Egyházmegyéinkben a plébániai alkalmazottak közül a kántori szolgálatot vállalók nagy számban vannak jelen, sok olyan feladatot ellátva, mely gyakran nem egyszemélyes munka. Sorozatunkban kántorokkal olvashatnak beszélgetést, akik különböző települések különböző nagyságú közösségeiben élik hivatásukat. E heti Emberközelben rovatunkban LÁSZLÓ BARNA-ISTVÁN brassói kántorral készített beszélgetésemet olvashatják.
Milyen szerepet töltött be gyerekkorában a vallás, a templomba járás?
A Fehér Nyikó mentén születtem azon a helyen, amelyről az ének ezt mondja: „Szép a Nyikó s a vidéke, istenfélő jámbor népe…”, a teljesen római katolikus Nyikómalomfalván, ahol Urunk színeváltozása ünnepén a falu népe megtölti a saját táborhegyére épített templomát, és népviseletben egy szívként énekli: „Uram, jó nekünk itt lenni.” Talán ez a két idézet jellemzi legjobban gyermekkori környezetemet, a vallásos énekelni szerető közösséget, amelyben egykor szüleim neveltek, imádkozni és énekelni tanítottak.
Nem sokkal később már ministránsként volt alkalmam találkozni a szentmisében a liturgikus mozgások eleganciájával és a szent zene szépségével, melyek magával ragadtak. Ezek olyan élmények voltak számomra, amelyek nagyban meghatározták egész további szakmai és magánéletemet, és úgy gondolom, ekkor már eldöntöttem, hogy mivel szeretnék foglalkozni.
A gyerekkor, a család mennyire befolyásolta abban, hogy a zenei pályát válassza?
Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. A szüleink mindig mindenben támogattak minket. Annak ellenére, hogy ők nem zenészek, mi mindhárman zenével foglalkozunk. Gyermekkoromban édesanyánk már korán megszerettette velünk az éneklést.
Az általános iskola befejeztével a líceumi tanulmányaimat Gyulafehérváron folytattam a kántoriskolaként közismert Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Kisszemináriumban. Az itt eltöltött időszakot sikeres kántorvizsgával zártam, amelynek emlékei már csak halványan élnek bennem, de nagy szeretettel gondolok rá. Ezt követően fél évig a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán tanultam egy évet.
2008 szeptemberében Brassóban, a nem sokkal azelőtt épült, Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére felszentelt plébániatemplomba kántort kerestek. Farkas Áron kántor-karnagy barátom tanácsára és bátorítására, akivel akkor ismerkedtem meg a Gyulafehérváron tartott kántorvizsga alkalmával, eljöttem és megtetszett a templom, a város, az itteni lehetőségek. Néhány héttel később, októberben már én orgonáltam a szentmiséket. Érkezésemkor három lehetőség állt előttem, az egyik, hogy orgonaépítést tanuljak, a másik kettő, hogy kántor legyek és zenét tanuljak. Utóbbi két tevékenységet nagyon jól lehetett együtt végezni, ezért ezeket választottam. Azóta tizenhat év telt el.
Mi egy kántor hitvallása, legfontosabb feladata?
Nagyon örülök annak, hogy így fogalmazódott meg a kérdés és hitvallásról beszélünk. A Magyar Katolikus Lexikon szerint „a kántor a liturgikus ének hivatalosan megbízott vezetője”. Ez van benne a köztudatban, mégis ezen kíván túlmutatni a fent említett hitvallás. Amikor kezembe kerül egy latin nyelvű miseordinárium partitúrája, mindig nagy kíváncsisággal várom a Credo tétel „et vitam venturi saeculi” részét, és elcsodálkozom azon, hogy bizonyos zeneszerzők hogyan tolmácsolják a zene nyelvén Isten felé a legnagyobb kérést, amit egy keresztény ember földi élete végén kérhet: „az eljövendő örök életet”. Amennyire zeneileg csúcspontja lehet ez a tétel egy megkomponált misének, épp annyira fontos egyetlen célja keresztény életünknek.
Nem is kell külön hitvallás egy kántornak az egyházunk által megfogalmazott hitvalláson kívül. Az egyházzenei szolgálaton keresztül legfontosabb küldetésünk a hívek lelki üdvéért szolgálni és életük örömmel, bánattal teli pillanataiban egyaránt velük lenni. Emberileg is ez a legnagyobb dolog, amit tehetünk, ez a mi feladatunk, én ebben hiszek.
Hogyan telnek egy kántor mindennapjai? Melyek a megszokott vagy kevésbé szokványos feladatok?
