Van-e még ma értelme a tekintélynek, az engedelmességnek, vetődik fel már egy pár éve bennem a kérdés, ahogy Krisztus király ünnepe felé közeledünk. De nemcsak a liturgikus hangulat, a mindennapi élet is, a szakmám, a szociális testvéri lelkiségem és küldetésem élése újból és újból felteszi a kérdést nekem: milyen „hatalommal” végzem szolgálatomat? A Vasárnap 2024/47-es számának Fókusz-összeállításában jelent meg Homa Ildikó írásának rövid változata, amelynek itt teljes szövegét olvashatják.
A hatalom a szó etimológiája szerint a hatásról szól. Hogyan tudok, akarok hatni egy másik ember akaratára? Gyakran a hatalmat negatív kontextussal társítjuk, miközben elfelejtjük, hogy a hatalomgyakorlás nemcsak a hatalmat gyakorlóról szól, hanem a hatalmat fogadóról is, ez végső soron egy közös játék, komplementer szerepekkel, Anthony DeMello megfogalmazásában: annyi hatalma van a másiknak feletted, amennyi hatalmat te adsz a másiknak.
A hatalomgyakorlás végső soron olyan szükséglet, amely az emberi természet része. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy kompetensnek érezze magát, vagyis önmagát, másokat, a világot befolyásolhassa saját elképzelése szerint. Adler individuálpszichológiája szerint a gyermekben az alsóbbrendűségi érzéssel való megküzdés nyomán jelenik meg a hatalomra való törekvés. A gyermeki perspektívában a felnőtt mindenható és mindentudó, és ennek az egyenlőtlen viszonynak a kiegyenlítésére irányulnak hatalommegszerzési törekvései.
A gyermekkori természetes, fiziológiás jelenség — az alsóbbrendűségi érzés — kezelésére irányuló stratégiák viszont meghatározzák a későbbi felnőtt viselkedést. Az a mód, ahogyan a szülők, a közösség kezelik a gyermeki lélek vágyait, hozzájárul a hatalomgyakorlás felnőtt módozataihoz. A támogató környezet a gyermekben lehetővé teszi az önbizalom kialakulását, az érvényesülés érzésének megszületését. Felnőttként képes lesz saját önállóságával a közösség érdekeit szolgálni.
A korlátozó környezetben a gyermek a sorozatos tehetetlenség megtapasztalása nyomán különféle kerülőutakon fogja kikényszeríteni a szülők, a közösség elismerését a maga számára, hogy orvosolhassa önbizalomhiányát. A jó önbizalommal rendelkező személy számára az egyéni érvényesülés elegendő a lelki egyensúlyának fenntartására, a csekély önbizalmúak viszont az „egyéni fölény érzését” fogják keresni.
Gyakran idézik Abraham Lincoln mondását: „Ha igazán próbára akarod tenni egy ember jellemét, adj neki hatalmat.” A hatalom gyakorlása nem önmagában rossz, vagy nem teszi azzá az embert, hanem valójában teret ad a valódi személyiségnek. Az ember minden szerepének gyakorlása közben fontos, hogy önismeretét mélyítse, de közösségi hatalomgyakorlóként, vezetőként, egyházi vezetőként pedig különösen is elengedhetetlen az önreflexió.
A hatalomgyakorlás moralitását a cél és a motiváció határozza meg, az a tény, hogy inkább az értékek, a spirituális dimenzió képezik a motivációt, vagy pszichodinamikai szint, amelyet a feldolgozatlan személyes történések és traumák határoznak meg.
Számos hatalommal foglalkozó pszichológiai kutatást végeztek, és ezek eredménye az, hogy a hatalom hat a birtokosára, befolyásolja a viselkedést, a morált, de még a fizikai észlelést is. Egyes kutatások szerint a hatalmat gyakorlók kisebbnek látnak másokat. Más kutatások szerint a hatalmat gyakorlók hajlamosak a képmutatásra, csalásra.
A hatalom gyakorlása interperszonális és szervezeti szinten is működhet. Interperszonális szinten, ha valaki visszaél a hatalmával, az bántalmazó kapcsolathoz vezethet.
Egyházi vonatkozásban az egészséges tekintély és az egészségtelen hatalomgyakorlás között időnként „vékony” a határvonal.
A szervezeti viselkedés szakirodalma a hatalom és a befolyás fogalmakat használja, viszont a spirituális dimenzióban inkább tekintélyről beszélünk.
