Könnyen, gyorsan, hamar, pár perc alatt, akár kezdőknek is – jön szembe a mondat szinte minden második receptnél, s nem csak annál, ha valamit keresve görgetünk a közösségi oldalon. S igaz, ami igaz, ezekkel a szavakkal meg is lehet fogni azokat, akiknek alig pár percük van egy zsúfolt nap után vacsorát készíteni a családnak, vagy akkor is, ha csak magának főz az ember (mert ugye, egyedül magának, magáért is főz az ember?).
Hiába olvassuk el egy szabad percünkben a cikket arról, hogyan érdemes táplálkozni, milyen szezonális zöldséget, gyümölcsöt érdemes enni ősszel, esetleg milyen helyi termelőtől érdemes vásárolni, hogy egészségesebb legyen az a hirtelen összedobott vacsora, mert idő kellene arra is, hogy beszerezzük. Sokkal több idő az, ha egészségesebb változatot akarunk főzni, enni, s erre a „mai rohanó világban” sokszor sokaknak, sokunknak nincs ideje. Mert rohanni kell, s nincs idő arra, hogy felesleges perceket, órákat töltsünk el.
Szerintem aki ült már olyan régi padon, amit régen, faluhelyen szinte minden kapu elé készítettek, az érezte annak a különös varázsát. Jót beszélgetni mindig élmény, de azokra a padokra kiülve valahogy egészen más érzés volt. Gyerekkoromban mindig a rangidős nénik ültek rajta, azok a klasszikus fajta nénik, otthonkában, kendővel a fejükön. Manapság már a mutatóban maradt padokat is felszámolták… Ma azt halljuk, s hangoztatjuk akár, hogy könnyű volt nekik ott üldögélni, beszélgetni, volt rá idejük.
Tényleg volt? Mert akkor nem volt ilyen stresszes világ, mint most. Valóban nem? Néha elgondolkodom rajta, hogy mégis mi változott? Manapság, ha találkozik az ember valakivel, szinte szégyen azt mondani, hogy épp ráérek. Mintha szégyen lenne beismerni, hogy igen, épp tudnék időt szakítani egy jó beszélgetésre, csak a „jaj úgy rohanok, nem érek rá semmire” kezdőmondat után talán már belénk fagyott a szó. Lelkiismeret-furdalásunk lesz, s elszégyelljük magunkat, hogy mit csinálunk rosszul, ha kerül néha pár szabad óra. Manapság valahogy nem illik. Mintha illene rohanni, fáradtnak lenni, s nem divat lelassulni. Még a végén lustának mondanak.
„Mondd, mit ér az ünnep” – hallom Zorán hangját, s eszembe jut, hogy még november közepe, de nemsokára hirtelen itt lesznek az ünnepek. Nincs receptem rá, hogy lehet frissen, üdén érkezni az ünnepekre, de biztosan segít, ha néha kiülünk a képzeletbeli padra, s pihenünk egy kicsit. Akár beszélhetünk is valakivel, úgy élőben, nem csak online vagy telefonon. S nem, közben ne gondoljunk arra, milyen fontos dolog maradt el e miatt a pár perc miatt.
