Az immár nyolcadik alkalommal ünnepelt szegények világnapján Ferenc pápa november 17-én vasárnap délelőtt szentmisét vezetett a Szent Péter-bazilikában, amelyet Róma plébániáinak a szegényei töltöttek meg. Homíliájában Ferenc pápa arra szólította fel az egyházat, hogy „az Úr könyörületével forduljon a legszegényebbek felé” és „a keresztények a szegényekben lássák meg az Úr jelenlététének jeleit”, mert „csak így lesz az egyház önmaga, mindenki számára nyitott otthon”.
Az evangéliumnak a világ végét leíró szavai bár szorongást keltenek, de valójában a reményről tesznek tanúságot. Jézus azok lelkiállapotáról szól, akik Jeruzsálem pusztulását látták és most a közeli végre gondolnak, de ő mégis valami rendkívüli dolgot hirdet meg: a sötétség és az elhagyatottság óráján, amikor minden összeomlani látszik, jön, közeledik az Isten, hogy összegyűjtsön és megmentsen minket. Arra hív fel, hogy éles szemmel lássunk és belülről olvassuk a történelem eseményeit és így fedezzük fel, hogy szívünk és korunk mostani gyötrelmében is benne rejlik egy megingathatatlan, felragyogó remény – kezdte beszédét a pápa és a szegények világnapján a szorongás és a remény e szempontjaira figyelt.
A szorongás korunkban is elterjedt érzés, amit a társadalmi kommunikáció csak felerősít, felnagyítva a bajokat és a sebeket, s ettől még bizonytalanabbá válik a világ és benne a jövő. Márk evangéliuma is apokaliptikus képet rajzol, amikor „a nap elsötétül, a hold nem ad többé fényt, a csillagok lehullanak” (Mk 13,24–25), aminek láttán és hallatán gyötrelem lesz úrrá rajtunk. Ugyanezeket a jeleket ma is látjuk, a nap és a hold elsötétülését és sok testvérünk éhségét, akiknek nincs mit enniük, de látjuk a háború borzalmait is, ártatlanok halálát, így könnyen megeshet, hogy elbátortalanodunk és nem vesszük észre Isten jelenlétét a történelem mai drámájában. Ezáltal tehetetlenségre ítéljük magunkat a szegények fájdalmát okozó növekvő igazságtalanság láttán, csatlakozva a lemondók tömegéhez, akik kényelemből vagy lustaságból gondolják, hogy „hát ilyen a világ” és „én nem tehetek semmit ellene”. Így pedig a keresztény hit is hatástalan áhítattá süllyed, amely nem zavarja meg e világ hatalmasait, és nem teremt elköteleződést a szeretetszolgálat iránt. Ekképpen amíg egyfelől növekszik az egyenlőtlenség és a gazdaság a leggyengébbeket bünteti, könnyen előfordul, hogy éppen a szegények és a kirekesztettek nem tehetnek róla semmit, és továbbra is csak várakozniuk kell, ám Jézus ezen apokaliptikus kép közepén mégis reményt nyújt nekünk – bíztatott a pápa.
Vegyük észre a drámai jelekben Isten jelenlétének a jeleit
Az Úr ugyanis feltárja a látóhatárt, kiszélesíti a tekintetünket, hogy a világ bizonytalanságában és fájdalmában is megtanuljuk észrevenni Isten szeretetének jelenlétét, aki közeledik, aki nem hagy el minket, aki üdvösségünkért cselekszik. Merthogy épp amikor a nap elsötétül és a hold sem ragyog már, a csillagok pedig a földre hullanak az égről, akkor „látják meg az Emberfiát eljönni a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel”. Mert ő „eljön és összegyűjti választottait a világ minden tájáról”. Jézus e szavaival a közeli halálát jelzi előre a Kálvárián, amikor a nap tényleg elsötétül, a világra sötétség borul, de éppen ekkor jön el az Emberfia a felhőkön, mert feltámadásának hatalma széttöri a halál láncait, Isten örök élete feltámad a sír sötétjéből és új világ születik a gonosztól megsebzett történelem romjaiból. Ezt a reményt akarja nekünk adni Jézus a fügefa szép képén keresztül, mert „amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok meg, hogy közel van a nyár” (Mk 13,28). Nekünk is így kell olvasnunk földi életünk történetét, mert abban is úgy tűnik, hogy az igazságtalanság, a fájdalom és szegénység drámai pillanatában közeledik az Úr, hogy megszabadítson minket a rabszolgaságtól és felragyogtassa az életet. De számunkra nem elég csak aprópénzt vetni a rászorulók kezébe, hanem a szemükbe is kell nézni és meg is kell őket érinteni! – kérte a szentatya.
Mi ugyanis az ő tanítványai vagyunk, akik a Szentlélek által reményt tudunk elvetni a világban. Ezért mi kapcsolhatjuk fel az igazságosság és a szolidaritás fényeit. Miránk ragyog ugyanis kegyelmének a fénye, a mi életünket járja át együttérzése és szeretete, hogy az Úr jelenlétének jeleivé váljunk, mindig közel a szegények szenvedéséhez, hogy az megenyhítse sebeiket és megváltoztassa a sorsukat.
Olyan mértékben leszünk mi Jézus egyháza, amennyire a szegényeket szolgáljuk
A Krisztusban született keresztény reménységnek, ami az országában valósul meg, szüksége van ránk, a mi elkötelezettségünkre, a cselekvő hitre, és szüksége van olyan keresztényekre, akik nem fordulnak félre és nem tekintenek másfelé. De nemcsak a globális szegénység nagy problémáit kell szemlélnünk – szögezte le a pápa –, hanem azt a látszólag keveset is, amit életstílusunkkal, a környezetünk iránti odafigyeléssel, az igazság kitartó keresésével, a javaink megosztásával, és azzal a társadalmi és politikai elkötelezettséggel teszünk, hogy javítsunk a körülöttünk lévő valóságon. Lehet, hogy apróságnak tűnik ez számunkra, de ez a mi kevéske dolgunk olyan lesz, mint a fügefán felbukkanó első levelek, amelyek már a közeledő nyarat idézik.
Végül Ferenc pápa a szegények világnapján Martini bíboros egy gondolatára emlékeztetett. Úgy tartják, hogy előbb az egyháznak önmagában kell szilárdnak és erősnek lennie, hogy aztán a szegényekről gondoskodni tudjon. De valójában olyan mértékben leszünk mi Jézus egyháza, amennyiben a szegényeket szolgáljuk, mert ez teszi „az egyházat önmagává”, vagyis mindenki számára nyitott otthonná, amely Isten együttérzésének helye minden emberi élet számára”. Mondom ezt az egyháznak, mondom a kormányoknak, a nemzetközi szervezeteknek és mindenkinek: Kérem, ne feledkezzünk meg a szegényekről! – zárta homíliáját Ferenc pápa, amelyet a szegények világnapján mondott a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisén.
Forrás: P. Vértesaljai László SJ/Vatican News