Az értelmező szótár szerint a tekintély szó a következő jelentéstartományokat fedi:
1. Az a tisztelet, megbecsülés, elismerés, amelyet vki vmely közösségben bizonyos képességeivel, eredményeivel, illetve magatartásával szerez, érdemel ki, vagy amely helyzeténél fogva szokta megilletni
2. Valaminek az a jellege, tulajdonsága, hogy valamely közösség számára irányt mutat, valamely közösség követi, hozzá igazodik.
3. Az élet valamely területén szükséges sajátos ismeretekben kiváló, ott magának már hírnevet, elismerést szerzett személy, akinek az idevágó véleményében, hozzáértésében meg lehet bízni.
Egy közösség elöljárójától lelki, spirituális tekintélyt várnak el, amelyet nem elegendő „felülről” kapnia, ki is kell érdemelnie. Elsődleges feladata a „lelki kormányzás”, és ez jelenti a lényeges különbséget egy laikus szervezeti vezetővel összehasonlítva. A tekintélyt az evangéliumi értékekből kiindulva a szolgálatra kapja az elöljáró. Az egyházi tekintély modellje Krisztus, aki úgy volt jelen apostolai között, mint aki szolga.
Krisztus király ünnepe számomra erről is szól: hogyan találkozik a hatalom a tekintéllyel, a mindeneket lába elé térdeltető király és a mindenkinek lábat mosó szolga eggyé válásáról.
Az egyházi kontextusban a hatalom isteni eredetű. Az egyházi elöljáró, aki tagja az egyházi hierarchiának, Istentől kapja a hatalmat. Legyen szó papi vagy laikusi tekintélyről, mindkettő a krisztusi példaképen alapszik: „Aki első akar lenni köztetek, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35). Az egyházi hatalmat és tekintélyt a személy Krisztustól kapja azért, hogy a többieket szolgálja. Az egyházban különféle szerepek vannak, és ezt a test metaforájával írja le Pál apostol (Ef 4,11–16).
Az egyházi hatalomgyakorláshoz használt előírások, szempontok biblikus és teológiai alapúak. A tekintélyt gyakorlók és a tekintélyt elfogadók ugyanazon normák szerint próbálnak viselkedni. Etzioni kutatásai alapján a szervezeti hatalom három típusát különbözteti meg: a koerszív vagy kényszerítő hatalmat, az utilitárius (értéket kínáló) hatalmat és a normatív vagy normákon alapuló hatalmat. Úgy gondolom, az egyházi kontextusban mindhárom típusú hatalomgyakorlás megjelenik, de a hatékonyság azon is múlik, hogy milyen az emberek viszonya a szervezethez. A spirituális ideálok mögött nyilván számos motiváció rejtőzhet, de az egyházi vezetés akkor lesz hiteles, ha saját példájával tudja lelkesíteni a tagok azonosulását az egyházi szervezet értékrendjével.
A tekintély gyakorlásának a módja a közösségekben a tagok és az elöljáró összjátékának az eredménye. A vezetettek felelőssége a lelkiismereti szempontok feltárása, a vezető felelőssége pedig a meghallgató attitűd biztosítása. A tekintéllyel való visszaélések elkerülése érdekében több egyházi dokumentum is szabályozza az engedelmességi fogadalom gyakorlásának a módját a szerzetesi közösségekben, de minden egyházi közösség megszívlelheti, hiszen a spirituális abúzus témája ma már nem tabu téma. 2008-ban jelent meg a Megszentelt Élet Kongregációjának az autoritásról szóló dokumentuma A tekintély szolgálata és az engedelmesség címmel, amely kijelöli az elöljáró modus operandi-ját. A dokumentum 20. pontjában olvashatunk erről, és annak első része kiemeli a keretek fontosságát. A keretek és döntési fórumok átláthatósága, amellett, hogy segítséget nyújt minden szereplőnek, biztosítja az intézményi, szervezeti működés hatékonyságát is.
„Ebben a képben a tekintélyt hordozó személyek elősegítik a testvéri élet növekedését a hallgatás és a párbeszéd szolgálatával, a megosztás és az együttes felelősségvállalás kedvező légkörének megteremtésével, mindenki részvételével az egyes személyek gondjaiban, az egyén és a közösség közötti egyensúly szolgálatával, a megkülönböztetés és a testvéri engedelmesség előmozdításával.
