Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) alapító elnöke, a Máltai Lovagrend káplánja, a Betegápoló Irgalmasrend korábbi magyarországi vezetője október 17-én hunyt el. Kozma Imre 1989-ben elsőként fogadott be keletnémet menekülteket, megnyitva ezzel korának egyik legnagyobb humanitárius akcióját, és ugyanabban az évben a romániai forradalom érintettjeihez is humanitárius segélyszállítmányokat juttatott el. November 15-én, pénteken délután vettek tőle végső búcsút a budapesti Szent István-bazilikában. Az alábbiakban Vecsei Miklós, az MMSZ alelnöke, a diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos temetésen elhangzott búcsúbeszédét olvashatják.
Az árvíz visszavonult, a száz éve nem látott áradás után egy hosszában kettérepedt, összeomlással fenyegető ház maradt. A ház előtt idős férfi ült a padon. Autó fékezett, egy római katolikus pap szállt ki, és odaült a férfi mellé. Az felnézett, és annyit mondott: köszönöm. A pap ezt válaszolta:
– Ezért jöttünk. Hogy segítsünk.
– Nem azt köszönöm, hogy segít, hanem azt, hogy megállt. Hogy… észrevett.
A szavak mintha elfogytak volna, de a két férfi hosszan szorította egymás kezét, míg ültek a szemerkélő esőben.
Kedves Imre atyától búcsúzó, Imre atyára emlékező közösség!
A bevezető mondatokban felvillanó pillanatfelvétel 2005 augusztusából, valahonnan Székelyudvarhely mellől való, a képen felbukkanó katolikus pap pedig Kozma Imre atya. Lovat venni indult Nyárádmagyarósra, hogy a Nyikó menti szörnyű árvíz pusztítása után reményt és lehetőséget vigyen az embereknek. Lóért ment, de ha már ott volt, templomot álmodott a maroknyi katolikus közösséggel. Két éve ebben a templomban zárta gyémántmisés hálaadó zarándoklatát.
Ha volna elég időnk, nagyon sok ilyen pillanatfelvételt tudnánk még felidézni. A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházból kimenekített sebesültekkel, vagy éppen az ostromlott Vukovárt körbezáró szerb hadsereg katonái között, miközben Raseta tábornokkal a városban maradt ötezer civil evakuálásáról egyeztet. Láthatnánk a szenvedő Kárpátalján és a magára hagyott Vajdaság utcáin emberekkel beszélgetve, vagy a Szigetköz égető kérdéseiről barátokkal értekezve. De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az irgalmasrendi kórház kórtermeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. Láthatnánk a Szent Péter-bazilikában Benedek pápát köszöntve, vagy a Szent Márta-házban Ferenc pápával beszélgetve, vagy az Országházban kitüntetés átvétele közben. És láthatnánk távoli földrészeken, Betlehemben palesztin orvosokkal tárgyalva, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös ezekben a képekben? Az, ahogyan Imre atya jelen volt az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozott Imre atyával, erősebb emberként élte tovább az életét.
Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ. Azt a fajta jelenlétet, ami az élet nehéz vagy felemelő pillanataiban egyaránt Kozma Imre atya sajátja volt, legtöbben az 1989-ben megszülető Magyar Máltai Szeretetszolgálat megjelenéséhez kötik. A történet azonban sokkal korábban kezdődött.
Imre atya 1940. június 4-én született a szigetközi Győrzámolyban. Június 4-én. Éppen 20 évvel a drámai nap után. Nemcsak a név kötelez, ez esetben a dátum is.
Imre atya egyéves korában elvesztette édesapját, így nagyapja lábainál nőtt fel, rengeteget tanulva a világ egyszerű, de örökérvényű igazságairól. És nem lehet úgy beszélni róla, hogy ne emlékeznénk meg édesanyjáról, Panni néniről, aki az alfa és az omega volt. Imre atya 1958-ban, az ’56-ot követő legsúlyosabb megtorlások idején vonult be a szemináriumba, tanárain keresztül láthatta a „földalatti egyház ragyogását”. Pappá szentelése után Dorogon lett káplán, majd rövid zugligeti kitérő után a pesti ferenceseknél építette fel a híres és a hatalom szemében félelmetes, egyetemistákból szerveződő közösségét. Büntetésből újra Zugligetbe került, immár plébánosként. Ott kereste fel őt Csilla von Boeselager asszony és az akkor még emigrációban élő magyar máltai lovagok maroknyi csapata. Ez a pillanat már a Magyar Máltai Szeretetszolgálat történetének kezdete is egyben.
Zugligetben volt egy hely, volt egy helyünk… Ahová jó volt megérkezni. Ahol a nevünkön szólítottak. Ahol nem akartak megváltoztatni, de gyorsan kiderült, hogy mennyi jó van bennünk. Minden hibánk és bukásunk ellenére is hittek bennünk, és egy idő után már mi is magunkban és a többiekben. Számon tartottak. Mindig volt közösen elvégezhető dolgunk. Ahogy Imre atya sokszor mondta: teltek az éveink, nem csak múltak. Nem volt módszere. Jelen volt. A jelenlétnek nincs módszertana. És igen: nyomot hagyott…
Aki volt olyan szerencsés, hogy Imre atya hittanóráira járhatott, három – sokszor idézett –alapvető leckét biztosan elsajátított. Az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. A második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar. A harmadik pedig úgy szólt, hogy kockázatvállalás nélkül nincs élet.
A kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat
Az első lecke azt jelentette, hogy Imre atyához nem lehetett „csak úgy” hittanra járni, hanem mindenkinek nagyon konkrét karitatív feladatot kellett vállalnia. És mi jártunk a mozgássérültekhez, az elfekvőkbe, nagycsaládok gyerekeire vigyáztunk, vagy ruhát válogattunk a pincében. De tévedés lenne azt hinni, hogy közben Imre atya nem tanított. Megszerettette velünk az evangéliumot, közel hozta a bibliai képeket, emberarcúvá tette a tanítványokat és megértettük, hogy Jézus követése nem a barokk festmények világa.
Az egyik legemlékezetesebb tanítása volt, amikor az angyali üdvözletről beszélt nekünk. Máriáról, a kicsi lányról, aki igent mond, és aki Gábriel távozása után végtelenül egyedül marad és rettegni kezd, mert tudja, hogy senki sem hisz majd neki. Még József sem… És mi nagyon megszerettük ezt a Máriát! Az ő igenjének a megértése jelentette az alapját mindannak, amire Imre atya tanítása épült.
És gyakorlat volt az oltárszolgálat is. Ott állni vele az oltár körül, ministránsként. Mennyire jó volt! Főleg hétköznap esténként, amikor többen voltunk ministránsok, mint a hívek, ő pedig szóról szóra, mozdulatról mozdulatra bontotta ki a szentmise csodáját.
A szeretet sok bűnt eltakar
A második tanítás arról szólt, hogy nem szabad várni a jócselekedetekkel. Nagy kísértése az embernek, hogy előbb megjavul, aztán majd utána, ha már méltó lesz rá, jót tesz másokkal. Imre atya meggyőzött minket, hogy ne várjunk. Hogy a bűneink felismerése bőven elég az induláshoz.
Amikor gyónni mentünk, azzal fogadott mindig, hogy: de jó, hogy itt vagy! És az éppen aktuális bűneink elmormolása után hosszú beszélgetés következett. A lehetőségeinkről, a belénk teremtett erőről, a többiek iránti felelősségről és az elajándékozható életünkről. „Mid van, amit nem kaptál?” – kérdezte sokszor Szent Pállal. És gyakran idézte Bubert: „Az ember nagy bűne nem az, hogy vétkezik. A kísértés nagyon erős, ő pedig nagyon gyönge. Az ember nagy bűne az, hogy minden pillanatban Istenhez fordulhatna, de nem teszi.” És mi kezdtük megsejteni a lényeget. És új életek és új hivatások születtek. A zugligeti hittanosok közül több mint húszan választották a papi vagy szerzetesi hivatást.
Kockázatvállalás nélkül nincs élet
A harmadik lecke arra figyelmeztetett, hogy ha mindig számolgatunk, és az esélyeket latolgatjuk, akkor soha nem indulunk el az úton, mert az mindig túl kockázatosnak tűnik majd. Ebből a tanításból tettek vizsgát azok a fiatalok, akik ott álltak Imre atya mellett 1989. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján, amikor a keletnémet menekültek megjelentek a templom kertben. És persze velük együtt a Stasi is. Úgy álltunk ott, mint a tanítványok a Galileai tó feletti domboldalon az öt kenyérrel. Nagyjából nekünk is öt kenyerünk volt, mégis 48 ezer embert láttunk vendégül három hónap alatt. Közben megtapasztaltuk, hogy a csodák nem a csodavárókkal, hanem a cselekvőkkel történnek. És ez az öt kenyér szaporodik azóta is a Magyar Máltai Szeretetszolgálatban és az irgalmasrendben, itthon és a határainkon túl egyaránt.
Kedves Imre atya!
Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, azt vettem észre, hogy életemben először tegezlek. Még sosem tudatosodott bennem, hogy a halottainkat, amint a szenteket is, tegezzük. Mintha a halállal nemcsak eltávoztál volna, hanem valamilyen csodálatos módon közelebb is kerültél volna hozzánk.
És most először fejezem be úgy a beszédet, hogy nem nézhetek ki rád. Keresem azt a kicsi, alig észrevehető bólintásod, amit rendszerint megkaptam tőled, valahányszor ünnepeiden köszöntöttelek, vagy valamelyik kitüntetésed átvételekor rólad beszélhettem. Most először van, hogy amikor leviszem a hangsúlyt, nem jön látható üzenet.
Sajgó Szabolcs paptestvéred búcsúzásként ezt írta: nem elmentél, hanem belehaltál egészen az el nem múló Életbe, a teljesbe, amely felé mindannyian tartunk. Igen, ahogy tanítottad: teljesen elajándékoztad magad. Belehaltál a szolgálatba, a naponta kimondott igenekbe, a végletekig feszített, mégis hatékony tékozlásba.
Köszönjük, hogy mindennek tanúi lehettünk!
Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat/Magyar Kurír
