A Vasárnap 2024/46-os számának Fókusz-rovatában a művészet, a szakrális, vallásos művészet témáját alkotók, tanárok segítségével jártuk körbe. Sabău-Trifu Cristina Szatmáron élő képzőművész számtalan miseruhát tervezett és készített, liturgikus teret, berendezést alkotott. Az ő gondolatait olvashatják a szent művészetről.
Néhány évtizede annak, hogy a szakrális művészet még letisztult fogalom volt, és egyértelműen azokra a művekre utalt, melyek szorosan kapcsolódtak a liturgiához és a templomok világához. Ezt ma is sokan így értelmezik sokan a keleti keresztény világban. A nyugati kereszténység, a katolicizmus területein a szakrális művészet már tágabb értelmezést kap, ez a fogalom árnyaltabb lesz, több mindenre lehet vonatkoztatni. A következőképpen tudnám értelmezni: elsőként azt a szakrális művészetet említem, mely Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember alkotásait felruházza szabadsággal és ihletettséggel – ez a gesztus önmagában hordozza a szentséget, ezért van, aki úgy értelmezi, hogy azok az alkotások, amelyek kegyelmi állapotban jönnek létre, szakrális jellegűek. Ez az interpretáció manapság elég csúszós talajt eredményez, felhígítja a fogalom eredeti jelentőségét. Másodikként az egyházművészet fogalmát hozom szóba, mely jobban behatárolja a szent művészetnek a hatáskörét, közelebb viszi az egyház intézményéhez és tanításához, a Biblia és a szenthagyomány világához.
Az egyházművészeten belül létezik egy még szűkebb terület, melyet liturgikus művészetnek nevezünk, és amely kimondottan azt a célt szolgálja, hogy a liturgia szépségét tükrözze, hogy kisegítse és a keresztényeket ráhangolja a szent cselekmény megértésére, megtapasztalására és az abba való aktív bekapcsolódásukra. Mondhatnám, hogy mindhárom művészi megnyilvánulásnak van egy közös célja: a ráhangolódás a természetfeletti világra, az áhítatkeltésre és az imádságra. Vannak köztük hasonlóságok, de különbözőségek is. Mindegyik egyformán fontos, mert sajátos módon szólítja meg az embereket a maguk többféleségében. Szép és valóban szent mindegyikben az a törekvés, hogy más-más ösvényeken konvergálnak ugyanazon Igazság felé, mindegyik maga módján Istenre próbál ráhangolni.
A mai megfogalmazás szerint a szakrális művészet szabadabb és sokaknak nyitottabb út (sok esetben megérinti a hitetleneket is), az egyházművészet inkább a vallásukat gyakorló keresztényeknek szól (tehát kisebb rétegnek), a liturgikus művészet is ebben a helyzetben van. Tapasztalataim szerint ez utolsó viszont manapság ismét keresi az identitását. Egyértelmű, hogy hitigazságokat kell közölnie, de azt hogyan teszi? Milyen eszközökkel, milyen stílussal? Hiszen a katolikus egyház nyitott, és nem sajátított ki semmilyen művészeti stílust. A II. vatikáni zsinat után sok próbálkozás létezett, köztük nagyon értékes alkotások is vannak. Voltak időszakok, amikor a művészek bátrabban újítottak, viszont manapság Európában sok helyen azt lehet tapasztalni, hogy bizonytalanabbak lettek, és visszatértek az agyontaposott utakra. Ezt lehet pozitívan is értelmezni, születhetnek belőle jó dolgok, azonban lehet káros is, amikor a művészek kényelemből a kipróbált eszközökhöz folyamodnak és utánzásokba merészkednek, elméleti motiváció nélkül. Itt most nincs keret hosszabb elemzésre, csak megjegyzem, hogy véleményem szerint nem véletlen, hogy visszalépéséket érzékelek, tehát egyfajta bizonytalan útkeresés zajlik továbbra is. Tény, hogy mihelyt a liturgikus cselekmény (annak külső formája) tisztázódik, a húsvéti öröm közlése egyértelművé válik, a művészek feladata is letisztul. Legkézenfekvőbb példa arra (bár nem a legjelentősebb), hogy nem minden folyamat helyes, a liturgikus ruhák tervezésében sokan visszatérnek a barokk motívumokhoz, és bár nincs elméleti motiváció erre, sokan átveszik ezt gyártásra, ipari mennyiségben. Egyetlen magyarázatot találtam erre, hogy az új technológiának és gépeknek az ilyen minták nagy hasznot hoznak.
Mit kellene tanítani a fiatal generációnak? Talán azt, hogy a relativizmus századában is vannak örök érvényű értékek, van természetfeletti világ, krisztusi tanítás és egyházi közösség. Ezek mind nélkülözhetetlenek, mert minden egyéb, amivel kicserélhetnék ezeket, bizonytalan, és előbb-utóbb ürességet eredményez. Természetesen mindezt szeretettel kell közölni, apró lépésekkel és a szépség fogalmának féltárásával, tapintatos lenni a megzavart világi rend, az eltévedt, bizonytalan fiatalok irányába, hisz a nevelésnek elsősorban a szeretetre kell fókuszálnia.
Sabău-Trifu Cristina