A liturgikus cselekményeken való részvételen kívül bekapcsolódunk a plébánia egész életébe és minden tevékenységébe. A hétköznapi délelőttök általában az irodában telnek, itt állunk a hívek rendelkezésére. Délután, ha az időnk engedi és nem kell épp temetésen szolgálatot teljesíteni vagy más adminisztratív dolgot elintézni, szeretek időt szánni zenei dolgokra, gyakorlásra vagy zenei anyagok gyűjtögetésére. Vannak délutánok, amelyek az irodában telnek el, a plébánia programja szerint. A késő délutánokon keresztúton, májusi vagy éppen októberi ájtatosságokon veszünk részt, időszaktól függően. Bizonyos események és liturgikus cselekmények megismétlődnek, mert kétnyelvű egyházközség vagyunk.
Ezeket követi az esti szentmise, majd a záróének után izgatottan számolom, hogy hányszor nyitják az ajtót, ugyanis érkeznek a kóristák kóruspróbára. Ezek a tevékenységek mind nagy örömömre szolgálnak, és nagyon hálás vagyok értük a kóristáknak, akik fáradságot nem ismerve rendszeresen részt vesznek a közösség életében, valamint a közösség plébánosának, Buciuman Gheorghe Traian plébános úrnak, aki mindenben mellettünk áll és támogat minket. Azokon a napokon, amikor nem tartok kóruspróbát, én megyek máshová kórusban énekelni. Itt megemlítem a CoronArt Vox kvartettet, melynek tagja vagyok, ez egy négytagú kórus, zenészekből álló, számomra nagyon kedves baráti társaság, általában velük kezdem a hetet, a hétfői napot. A szombati napnak nem mindig van előre megírt forgatókönyve, általában az esti szentmisével zárul. A vasárnapot a szentmiséken való szolgálattal és a családban vagy baráti körben eltöltött idővel szenteljük meg.
A gyulafehérvári főegyházmegyében létezik egy egyezményes kántorvizsga. Milyen emlékeket őriz erről?
Az első szentmiséinket még szülőfalunk kántora mellett orgonáltuk, aki mindenben bátorított minket. Ekkor kezdtem el foglalkozni azzal a gondolattal, hogy létezik egy kántorképző líceum, ahol nekem tanulnom kellene. A kántorvizsgára, emlékeim szerint, nagy izgalommal készültünk, voltak, akik még a vizsga napját megelőző éjszaka is gyakoroltak. Nagy volt számunkra a tét, hiszen egész gyermekkorunkban kántorok szerettünk volna lenni, és végre eljött a pillanat, hogy ezt hivatalosan is elismertessük vizsgáztatóinkkal. A vizsga nagyon jó hangulatban telt el, érezni lehetett a vizsgáztatók barátságát és bátorító jóságát. Érdekes volt számomra, hogy másfél évvel később Brassóban közülük kettővel már egy közösséget szolgálhattunk, és a kántorvizsgával úgymond nem zárult le egy időszak, mert továbbra is nagyon sokat tanulhattam tőlük.
A kántor figyelme több mindenre kell kiterjedjen a szentmise alatt. Mennyire tud figyelni az igeliturgiára, a prédikációra?
Elsőre az volt az érzésem. hogy becsapós kérdés következik, amire az a mindenki számára majdnem nyilvánvaló válasz, hogy a kántor nehezen figyel a prédikációra, mert közben zenei vagy bármilyen, az aznapi liturgikus cselekményeket előkészítő, illetve segítő teendője akad.
Ennél pedig sokkal egyszerűbb a válasz. Az az ideális, ha szentmise előtt elő van készítve minden, ami szükséges a kántori szolgálat ellátásához, így az igeliturgia alatt már tulajdonképpen elkezdődik az elmélkedés, akár a zsoltár éneklése közben is a prédikációt pedig már úgy hallgatom, mint a hívek többsége, van úgy is, hogy elhagyom a helyemet és beülök az orgona mellett ülő hívek közé.
Amennyire tőlem telik, figyelek, ki kell zárni minden külső zavaró tényezőt, ez természetesen nem mindig sikerül, de általában minden vasárnap, illetve ünnepnap van egy szentmise, melyen a családommal együtt veszek részt, ennek a szentmisének a prédikációját mindenképpen igyekszem magammal hazavinni, és ez szolgál lelki táplálékul a mindennapi életben.
Az egyházi év mely időszakának énekeit énekeli a legszívesebben?
Abból is kiindulva, hogy az egyházi év egyes ünnepei Jézus földi életének bizonyos szakaszait elevenítik fel, én személy szerint úgy tekintek az egyházi év időszakaira, mint az emberi élet bizonyos szakaszaira, amelyek lehetnek örömteljesek, mint a karácsony, vagy eltelhetnek a kereszt árnyékában, mint a nagyböjti időszakok. Minden időszakból ki tudok ragadni általam kedveltebb dolgokat, mégis a nagyböjt, valamint a nagyhét, az egyházi év és az egész keresztény élet csúcspontja áll a legközelebb hozzám, és ez is ad a legtöbbet mind szakmai, mind lelki szempontból. Általában a zsolozsmák himnuszainak szövegein szeretek a legjobban elmélkedni.