A meghallgatás mellett a tekintélyt hordozó személyek értékelni fogják az őszinte és szabad párbeszédet – megosztják az érzéseket, a perspektívákat és a terveket: ebben a légkörben mindenki képes lesz felismerni valódi identitását és javítani saját kapcsolati képességeit. A tekintély személyek nem fognak félni felismerni és elfogadni azokat a problémákat, amelyek könnyen felmerülhetnek a keresés, elhatározás, munka és a gyümölcsöző együttműködés legjobb módjainak felvállalásából. Éppen ellenkezőleg, minden lehetséges nyugtalanság és félreértés okát meg fogják keresni, tudva, hogyan lehet amennyire csak lehet mindenkivel megosztott megoldásokat ajánlani.
Ráadásul elkötelezik magukat, hogy megtalálják és legyőzzék a gyermekesség bármilyen formáját, és nem bátorítják azokat a kísérleteket, amelyeket a felelősség elkerülésére vagy a nagyobb elkötelezettségek elkerülésére, a saját világukban és a saját érdekeikben való bezárkózásra, vagy az elszigetelt munkára tesznek.”
Több kutatás alapján azt lehet mondani, hogy nem létezik egy olyan vezetői tulajdonságlista, amely garantálja a sikeres vezetést. A tulajdonságelméleti megközelítés, amely szerint a vezetés művészet és vezetőnek születni kell, nem vezetett eredményre. Vannak olyan személyes tulajdonságok, készségek, amelyek elősegíthetik a hatékony vezetői működést, de sokkal fontosabb a vezető alkalmazkodási képessége a változó környezethez. Azok a készségek, amelyek fejleszthetők és hozzájárulhatnak a sikeres vezetéshez, az alábbiak: intellektuális készségek, vállalkozói készségek (kezdeményezőkészség, teljesítmény, motiváció), szocioemocionális készségek (önkontroll, önállóság, alkalmazkodás), interperszonális készségek (önbizalom, bizalom, kommunikációs készség).
A legfontosabb kérdés talán az, hogy miként tudja egy vezető motiválni és lelkesíteni az embereit. Az üzenetet akkor lehet átadni, ha azt hitelesen közlik. A vezető hitelessége alapvető fontosságú. Ha szavai és tettei egyeznek, az lelkesítő a többiek számára. Egy jó vezető olyan jövőképet fogalmaz meg, amely összhangban van a beosztottak értékeivel, és biztosítja számukra a továbbfejlődés lehetőségét is.
Végezetül vizsgáljuk meg a vezetői stílusokat. A legismertebb és legkorábbi vezetési stílust vizsgáló elmélet Lewin nevéhez kapcsolódik, aki három típusú vezetői stílust nevezett meg: az autokratikus, a demokratikus és a laissez-faire passé vezetői stílust. Lewin, Lippit és White egy 1939-es kutatásukban a vezetői stílus hatékonyságát vizsgálták. Kutatásukban azt találták, hogy a csoportteljesítmény, az elégedettség és a vezetési stílus között összefüggések fedezhetők fel. A demokratikusan vezetett csoportokban nagyobb az elégedettség és jobb a teljesítmény, az autokratikusan vezetett csoportokban a csoporttagok agresszívebb viselkedést mutatnak. A stílus hatékonysága az adott helyzettől is függ, de Lewin a leghatásosabbnak a demokratikus stílust tekintette és elkerülendőnek a laissez-faire passé stílust. Lewin és társai vizsgálatát többen is megismételték, és egy 1972-es kutatás szerint az autokratikus és a demokratikus vezetői stílus nincs hatással a csoport hangulatára. A kutatás során lakóközösségi tanácsokat vizsgáltak, akiknek élére a kísérletben kiképzett személyeket állítottak, és a következő eredményekre jutottak: az autokratikus vezetők sokkal hatásosabbak voltak, nagyobb produktivitást mutattak a feladattal kapcsolatos szerepekben, mint a demokratikus vezetők, de a különbség nem volt szignifikáns.
Ahhoz, hogy a hatalomgyakorlás szolgáló tekintély legyen, mindenképpen szüksége van szupervíziós kísérésre időnként. A szupervízió olyan védett tér és idő, amely lehetővé teszi, hogy a szakmai, a vezetői szolgálat kérdései nyomán a saját hitelességünkkel foglalkozzunk.
Homa Ildikó
