szeretne maradni. A szüleim ki is vettek a gyermekvédelmi rendszerből.
Édesanyámról tudni kell, hogy mindig is egészségügyi problémákkal küszködött, viszont amikor állapotos lett velem, akkor súlyosabb lett az állapota. Édesapám gazdasági munkával foglalkozik. A családban négyen vagyunk testvérek. Van egy huszonhat éves nővérem, akinek már van két kislánya. A bátyám huszonnégy éves, akinek szintén családja van. A huszonegy éves bátyám szintén a gyermekvédelemben nőtt fel. Vele picit szorosabb a kapcsolatom. Én vagyok a legkisebb a családban. Sajnos elég semleges a kapcsolatom a testvéreimmel és édesanyámmal is, de édesapám a szívem csücske.
A családom egy időben anyagi nehézségekkel is küszködött. Mostanra már javult a helyzet. A családon belül emberi, kapcsolati problémák is mindig voltak. Ezek nagyon rosszul hatottak rám. Ötödik osztályos koromban tarthatatlanná vált számomra a helyzet, és sokak biztatására jeleztem, hogy vissza szeretnék menni a gyermekvédelmi rendszerbe, ahová vissza is kerültem.
A középiskolát Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban végeztem, teológia szakon. Soha nem voltam egy tízes tanuló, de úgy érzem, aktív voltam az iskolában. Szokták mondani, hogy amit a gyermek a szüleitől lát, azt el is tanulja. Mivel a szüleim egész életére kihatott az, hogy keveset tanultak, példájukból okulva én most mindent megteszek annak érdekében, hogy a tudásommal kereshessem meg a kenyeremet, és ne szenvedjek anyagi hiányt. Leginkább ez a motivációm.
Az érettségin sajnos elvágtak románból. Emiatt kihagytam egy évet, és egy élelmiszerüzletben kezdtem dolgozni. Természetesen ez messze állt tőlem, nagyon nehezen szoktam meg, de minden kezdet nehéz. Amit megéltem ebben az egy évben, az alapján döntöttem el, hogy mit is választok a továbbiakban. Az én nagy vágyam az volt, hogy teatrológia szakra menjek. De figyelembe kellett vennem, hogy amikor kikerülök a rendszerből, saját magamról kell majd gondoskodnom. Mindenki életében fontos, hogy mivel fog foglalkozni a jövőben, milyen utat alakít ki saját magának, viszont nekem még annál is fontosabb. Emiatt döntöttem úgy, hogy embereken szeretnék segíteni, és velük foglalkozni.
Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán, a kihelyezett tagozaton tanulok ápolást és betegellátást a Székelyudvarhelyi Egyetemi Központban. Pár évvel ezelőtt részt vettem a Caritas Iránytű a munka világába projektben, amelyben Tókos Norbert volt a mentorom. Örülök, hogy egy életre szóló barátságot alakíthattam ki vele. Idén nyáron bekerültem a Caritas Fiatalok a változásért projektjébe, és megismerkedtem Bekő Fóri Zenkővel, a jelenlegi mentorommal. Ő segített abban, hogy magamra találjak, merjek jobban megmutatkozni, és képes legyek más szemszögből szemlélni a helyzetemet és önmagamat. Ő segített abban is, hogy Székelyudvarhelyre költözzek, elhelyezkedjek a bentlakásban és az egyetemen, de az anyagi háttér rendezésében is.
Célom, hogy megmutassam: körülményeimtől függetlenül is sikeressé válhatok. Számomra fontosak az emberi kapcsolatok. Segítséget szeretnék nyújtani az embereknek testileg, lelkileg egyaránt. Legfőbb célom, hogy sikeresen lediplomázzak, és elhelyezkedjek egy kórházban a gyermekosztályon vagy a szülészeti osztályon. Mindezek mellett szeretnék a későbbiekben azokkal a dolgokkal is foglalkozni, amelyeket most picit háttérbe helyezek, mint például a színháztudomány vagy a zenélés. Mert mindig is közel állt hozzám a művészet. Ez inkább zenei téren, táncban és rajzban mutatkozott meg.
Hányatott életének hullámvasútján Katát a jó Isten óvta, és kísérte. Egyedi átélésekben gazdag, különleges kapcsolat ez, amelyről ő így nyilatkozik:
Az egyház és a jó Isten nagyon fiatal korom óta része az életemnek, Őbele kapaszkodom a nehéz időkben. Az ifi és a zenecsoport vezetésével élem meg a hitemet. Hatodik osztályos voltam, amikor csatlakoztam a SzKICs-hez (a Székelykeresztúri Ifjúsági Csapathoz). Akkor kezdtem el templomba is másként járni. Rendszeresen jártam addig is. Nekem nem itt kezdődött a hitem. Persze, hittem Istenben, de annál több nem volt. Hálát adtam mindig mindenért, de isteni mély kapcsolatnak ez nem volt nevezhető. Ezelőtt pár évvel egy olyan ember lett része az életemnek, aki közelebb vitt engem Istenhez. Sok mindent megmutatott, és csodáltam benne azt, hogy milyen kapcsolata van az Istennel. Kezdtem figyelni arra, hogy mi történik a szentmisén, kezdtem figyelni a prédikációkra, az imákra és a viselkedésem is megváltozott. Hálát adok Istennek, hogy ez a személy belépett az életembe.
Minthogy Katával a Fiatalok a változásért projekt keretében ismerkedtünk meg, kértem, meséljen a programban átélt tapasztalatairól, és arról, hogy mit nyújtott számára a fiatalok és a Caritas közössége.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondjak nektek a közösségről. Számomra ez nem csak egy projekt. Együttléteink során sokszor éreztem úgy, mintha egy terápiára járnék. Elfogadtak minden hibámmal és gyengeségemmel együtt. Mindig nyíltan kimondhattam azt, amit gondolok és érzek. Meghallgathattam a társaim gondjait és érzelmeit, együtt nevettünk, sírtunk. Emellett tehetségeinket próbáltuk megmutatni közösen az embereknek. Úgy érzem, ezek azok a dolgok, amelyek igazán fontosak számunka. Fejlődhettünk egymás által. Ez a legfontosabb.
Forrás: Gyulafehérvári Caritas / Orbán Júlia