Olyan településen született, ahol tömbben élnek katolikusok. Hogyan éli meg Brassóban a kántorságot, amely katolikusok szempontjából szórványnak számít már?
Brassó városába érkezésem első időszakában nagy újdonság volt számomra, hogy kétnyelvű közösségben kell szolgálnom. Elég hamar próbáltam ebben a kétnyelvűségben felfedezni a lehetőségeket. A Szentírásból párhuzamot vonva, a közösséget a szőlőhöz hasonlítom, és ha az Úr szőlőjében több tövet kell gondozzunk, akkor szüretkor gazdagabb termésben van részünk. Egy közösség, amely nyelveiben, hagyományaiban többféle, az lehet gazdagabb közösség. Nem egyszer van, hogy magyar és román anyanyelvű emberek együtt énekelnek latinul, úgymond második anyanyelvükön, vagyis a római katolikus anyaszentegyházunk nyelvén. Az egyetemességet, katolikusságot talán ez is jelenti. A más felekezetű közösségekkel nagyon jó kapcsolatot ápolunk, gondolok itt az évente megszervezett ökumenikus imaesteken való találkozásokra vagy az ökumenikus kórustalálkozókra, de nem csak intézmények szintjén van köztünk kapcsolat, többekkel még az egyetemen kerültem kapcsolatba, vagy közös baráti kör is összeköt.
Milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt évek során kántorként?
Az első öt-hat évben a kántori hivatás gyakorlása mellett az időm nagy részét zenei tanulmányaimmal töltöttem a Transilvania Egyetem Zene Karának zenepedagógia szakán. Itt volt lehetőségem szert tenni napról napra új tapasztalatokra és szakmai tudásra, melyeket azonnal fel lehetett használni a kántori szolgálattal járó zenei tevékenységek során. Nem titok, hogy ezek közül a kórusvezetés volt az általam legkedveltebb.
Emellett adódott a lehetőség az orgonaépítéssel is kapcsolatba kerülni, amikor templomunkba egy új orgonát építettünk és egy nagyon régit restauráltunk. Ezekre az időszakokra nagy szeretettel emlékezem vissza, és hálával tartozom értük mindenekelőtt a jó Istennek, egykori plébánosomnak, aki akkoriban Máthé Vilmos szentszéki tanácsos címzetes esperes volt, és végül, de nem utolsósorban Bors László orgonaépítő mesternek. Ez az időszak szakmai szempontból sokat jelent számomra.
Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ember ennyi idő után is nap mint nap szerez újabb és újabb tapasztalatokat, mindig adódik valami új kihívás. Voltak számomra emlékezetes pillanatok, amikor felnyitottam a Szentírást, és megkaptam az általam keresett kérdésekre a választ, nem kimondottan kedvenc idézeteim vannak, inkább szoktam észrevenni, hogy mennyire találó egy általam éppen olvasott szakasz bizonyos élethelyzetekre.
Hogyan tudja a családapai feladatokat összeegyeztetni a kántori szolgálattal?
Isten kegyelméből megadatott nekünk, hogy életünk mindennapjait családban töltsük feleségemmel, aki támogatásával végig velem van ezen az úton, és két gyermekünkkel. A családunk minden tagja római katolikus, és lehetőségei szerint aktívan bekapcsolódik a közösség életébe, aki nem kántor, az vagy ministráns vagy kórista. A feleségem óvodapedagógus, a gyermekeink óvodája és iskolája is közel van a templomhoz és a lakáshoz, ahol élünk. Így a nagyvárosi családokhoz képest kicsit kevesebbet autózunk, minden aránylag közel van, próbáltunk kialakítani bizonyos stratégiai pontokat, „bástyákat, ahonnan harcolunk az idővel”, hogy megfelelően ellássuk a szülői teendőket is. Szüleink messze vannak és a hiányuk pótolhatatlan. A barátaink bármikor szívesen kisegítenek, ha tehetik. Általában, ha csak valami rendkívüli nem történik, a hétköznapjaink helyszínei, mint az ismert Reményik Sándor vers címe mondja, Templom és iskola.
Fontosnak tartom a gyermekeim zenei képzését, a lányom hegedülni tanul, a fiamat inkább a billentyűs hangszerek érdeklik, nemrég kezdett zongorázni. Mindkettő kimondhatatlan örömmel és apai büszkeséggel tölt el.
Mit üzenne a pályakezdő kántoroknak, miért válasszák ezt a pályát?
Azt üzenem nekik, hogy ne féljenek! Ha bármilyen hivatásnak az apró szikráját érzik a szívükben, engedjék, hogy a láng fellobbanjon, és induljanak el ezen az úton, mert a jó Isten, aki a hivatást csíráját elültette bennük, kellő esőt és napfényt is ad, hogy munkájuk gyümölcse beérjen.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2024/45. számában
